Volt egyszer egy beatkorszak

„Azt mondták, szaxist kerestek, itt vagyok!” ‒ skiccek egy Somló Tamás-portréhoz (1.)

2022. november 17. - beatkorSzaki

fortepan_202967_1.jpg
Mit akar ez a kis krapek azzal a bazi nagy szaxofonnal? – néztek egymásra az az idő tájt Budapesten mind népszerűbbé váló Omega együttes tagjai, amikor egy 17 éves, kissé esetlen megjelenésű fiú megjelent a próbateremben. A srác nem jött zavarba. „A meghallgatásra jöttem, azt mondták, szaxist kerestek, itt vagyok.” A teremben szinte megállt a levegő.

Az élénk mozdulatokkal gesztikuláló, vibráló tekintetű fiatalember kétséget nem hagyóan jelezte, ifjú kora ellenére abszolút alkalmasnak tartja magát a feladatra, hogy egy országos ismertség előszobájában lévő zenekar teljes jogú tagja legyen. Hogy semmi kétséget ne hagyjon zenei eltökéltségét illetően, hozzátette, alig néhány hete fújja a hangszert, de ha a zenekar – viccből ‒ cimbalmost keresett volna, arra is jelentkezik. Mert beatzenész akar lenni, itt, az Omegában. 1964-et mutatott a naptár, ezen a napon kezdődött el Somló Tamás és a beat/rockzene különleges, változatos, és változásokban bővelkedő, sírig tartó kapcsolata.

Azt mondta az anyukám: azért, mert a faterod góré?

Nagy bánatomra sosem láttam élőben Somlóval az Omegát, mégpedig azon egyszerű okból, mert kiskorú lévén, akkor ez nem volt lehetséges. Otthonról el, a koncert helyszínére pedig be nem engedtek. Ez persze nem akadályozhatott meg abban, hogy némi füllentés igénybevételével kilógjak a szülői házból, és a közeli művelődési központ felé szaporázzam a lépteim. Irigykedve néztem a jeggyel rendelkezőket, akik bejuthattak, de azért mi, néhányan ‒ „mit kerestek itt, taknyos külkök?” ‒ sem maradtunk le teljesen az élvezetről. A nagyterem nyitott ablakain át kiszűrődő hangokból próbáltuk meg kitalálni, hogy Benkő Laci énekel éppen vagy Mecky, esetleg az új srác, az a bizonyos Tamás? Érthető okokból sosem tudtuk meg, melyikünk nyerte a tippversenyt, de játéknak jó volt. Aztán elérkezett az a nap is, amikor az újságkivágásokból ismert arcok életre keltek, mégpedig a házi használatunkban, „a szem rágógumijának” nevezett tévékészülék előtt. A táncdalfesztivál hatalmas sikerén felbuzdulva az arra illetékesek 1967-ben kiötlötték a Pol-beat fesztivál elnevezésű, (nevében) zenei versenyt. Azzal a nem titkolt céllal méghozzá, hogy a fiatalok között mind népszerűbb beatzenét – előadókat, zenekarokat – felhasználva igyekezzenek enyhe nyomást gyakorolni az (úgymond) ideológiailag kevésbé képzett fiatalok tömegeire.

A mezőnyben felvonult szinte a teljes hazai élmezőny, amiből természetesen az Omega sem maradt ki. Itt ismerhette meg az ország Somló Tamást, mint az, Azért, mert a faterod góré című, örökbecsű blődli-szerzemény előadóját, a zenekar frontemberét. Tamás kétséget nem hagyott a felől, hogy ő viszi a bandát. A végig kézben tartott mikrofon egyféle szimbolikus utalás a többiek felé: én vagyok legelöl, én vagyok a szócső, együtt, de csak utánam. A végtelenül egyszerű, sematikus dal szűkös keretei nem igazán engedték megmutatni, mit tud valójában a hangjával, de energikus előadásmódja sejtetni engedte, hogy jóval többre hivatott, mint egy provokatívnak tűnő, de valójában bugyuta kis „tiltakozó dalocska”. (A pol-beat jól-rosszul magyarosított elnevezése volt a Nyugaton a hatvanas években elterjedt protest songnak.)

Az elmaradt tomboló ováció (amit nyugodtan nevezhetünk bukásnak) után szerencsére nem lett további folytatása a Pol-beat fesztiválnak, viszont az Omega lassan benevezett a legnépszerűbb magyar zenekarok nemhivatalos versenyébe, amiben igen sokat nyomott a latba az együttes első, igazán átütő sikerű saját száma, az Azt mondta az anyukám.

Magyar fiatalok tízezreinek érzéseit tükrözte vissza a szöveg négy rövidke versszaka, mert bármennyire mosolyra ingerlő, ebben az időben igenis komoly problémát tudott generálni a fiúk, fiatal férfiak megszokottól eltérő hajviselete. Somló Tamás és az Omega együttes (mert, hogy a műsorújságban így, külön írták) egyre hosszabb hajú tagjai is mély átéléssel adták elő minden alkalommal a dalt, ami persze nemcsak a frizuráról szólt, hanem a felnőtté válás küszöbén toporgó tizen-, és huszonévesek örök problémáiról. Tamás ezzel a dallal, és benne a refrén helyén megszólaló csúsztatott klarinéttal, gyakorlatilag elköszönt az Omegától, hogy aztán néhány év világjárás után a hazai underground híres-hírhedett csapatához, a Kexhez igazoljon.

Az elszállt hajó

Szó, mi szó, nem a Kexes idők voltak Somló aranynapjai. Nem is lehettek, hiszen ahol az önmagában is extrém, öntörvényű Baksa-Soós János megjelent, ott senki más nem rúghatott labdába, még az oly kiváló zenész sem, mint Tamás. A Kex egy marginális szubkultúra zászlóshajója volt, jórészt belvárosi értelmiségiek, elvont figurák gyűjtőhelye, akiknél nem számított, mennyire énekel tisztán Baksa-Soós, őket a színpadi performanszok, spontán akciók érdekelték. Somlótól nem állt távol a szürrealizmus, és az intellektusával sem volt gond, azonban igényelte a jóval szélesebb körű, nagyobb létszámú, különböző érdeklődési körű emberek közelségét. Egy idő után jóval többre, egy olyan bandára vágyott, ahol nem csak külsős háttérzenészként része a produkciónak, hanem teljes egészében meg tudja mutatni magát. Amúgy régtől tudjuk, két dudás nem igen fér meg egy csárdában… Elszállt a hajó…

Ó, micsoda éjjel, vad viharban

Amennyire viszonylagosan langyos volt az előző két év, olyan jól sikerült számára 1972, amikor jó ráérzéssel igent mondott a Non-Stop hívó szavára. Mindkét fél jól járt. A zenekar kapott egy vérbeli, karakteres frontembert, egy több hangszeren is remekül játszó igazi all round muzsikust, de főleg, egy unikálisnak tekinthető énekest, aki hangi adottságaival bármilyen zenei kihívásnak meg tudott felelni. Somló viszont addigi zenei pályája során talán először került abba a pozícióba egy zenekaron belül, ahová mindig vágyott, hogy egyértelműen ő legyen az együttes első számú sztárja, a banda arca, aki után a közönség azonosítja az együttest. Tamásnak itt szinte minden bejött. Kislemezek, rádiófelvételek, rengeteg forró hangulatú koncert országszerte, egyértelmű siker mindenhol, és persze, egy ilyen vagány külsejű, formátumú zenészre ragadtak a csajok. Azon a nyáron volt szerencsém közelről látni őt, koncerten és azt követően már a parton, ahogy a fülledt, szerelemillatú balatoni éjszakában szó szerint egymás sarkát taposták a csinos fiatal lányok, hogy néhány percet vele tölthessenek – a kiválasztottak pedig ennél lényegesen több időt is… Élvezte-falta az életet, de miért ne tette volna? Mi baja lehet annak, aki napról napra azzal foglalkozhat, amit legjobban szeret, ráadásul ezáltal viszonylag biztos egzisztenciát is teremt magának?

Nem, mintha Tamást túlzottan érdekelte volna a pénz, nagyszívű, bohém zenészeknél nem ritka módon, ami jött az ment is. Egyvalami hiányzott a teljes boldogsághoz, a nagylemez. Már szinte minden jelentősebb magyar zenekar rendelkezett albummal akkor, de a Non-Stop-nak valahogy csak nem akart összejönni, pedig a zenekar erős zenei anyagából bőven kitelt volna egy LP-re való. Somló meg a többiek bíztak benne, hogy az 1972-es táncdalfesztivál végre meghozza az átütő sikert, és ezek után a hanglemezgyár is rábólint a nagylemezre. Nem így történt. Az Ó, micsoda éjjel című, egyedi hangulatú, kicsit a swinges időkre hajazó daluk nem aratott osztatlan elismerést, még úgy sem, hogy külső megjelenésükben a farmeres-rövidujjú pólót egyenszmokingra váltották az együttes tagjai.

Az idősebbeket ez nem hatotta meg, saját közönségük meg nem értette, mi ez a hirtelen pálfordulás. Pedig a nóta jó volt, különösen a klarinétszóló a közepén, ám a döntnökök nem így látták, így a fesztiválon „futottak még” kategóriába árazott Non-Stop továbbra is (nagyle)meztelen zenekar maradt, mint később kiderült, örökre. Volt még néhány hónap ebben a formációban, de ez már levezetés volt, csak idő kérdése maradt, mikor dobják be a törölközőt. Aztán jött az 1973-as év, ami a többiek, de főleg Somló számára (is) hatalmas változást hozott. Egy olyan kérő kopogtatott be Tamás ajtaján, akit épeszű magyar zenész nem utasíthatott vissza: az LGT!

(Folytatjuk!)


Szerző: Völgyi Béla Tibor

Nyitókép: Fortepan / Rubinstein Sándor

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr2717973366

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása