Az ember életében a tíz és tizennégy éves kora közötti időszak a legfurább. Akik egy-két hónappal korábban kezdenek érni, ekkortájt elképesztően nagynak és felnőttesek tűnnek. Vezérbika természetesen mindenkit megelőzött, biztos ezért is lett ő a vezérbika.

Nem ő ordított a leghangosabban, egyáltalán nem verekedett, de csendesen is tudott olyat mondani, amire mindenki odafigyelt, amire összenéztek és elismerően bólintottak a többiek. Mindegy volt, hogy azt a dolgot tudtad volna te is, a babérokat ő aratta le. Rémes volt, nagyjában és egészében kibírhatatlan.

A Dunakanyarban volt az osztálykirándulásunk, ehhez a buszunknak Pesten is át kellett haladnia. Az utastérben leharcolt ülések, kint ragyogó kora nyári napsütés, ülünk harmincegyen, tompán és kifejezéstelen tekintettel. Amikor Vezérbika felkiált:

„Ott van Somló Tamás az LGT-ből!”

Mindenki a bal oldalra rohan, kivéve persze azokat a szerencséseket, akik eleve azon az oldalon ültek. A belső sávban ezüstszürke kabrió, benne Somló napszemüvegben. Tisztára úgy néz ki, mint a tévében. Integetünk kézzel-lábbal, nevetve visszaint, gázt ad, eltűnik. Bika úr pedig? Természetesen ő a nap hőse.

Hetekig rágódtam azon, hogyan tudott egy ennyire tökéletes és hatásos, szinte verssorszerű mondatot ennyire magától értetődően kimondani. Próbálgattam más személyekkel és zenekarokkal. Szörényi Levente az Illésből. Kóbor János az Omegából. Egyik se tetszett. Döcög, biceg, amúgy se érdekelt volna senkit, ha én kiabálok. Ő meg csak megnyikkant, és az egész osztály az ablakhoz suhant, mint Somló alatt az ezüstszürke kocsi.

Ki érti ezt?

Ki tudja ezt megmagyarázni?

A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2024-ben meghirdetett A hősöm és én című pályázatára érkezett.

Szerző: Kovács Gergely Károly

Nyitókép: Fortepan / Rubinstein Sándor

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.