Június van. Egy szokványos nyári hétvége. Látni még az éjszakai zápor nyomait. Nedves az úttest, a mélyedésekben esővíz gyűlt össze. A felkelő Nap első sugarai megcsillogtatják a nedves fűszálakat. A kis élelmiszerbolt előtt tejtermékekkel teli műanyagládákat dobálnak a rakodók. Kóválygó, álmos emberek indulnak a munkahelyük felé. Mindennapos dolgok. Azonban ez a nap mégis különbözik a többitől. A kisvárosban rockfesztivált rendeznek!
Előző nap, a délutáni és az esti órákban már több száz fiatal érkezett. Sátrakkal, hálózsákokkal, takarókkal. A legbátrabbak minden felszerelés nélkül. Némelyikük már kissé dülöngélve, az italok hatásától mámorosan. A többség azonban csak érkezés után állt be a hosszú sorba, ami a kis üzlethelyiség egyetlen pénztárgépe előtt kígyózott. A kosarakban általában pálinkás-, boros- és sörösüvegek csörrentek meg. Némelyikből egy-két zsemle, kis darab kenyér, sajt, valamint felvágott is kikandikált. Bár ez utóbbiak nem is voltak annyira lényegesek.
Aztán megeredtek az ég csatornái. Először apróbb szemekben, majd ahogy a Napkorong eltűnt a távoli hegyek mögött, az esőcseppek egyre erősebben kezdték verni a háztetőket. Mintha szoros összefüggés lenne a két dolog között. A fiatalok kisebb hányada sátrakban húzta meg magát, míg mások igyekeztek egyéb fedett helyeket keresni mielőbb.
Erre a célra a vasútállomás épp megfelelőnek bizonyult. A váróteremben foglaltak voltak már a padok, de még így is rengeteg fesztiválra érkezőnek jutott hely ott. Néhány óra elteltével annyira megtelt a váróterem, hogy a kivonult rendfenntartó erők már nem tudtak bemenni sehogyan. Amit a bentiek megnyugvással vettek tudomásul. A fiatalok többnyire csendben, közönyösen figyelték a teremben összegyűlt embersereget. Megpróbáltak aludni, felkészülni a következő napra, amikor is tizenkét órán át figyelni, fülelni kell majd. Mások azt a kevés ennivalót majszolták épp, amit a boltban vettek vagy otthonról hoztak magukkal. Lakóhely szerint nagyon megoszlott a gyülekezet. Más-más megyékből, de még a környező országokból ‒ Csehszlovákiából, Romániából, Jugoszláviából ‒ is érkeztek ide. Sokszínű volt a társaság, de így is kézről kézre jártak az üvegek, amiben nincs semmi kivetnivaló.
Kőbányai világos sörök. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Mindenki mindenkinek a haverja volt, ugyanazért a buliért jöttek össze itt. Néha megszólalt egy-egy borízű hang, és kedvenc nótája refrénjével ordította tele a várót. A hangulat az éjszakai órákban érte el a tetőfokát. amikor már nemcsak a refrént, hanem egy-egy teljes dalt, sőt egy egész koncert zeneanyagát énekelték el közösen. Az eső szinte áthatolhatatlanul zuhogott, villámlás, dörgés torzította el a már szendergő arcokat. A távolból, talán egy sátorból, vagy egy eresz alól ismerős rigmust hozott a szél:
…a hajsza, a gálya, a Főnix éjszakája…
A teremben nagy ováció üdvözölte az ismeretlen előadót, majd ezt követően ott is rázendítettek:
…a hajsza…
Villám csapott a közelbe. Hatalmas csattanás, aztán kialudtak a váróterem fényei. Kiabálások, sikítások hallatszottak, majd gyufák, öngyújtók lobbantak lángra. Valahonnan egy gyertya került elő. Lassan visszaállt a régi rend, tovább énekeltek a fiatalok.
Így ment ez még jó sokáig. Jócskán elmúlt már éjfél, mire a legkitartóbbak is elfáradtak, kimerültek és elnyomta őket az álom. Közben újra kigyúltak a fények. Hozzászoktak már a sötéthez az ott pihenők, úgyhogy jobb lett volna nekik, ha úgy marad, de a helyiségben nem volt kapcsoló. Néhányan egymás nyakába ülve próbálták elérni a fénycsöveket, de szembesültek vele, hogy a lámpatestek túlságosan magasan vannak felszerelve. Így aztán minden maradt a régiben. Egy idő után már csak szuszogások, hortyogások és suttogások hallatszottak.
Ezen az éjszakán talán életre szóló barátságok, szerelmek köttettek. Hiszen, mi hozhatná össze legjobban az idegeneket, mint egy ilyen nagyszabású fesztivál?
A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2023-as pályázatára érkezett.
Szerző: Nyitrai János
Nyitókép: Koncertre váró fiatalok. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
