A hatvanas évek elejétől kezdve egészen a kötelező sorkatonai szolgálat 2004-es megszűnéséig egyetlen zenekar számára sem létezhetett nagyobb csapás Magyarországon, mint a katonai behívó. Hibába a sok próba és a mind zajosabb siker a fellépéseken, ha megérkezett a parancs, nem volt apelláta, be kellett vonulni. Még egy utolsó buli a haverokkal, zenésztársakkal, és agyő, karrier-hírnév, vége minden közös álomnak. Vagy mégsem?
Mi volt a beatkorszakban alakult zenekarok többségének egyik legnagyobb a problémája, a kényszerű átalakulások vagy feloszlások oka? Természetesen a katonai behívó. Ahogy hivatalosan meghatározták: „a haza iránti kötelesség” nem egészen önkéntes teljesítése még a legszebb zenekari jövőképet is hazavágta. Életkori okokból ez szinte minden együttest érintett, hiszen tetszett vagy sem, mindenkinek be kellett vonulni. Illetve, be kellett volna. Mert azért léteztek kiskapuk, amiken keresztül – mint a sorok írójának is ‒ sokaknak sikerült kijátszani a sereget, és a kényszerű két évnyi katonai szolgálat helyett továbbra is lelkesen nyúzhatta hangszerét megszokott környezetében, saját zenekarával.
Lehetett trükközni az egyetemi felvételivel, halasztást kérni, lelkiismereti vagy valláserkölcsi okokra hivatkozni, de az egészségügyi problémák felőli közelítés volt a legbiztosabb. Időszakonként más és más bizonyult „tuti tippnek”. Sokáig megállt az alacsony testsúly ‒ 50 kg alatti fiatalt ugyanis nem vonultatták be ‒, ám idővel ez már kevésnek bizonyult, de a magyar (beatzenész) leleményesség kimeríthetetlen.
Valakik kinyomozták, hogy egyetlen olyan betegségféle van, aminek megléte esetén teljességgel kizárt a katonaság: ez pedig a neurotikus stigmák halmozott előfordulása. Magyarul: idegbeteg katonára nincs szükség! A „diszharmonikus személyiség, szuicid hajlam, dipoláris, disszociatív” meg ezekhez hasonló orvosi szakvéleményeket követően csak keveseket marasztaltak a sorozóbizottság mindenhatói. Nosza, hazánkban egycsapásra megugrott a pszichiátriai rendelésre járó fiatal zenészek száma. Soha annyi szakállas, loboncos hajú srác nem koptatta a szakrendelők padjait, mint a hatvanas-hetvenes években, ennek köszönhetően pedig soha annyi BHSZ (békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatra alkalmas) bejegyzés nem került a katonakönyvekbe, mint akkoriban.
Jakab József katonazenekara a hetvenes évek elején. Fotó: a szerző archívuma.
Persze nem minden gitárpengető bizonyult ilyen szerencsésnek vagy leleményesnek, ám esetükben is volt némi megoldás. Ebben sokat segítettek azok a ‒ Néphadsereget nem titkoltan agitációs célból népszerűsíteni hivatott ‒ filmek vagy televíziós sorozatok (a Patyolat akció, a Princ, a katona, az Őrjárat az égen, később pedig az Angyalbőrben), amelyek két évnyi véget nem érő, sztorikkal teli bulinak mutatták be a katonaságot ahelyett, hogy szigorú, tilalmakkal és dörgedelmekkel teli kényszerű fogságnak ábrázolták volna.
A szerencsésebbek olyan alakulathoz soroltak be, ahol a laktanyaparancsnok felfedezte a beatben/rockban rejlő lehetőséget, és a más laktanyákkal (Miskolcon több is volt) történő folyamatos versenyszellem jegyében ‒ a sportolás mellett ‒ támogatta az újoncok együttesalapítási törekvéseit is. Azért ezeknek a zenekaroknak a munkássága – a Faragó „Judy” István vezette legendás Flottilla kivételével ‒ nemigen került a hazai beat/rockzene aranykönyvének lapjaira, de ez természetes. El lehet képzelni, mennyire nehéz lehetett egy olyan, hangszertudás tekintetében jócskán eltérő tagokból verbuválódott együttesben játszani, ahol a zongorista konzervatóriumot végzett, a gitáros a lakótelepi lépcsőház alagsori „zenesulijában” pallérozódott, a dobos pedig a szomszéd faluban lakó sógorától vett néhanapján ütősleckéket.
A Flottilla együttes a Petőfi laktanyában (a Honvéd Folyami Flottilla egykori bázisán) játszik. Lehajtott fejjel Faragó Judy István. Fotó: Fortepan / MHSZ.
Persze, ettől mégis volt ezeknek a formációknak egyfajta kedves-bumfordi bájuk, szerethető alakulatoknak számítottak (ha már katonaságról beszélünk), a legfontosabb talán mégis az, hogy ezek a fiúk így legalább nem szakadtak el teljesen a beattől. Az idegen, katonás közeg azért néha furcsa szituációkat is szült. Mondjuk, amikor parancskihirdetéskor elhangzott: Elvtársak! Szombaton kulturális műsort adnak, ezen belül „zenebonálni” fognak a pamutfonó leányszállásán az ismerkedési esten. Mit lehetett erre mondani? Parancs, értettem!
Szerző: Völgyi Béla Tibor
Nyitókép: A Flottilla együttes lép partra egy aknanaszádról, elől szemüveggel Faragó Judy István. Fotó: Fortepan / MHSZ
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
