Kóbor Jánosról lehetetlen múlt időben beszélni, így hát nem is teszem. Eme írás nem is nekrológ, inkább valamiféle összegző méltatás. Gondolatfolyam valamiről, amit oly sok rajongó kutatott, próbált megfejteni, de valószínűleg egyikünknek sem sikerült teljes mértékben. Vajon mi lehet az Omega titka? Vajon mi lehet Kóbor János „varázserejének” titka?

Kóbor János többször kifejtette, hogy nem tartja magát igazi énekesnek, ami – ha szigorúan a szó száraz „technikai” értelmében értjük – rejthet magában némi igazságot, de a rock műfaja épp attól szép, hogy más megvilágításba kerül az „eredeti értelem”. De vajon mi állhat Kóbor János ezen sarkos kijelentése és felismerése (!) mögött?

Az Omega beatzenekarként a felhőtlen ifjúság egyik jelképe volt (van és lesz). Első nagylemezük beat-pedantériája (tökéletes felvételek hallhatók rajta) és a 10000 lépés már a rock felé hajló, szertelen, de örökké szerethető kísérletezése után harmadik nagylemezükre (Éjszakai országút) értek el első klasszikus korszakuk csúcsára. Ekkorra vált érezhetővé, hogy a zenekar tagjai igazán foglalkozni kezdtek a zenével, a dalokkal, a formákkal, Kóbor János pedig ízlelgetni kezdte, hogyan lehetne minél tökéletesebb előadó – mert ekkorra véglegessé vált, hogy énekes frontemberként fog tevékenykedni és végleg leteszi az addig a nyakában himbálózó gitárt.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Aztán jött 1971, a régi társakkal, a „hűtlen barátokkal” való szakítás kijózanító ereje, ami – ellentmondásos módon – nélkülözhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy az Omega tagjai tűpontosan felmérjék saját képességeiket, értékeljék önmagukat zenészként, szerzőként és előadóként egyaránt. Az idő bebizonyította, hogy 1971 tavaszán mindenki – az együttesből kivált tagok és a „maradék” Omega – élete legjobb döntését hozta meg...

Ettől az időszaktól kezdve az Omega mindenkor pontosan térképezte fel – folyamatosan változó és szélesedő – eszköztárát. Innentől soha többé, egyikük sem akart több hangot eljátszani, mint amennyit tudott és Kóbor János sem szeretett volna feltétlenül „nagyokat” énekelni. Egyre inkább rájött ugyanis, hogy az tényleg nem az ő terepe… (ettől persze sokszor feszegette hangterjedelmének határait, de szigorúan csak a dal, a hatás érdekében, sosem önös és sehová sem vezető magamutogatás céljából).

Abban a kísérletben, amit Peter Haukéval 1973-ban elkezdtek a Bellaphonnál, kiemelt szerep „hárult” Kóbor Jánosra. Hogy mennyire volt ez kizárólag az ő érdeme, avagy kollektív zenekari érdem, nem tudhatjuk, de Kóbor hangjából egyre inkább hangszer lett! Kihasználták plasztikusságát, az első három Bellaphon-lemez kiváló tanulmány annak megismerésére, hogyan fejlődik énekesként és zenészként (!) fokról-fokra. Hallgassuk csak meg a Nem tudom a neved című nagylemez A-oldalának utolsó dalát, az Egyszemélyes ország címűt. Hangja ebben a dalban „gitárabb” Molnár György gitárjánál… ahogy szinte rivall, sikít a refrénben! Remekül kidomborodik hangjának nyersessége, ércessége…

Igazi csoda. Nem igaz?

Kóbor János énekesi karrierjének egésze alatt azt kereste, hogyan tudná a lehető legtöbbet hozzátenni az Omega zenéjéhez. Ez egyben azt is jelenti, hogy teljes művészi, alkotói alázattal fordult mind a ZENE, mind kollégái felé.

Ez az alázat az Omega space-rock korszakában vált igazán fontossá (a zenekar minden egyes tagjára vonatkozóan), amikor a hatás és ezáltal a produkció egysége vált kiemelten lényegessé – egy hajszálnyival hátrébb szorítva a zenei megoldások lényegességét is.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Ebben a korszakban végképp nem volt lehetőség egyéniseskedésre. Az Omega dalai, zenéjük, lemezei, produkciói minden ízükben átgondoltak és kidolgozottak voltak. Nem lehetett több dobütés, több szintetizátorhang vagy hosszabb gitártekerés. Ezért lehet Kóbor Jánostól ugyanolyan hiteles az éteri a Nyári éjek asszonya vágyakozása, vagy az Időrabló visszhangos, csalódott éneke, és ezért hathat ugyanolyan erősen az Őrültek órájának rock and rollja vagy éppen a kettő közti átmenet, az Ezüst eső metsző bridge-szakasza...

Nos, lehet, hogy Kóbor János (klasszikus értelemben vett) énekesi képességei szűkebb határok között mozogtak és ő tudta ezt, ám épp erre a „tudatállapotra” volt szükség ahhoz, hogy hangjának hol fakóbb, hol élénkebb színei, hol meghittebb finomsága vagy durva ércessége felszínre törhessen.

És ezek a színek… ezek a leglényegesebbek. Sok kiváló, magasan képzett énekes él a földön, de ezeket a színeket csak az igazán kiváltságosak tudják érzékeltetni, elénk, a közönség elé tárni.

Mert Kóbor János azért jött, azért született, hogy énekeljen. Hogy eljusson a Paint It Black-től valami sokkal felemelőbbig, ami már ténylegesen és megkérdőjelezhetetlenül CSAK AZ ÖVÉ!

Kóbor János mindent tud(ott) a rockéneklésről. Soha, semmit sem csinált véletlenül. És képes volt ugyanebbe az irányba terelni az Omegát is, ám ehhez mind az öt zenekari tag félelmetes fegyelmére, józanságára és munkabírására is szükség volt. Ám Kóbor János úgy tanúsított példamutató alázatot a zene és az Omega felé, hogy a koncerteken ő állt a történések középpontjában fáradhatatlanul, mindig a maximumot nyújtva.

Fotó: Fortepan / Erdei Katalin

Ennek köszönhetően Kóbor János és az Omega jelen volt, jelen van és jelen lesz, amíg él az a néhány szerencsés generáció, akit a lemezeikkel és a koncertjeikkel méltán meg tudtak hódítani.

Amíg élünk. Aztán úgyis elhalványul minden.

Tempus edax rerum.

De akkor már mindegy, mert az már nem a mi életünk, nem a mi világunk és nem a mi földünk lesz.

Szerző: Majnik László

Nyitókép: Fortepan / Péterffy István

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.