„Minden tegnap volt, minden megtörtént”
Utálkozva törlöm a fűbe a tenyerem, de így is gépzsíros marad. A szakik miatt kenik a kerítésre a zsírt, akik itt hordják be a piát, amitől a délutáni és éjszakai váltás fátyolosra issza magát. Muszáj volt kiszöknöm, hiába mentem volna a mesterhez, hogy Tudja főnök, rockfesztivál van, lenne szíves esetleg... Elvégre utál, folyamatosan piszkál a hosszú hajam miatt. Hétfőn meg majd üvölt, hogy némotivát, meg, hogy zecselászutö... De nem érdekel! Évente egy fesztivál, ha akad, ezért azt nem hagyhatom ki!
Az állomás vécéjében próbálkozom egy ideig, de a hideg víz szappan nélkül nem viszi le a gépzsírt. Aztán a tömény, klórral fűszerezett húgyszag menekülésre kényszerít. Lelkemben a lopott szabadság ízével indulok a Nyári mozi felé.
Két utcával odébb összefutok Violával. Nos, ha valaki, hát Viola végképp nem mindennapi lány. Megközelíthetetlen szépség, akiről szinte semmit sem lehet tudni. Nem kóvályog egyetlen galerivel sem, időnként viszont mindenütt megjelenik. Mindenkit ismer, vannak kapcsolatai. Mesélik, hogy az egyik osztálytársnője egyszer elsírta neki, hogy nagy baj van, mire ő másnap a kezébe nyomott egy gólyakergető tablettát. Pedig azért börtön jár, és sokszor aranyért sem lehet beszerezni.
Sosem láttuk pasival, a szerelmi élete titok, már csak azért is, mert barátnői sincsenek, akik elmondanának róla valamit. Ha megjelenik egy bulin, sosem iszik, senkivel sem táncol, kettesben maradni vele meg végképp nem lehet. Minden közeledést olyan öntudatosan pattint le, hogy már rég nem próbálkozik nála senki sem. Viszont mindig hoz valami számunkra elérhetetlen piát, ami a boltok polcain csak akkor volt legfeljebb fellelhető, amikor Ceaușescu arra járt. És a látogatását követően még körülbelül három percig. Előfordult már az is, hogy hajnaltájt, amikor már nagyon kerestük az utolsó csikkeket, Viola kidobott az asztalra két doboz Kentet. Méghozzá olyan természetesen és lazán, mintha Mari nénit engedné előre a lift előtt. Pedig nem is dohányos. Ritkán ‒ rendkívül elegánsan ‒ rágyújt ugyan, de a füstöt nem szívja le soha.
Szóval, amikor összefutok Violával, őszintén szólva az is meglep, hogy köszönés után mellém szegődik. Eddig, ha találkoztunk, úgy nézett át rajtam, mint az ablaküvegen.
‒ Merre mész? ‒ kíváncsiskodik.
‒ A fesztiválra – válaszolom lakonikusan.
- ... Azok után hogy tudsz odamenni?
‒ Akarom látni a srácokat, meg kölcsönadtam a basszgitár erősítőmet.
‒ És a basszgitárodat is...
‒ Ööö... igen.
‒ Mondd, nem vagy te nagyon hülye?
‒ Miért?
‒ Mondjuk azért is, mert még meg is kérded!
Ha meggondolom, ilyen hosszan még sosem beszélgettem Violával ezelőtt, de a megtisztelő figyelemnek valahogy mégsem örülök most annyira.
‒ Hát ide figyelj! Nem tudom, tudod-e tartani a pofád, Tátának meg, ha jelentenie kell, nem a megjuhászkodó hülyegyerekekről fog jelenteni ‒ még akkor sem, ha fakezűek. Ők a színpadon lesznek, te meg a nézőtéren. Már, ha beengednek egyáltalán... Van fogalmad róla, hogy hogy nézel ki? Mintha szándékosan hívnád ki magad ellen a sorsot! Tudod, hogy hemzsegni fognak ott a zsaruk, erre megjelensz katonaingben, szakadt farmerban és lobogó hajjal? Egyáltalán, ebben a forróságban minek van rajtad bőrdzseki?
‒ Tudod... két réteg vastag kartont gyűrtem alá. A Metropol-koncerten jól fogott a gumibot ellen...
Viola az eget nézi. Talán ez az első spontán, emberi gesztusa, mióta ismerem.
‒ Tényleg nem tudom eldönteni, hogy idióta vagy, vagy pedig simán csak infantilis! Meddig akarsz széllel szembe pisilni? Szerinted számít valamit, hogy az előválogatáson a szakmai zsűri titeket tartott a legjobbnak? Az csak színház volt! A cenzúra meg kihajított, mint macskát szarni! És ezután is ki fognak titeket hajítani! Minden egyes zenekart, amelyikben feltűnik a neved! Mostanra sikerült elérniük, hogy a zenészek kerüljenek, akár egy leprást, Tátá ráadásul pletykákat terjeszt rólad, úgyhogy mindenki rajtad röhög! Persze, csak a hátad mögött. Te meg kölcsönadod a felszerelésed, te agyalágyult barom! Mit gondolsz, a „sztároknak” miért nincs cájgja? Mert amíg te iskolásként, egész vakációban dolgoztál, ők egy sör mellett éltek társas életet a kocsmában. Ott dől el, hogy ki a jó zenész, meg ki a menő. Mondjak még valamit? Csak, hogy lásd, mennyire hülyének néznek, a fesztivál legjobb szerzeményéért adott különdíjat a te dalod kapja majd… Az a telefonos szám. De nehogy azt hidd, hogy a neved is szóba kerül, vagy ne adj’ isten, kiállnak érted a srácok. Dehogy! Egyszerűen lefordították románra a szöveged, a szaxit gitárszólóra cserélték, és leadták saját szerzeményükként! Te meg ‒ ahogy ismerlek ‒ a fesztivál után odamész, és gratulálsz nekik. Aztán egyedül cipeled majd haza a cuccaidat! Miért vagy ekkora ökör? Mindenki tudja, hogy ez a te nótád, sokan azt is sejtik, hogy melyik szerelmedről szól.
Kezdett sok lenni a jóból. Egész máshogy képzeltem el, milyen lehet kettesben lenni Violával… Letaglózott, mennyire informált. Honnan a francból tudja ezeket? Elvégre ilyen részleteket nem árulnak a piacon!
De akárhogy is, bevisz az oldalsó bejáraton, úgyhogy megúszom a milicistákat, akik egyesével engedik csak be az embereket, a hosszú hajú, meg a nagyon szakadt srácokat pedig kirángatják a sorból és a zsúrmobil felé cibálják őket – így vigyáznak a szocialista erkölcsre és közbiztonságra.
Fotó: Nagy Géza
Viola elpárolog a hivatalos elvtársak szobája felé, így egyedül ülök le az átforrósodott padra. Legalább a kartont nem hoztam fölöslegesen, alulról semmi sem befolyásolja a hőháztartásomat.
Még rágyújtani sincs időm, amikor odalép hozzám egy haver:
‒ Te, figyusz! Vannak eladó lemezeim! ‒ és elővarázsol a hóna alól egy zacskót. Hendrix, Doors, Manfred Mann, Procol Harum, Kiss és... és Pink Floyd.
‒ Baszki! Mennyibe kerül, és mikor kell fizetni?
‒ A Pink Floyd nyolcszáz, a többi a fele.
Hmm, reális ár, az igaz.
‒ És mivel én holnap megyek a tengerre, a pénz még ma kellene!
Összedől bennem egy a világ… Nagyjából húsz lej lehet a zsebemben, az is amiatt, mert Viola jóvoltából nem kellett megvennem a belépőjegyet. Megsemmisülten makogom:
‒ Holnap mész? Hiszen holnap lesz a gálaest!
Nem mond semmit, de a tekintetéből ugyanazt a diagnózist olvasom ki, amit alig fél órája felállított az elmeállapotomról Viola is.
Megkeseredik a számban a szimpla Kárpáci füstje.
Addigra összegyűlik a nagyérdemű, és alig negyven perc késéssel megjelenik a bemondó is ‒ egy ismert elvtárs a kulturális bizottságból. Többek között az ő feladata az is, hogy cenzúrázza a dalszövegeket. A tízedik sorból is világosan látszik, hogy nem szörpöt ihatott a beszéde előtt. Üdvözöl mindenkit, különösen a zsűri tagjait. Ami azt illeti, nekik nincs túl sok közük a zenéhez. Azért megtapsoljuk őket, ahogy illik, csak kezdődjön már végre el! Az elvtárs még mond valamit a kultúra és szocialista nevelés minisztériumáról, majd egészen más hangnemben megosztja velünk a civilizált magatartásra vonatkozó burkolt fenyegetéseit, végül felkonferálja az első zenekart, csakhogy a mikrofont nem sikerül visszatennie az állványra, úgyhogy a földre teszi, az meg sípol egy nagyot.
Mit számít? Hiszen ez egy rockfesztivál!
Megérkezik az első zenekar. Látszik, hogy izgulnak, de hát honnan is lenne színpadi tapasztalatuk, ha mifelénk nem engedélyezik a rockkoncerteket? A város egyik legrosszabb hírű negyedéből származó, egyébként nagyon rendes roma srácok alkotják a zenekart. Egytől egyig Elvis-koppintások a dalaik. Az első szám vége felé elszakad a basszgitáron egy húr. Innen úgy látszik, csellóhúrokon penget a srác, igazi basszgitárhúrokat ugyanis csak az használhatott akkoriban, aki ismert valakit a hangszergyárból, aki kilopott néhányat neki. A basszeros rövid ideig tanácstalan, aztán lesétál a színpadról, és az én hangszeremmel tér vissza. A srác, aki tőlem kérte el, odaadta neki. A koncert úgy fest, megmenekült, de a hangulatnak nem tett jót a kényszerszünet. Ráadásul a második dalban is meg kell álljanak, hogy egymáshoz hangolják a hangszereket. Megtört lendülettel és önbizalommal, de lejátsszák a három dalukat. Megtapsoljuk őket, mert tényleg klassz srácok, a szegénység meg a hangszerek hiánya pedig nem bűn! Jók voltak!
A következő fellépők rutinosabbak. Az egyik egy heavy alapokra épülő iskolazenekar, döbbenetes jó a gitárosuk és az énekesük is. Őszinte, dögös dalokat játszanak, senki se hinné, hogy tizenhat éves srácok írták őket. Aztán itt van egy másik banda, amolyan poprockos, a román tévében hallható hangszereléssel ‒ viszont pontosan és szépen játszanak.
Fotó: Nagy Géza
Azok már kellemetlenebb pillanatok, amikor egy vendéglátós zenekar lép színpadra, és Păunescu-versek megzenésítésével próbálják megnyerni maguknak a nagyérdeműt. Mindezt csak körülbelül felhangolt, alig hallható akusztikus gitárokon, háromakkordos folkdalokkal, az egyszerűség kedvéért jórészt szavalva. A magyar akcentusuk kellemetlenül kikönyököl… Alighanem elhatározták, hogy győzni fognak ezen a kommunista rockversenyen. És meg is van rá minden esély! Végül pedig egy éltanulóknak öltözött zenekar következik, akik eljátsszák az én telefonos szerzeményemet. Néhányan néznek felém, de úgy teszek, mintha nem venném észre.
Azt hiszem, eljött a pillanat – elindulok a kerítés felé, hátha a szomszédos teraszról valaki bead egy sört, de észreveszem, hogy a kerítés mellett zsaruk és katonák állnak. Mindegy. A budi felé veszem az irányt, úgy döntök, inkább a csapból iszom.
Kifelé jövet szembejön velem az iskolazenekar. Ők az egyetlenek, akik végighallgatták a nézőtérről a többieket. Gratulálok a srácoknak, és elhessegetem az agyamból Viola jóslatát. Szerényen megköszönik, és hálásak azért is, hogy kölcsönadtam nekik a hangszerem, meg hogy a mi cuccunkon gyakorolhattak a próbateremben. Ez a „mi cuccunk” is furcsa már. A többiek abban a pillanatban kiváltak a zenekarból, amikor kiderült, hogy nem léphetünk fel a fesztiválon. Vagyis, már nem létezik a zenekar, úgyhogy olyan sincs, hogy a „mi cuccunk”. Pedíg azt hittem, barátok vagyunk. Kérdéses a próbaterem is, mert ha nem hozunk diplomát a fesztiválról… Márpedig nem fogunk…
Utolsóként a pionírház zenekara lép színpadra. Ez egészen más színvonal! A nézőtér megbolydul, ilyen az igazi rockzene! Ez a miénk, ez rólunk szól, ezt nem érthetik a zsaruk, ezért gumibottal ütnek bennünket. Mert ahogy felszökik a színpadra a közönség, azonnal csapkodni kezdenek.
Az első dal utolsó akkordjait megszakítva az énekes magyarul... érted?... magyarul kiabálja a színpadról, hogy ne üssétek a gyerekeket!
A közönség leül, kezdődik a második dal. Egyszerre csend és sötétség lesz körülöttünk. Tudniillik totális áramszünet. A kultúrelvtárs mond valamit a félhomályban az énekesnek, mire a zenekar megsemmisülten levonul…
Azonnal visszajön a hang és a fény, a kultúrelvtárs pedig közli, hogy „technikai okok miatt” az utolsó együttes nem játszhatja végig a műsorát… A közönség elszigetelt felszisszenéseit kezelik a zsaruk ‒ viszik kifelé az elégedetlenkedőket. Az egyik srácot a hajánál fogva húzzák.
Helyreáll a rend, vagyis a közönség igazságérzete fölött győz a félelem.
Akkor felkonferálják az est meghívott zenekarát. Nem ismerem őket, és nagyon elment már a kedvem a fesztiváltól, indulnék is haza, de a srácok lebeszélnek: most akarsz kimenni a zsaruk sorfala között? Meglátják a hosszú hajad, és a szekun alszol! Igazat adok nekik, maradok, és nem bánom meg, mert ami következik, az egyszerűen nagyszerű. Újhullám, népi hangszerek, semmihez sem hasonlító zenei megoldások, zseniális szöveg és előadásmód, megspékelve pantomimmel és balettművészekkel. Elbűvölve nézzük, leesik az állunk. Egy jól informált haver a fülembe kiabál:
‒ Látod mit jelent, hogy a frontember találkozott egy fesztiválon a Kraftwerkkel, és azóta is levelezik velük…
Ez is felfoghatatlan. Én négy éve próbálok útlevelet kérni, de mindig elutasítják. Pedìg csak Budapestig mennék…
Vége, megtörik a varázs. A közönség hosszan tapsol, valaki pedig indokolatlanul beordítja, hogy Eddaaaa!!! ‒, de nincs ráadás. A meghatározó élmény viszont egy életre velem marad.
Ismét a bemondó kezében a mikrofon. Elmondja, hogy a zsűrinek nagyon nehéz dolga volt, rég láttak és hallottak ennyi tehetséget egymás után. Abban viszont mindenki egyetértett, hogy a fesztivál legjobb saját szerzeményének díját a Telefon című dal szerzőjének ítélik oda.
A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2023-as pályázatának különdíjasa lett.
Szerző: Szép-Tóth György
Nyitókép:
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
