Volt egyszer egy beatkorszak

„Ó, Riviéra – forr a magyar tenger” ‒ Nosztalgikus rendszerkritika a Nyugati nyaralás dalaiban

2024. június 04. - beatkorSzaki

nyugati_nyaralas.jpgEgy ideje már tart a retróőrület, ami nemcsak a divatban és a zenében nyilvánul meg, hanem a filmekben és a sorozatokban is. Míg a nyolcvanas években az ötvenes évek (nálunk inkább a hatvanas évek) nosztalgikus szemlélete hatotta át a jelent, azaz a filmek egy mitikus, soha nem létezett korszakot idéztek meg például az öltözködési stíluson és a zenén keresztül (lásd a Vissza a jövőbe első részét vagy a Megáll az időt), addig korunkban éppen az 1980-as, mostanában pedig már az 1990-es évek is újra „divatba jönnek”, elég csak a Stranger Thingsre vagy a magyar ifjúsági kémsorozatra, A besúgóra gondolni. Ezek sorát gyarapította 2022-ben két zene iránt is fogékony, zenés filmeket készítő rendező, Lévai Balázs (Pécsi szál) és Tiszeker Dániel (#Sohavégetnemérős) bűnügyi vígjátéka, a Nyugati nyaralás, ami ugyan felsorakoztatja a Kádár-korszak néhány máig közkedvelt motívumát, köztük sok slágerrel, de ezt főleg azért teszi, hogy a Janus-arcú rendszerről csípős iróniával fogalmazzon meg kritikát.

fortepan_270614.jpgFotó: Fortepan / Ungváry Rudolf

Lévai egy interjúban elárulta, hogy alapvetően nem a nyolcvanas évekről szándékoztak elmesélni egy történetet, hanem egy távoli ismerőse személyes, valóban megtörtént esete ihlette meg, ami történetesen a nyolcvanas évekből származik. Eszerint az illető családja lakókocsival szeretett volna nyugatra utazni, de kiderült, hogy a hatóságok a legkisebb gyereknek nem adnak útlevelet. Az államszocializmus évei alatt jelentősen korlátozták a magyarok külföldre, különösen a vasfüggönyön túlra való utazását, és bár a hetvenes évektől enyhítettek ezen, a rendszerváltásig a rezsim nagy körültekintéssel adott csak ki útleveleket. Lévait ez a konfliktus, illetve az ismerőse történetében felvázolt abszurd helyzet és dilemma ihlette meg, hiszen éppen egy kisgyereket nem fognak a szülei magára hagyni, vagy ha végül el is mennek nélküle nyaralni, valószínűleg nem disszidálnak.

A Nyugati nyaralásban is ezzel a problémával szembesül a veszprémi autószerelő, Maurer Gyuri (Mészáros Máté), aki semmi mást nem szeretne, csak a lehetőségekhez képest jól és békében élni a családjával, feleségével, Krisztával (Pokorny Lia), kamaszlányával, Katicával (Szőke Abigél) és kisfiával, Petivel (Tóth Mátyás). Ennek érdekében Maurer igyekszik jóban lenni az olyan hatalmasságokkal, mint az egyik pártvezér, Suhajda elvtárs (Szervét Tibor). Ám mégsem kap útlevelet, pedig Maurerék a francia Riviérán akartak nyaralni. Suhajda pedig nem is hajlandó elintézni nekik, hogy mégis megérkezzen a negyedik passzport, mivel 1984-ben, a hidegháború sűrűjében, a Los Angeles-i olimpia bojkottja közepette a „nemzetközi helyzet fokozódik”.

nyugati_nyaralas_tiszeker_daniel_125009_1_original_1150x645_cover.jpgForrás: Puliwood

Maurerre egy némethonba disszidált magyar férfi képében mosolyog a szerencse, aki nála hagyja az autóját megőrzésre, amellyel a családfő a „magyar Riviérára”, a Balatonra viszi szeretteit egy luxusszállodába, természetesen a disszidens férfi nevén foglalva lakosztályt. Csakhogy emiatt egy kémjátszmába keverednek, mivel hamarosan megkeresi őket egy összekötő, aki egy, a Stasi számára is fontos információkkal teli diafilmet ad át Maurernek.

„Arra törekedtünk, hogy azok számára, akik éltek ebben a korszakban, szórakoztató legyen a korszak emblematikus dalainak, helyszíneinek és figuráinak a felismerése, ugyanakkor a fiatalabb generáció számára is szórakoztató legyen az élmény” – fogalmazott a már emlegetett interjúban Lévai Balázs. A Nyugati nyaralás tehát nem történelmi filmnek készült, a korszak hangulatát igyekszik megragadni annak jellegzetes motívumain, leginkább zenei stílusán és slágerein keresztül, legyen szó a Dolly Rollról, Soltész Rezsőről, az Európa Kiadóról, a KFT-ről, sőt külföldi előadókról, mint a Baltimora (Tarzan Boy című szám), a Survivor (Eye of the Tiger) és Nena (99 Luftballons). Ez azonban csak a nosztalgikus múltidézés egy szelete, mert egyrészt készült eredeti filmzene is ‒ ezt Balázs Ádám szerezte jellemzően az elektronikus retro-műfaj, a synthwave elemeinek a felhasználásával ‒, másrészt a kortárs előadó, a Carson Coma egy Nico és a Bársony Metro nevű újhullámos zenekart játszik (amelynek neve egyértelmű utalás a The Velvet Underground & Nicóra, a hatvanas években alakult amerikai rockbanda, a The Velvet Underground első stúdióalbumára). Vagyis elsődleges szinten, a felszínen tökéletes retrófilmként működik a Nyugati nyaralás.

Ugyanakkor a Kádár-korszak nyolcvanas évei iránti nosztalgia komplex és mintegy „kétélű fegyver” a filmben. Mint azt Pam Cook is megfogalmazta Rethinking Nostalgia című írásában, a nosztalgia eleve összetett viszony a múlthoz. Egyrészt ez egy nagyon szubjektív vágy a visszahozhatatlan, letűnt kor iránt, amelynek elképzelt változatában az emlékekkel bőven keveredik a fantázia és az érzelem is. Másrészt viszont a nosztalgia egyfajta szembesülés is azzal, hogy mindaz, ami iránt vágyakozik az egyén, már elveszett, már a múlt része, sőt talán soha nem is létezett abban a formában, ahogy a jelen felől szemléljük. Így Cook szerint a nosztalgiafilmek között is sok a komplex, önreflexív alkotás, amely tudatosítja a nézővel, hogy amit lát, az nem maga a történelem, hanem a történelem egy idealizált átértelmezése.

A nosztalgiának ezt a kettősségét Daphne Berdahl a keletnémet „Ostalgie” jelenségen keresztül ragadta meg. Mint Berdahl rámutatott, a berlini fal és a vasfüggöny leomlása után a keletnémet árucikkek (mint például a Trabant) és kultúra (mint a DEFA indiánwesternjei) leértékelődtek, és gúny tárgyaivá váltak, jellemzően az egykori NSZK-s németek szemében. Ugyanakkor mindezek az NDK-ban élők identitásának a részét képezték, ezért a leértékelődésük identitásválságot eredményezett. Így mintegy identitáserősítő ellenreakcióként született meg az „Ostalgie”, vagyis a keletnémet italok, zene, filmek, autók stb. kultusza, amely hangsúlyosan nem egyenlő a kommunista diktatúra kultuszával. Ez hasonló jellegű, mint nálunk a Kádár-nosztalgia a Bambival, a balatoni nyaralással és a korszak máig népszerű slágereivel. Hiába, hogy ezeket a politikai klíma termelte ki, akár azzal szemben is létezhetnek, mint például a „nekem a Balaton a Riviéra” koncepció, ami egyfajta szimptómája annak, hogy a diktatúra korlátozta a nyugati utazásokat, így a magyarnak az igazi tenger helyett gyakran csak a tengerre hasonlító tó jutott.

A Nyugati nyaralást is meghatározza ez a kettőség, a múlt összetett (át)értelmezése, amely legmarkánsabban a zenei kommentárok által nyilvánul meg. Már a bevezető képsorok alatt szóló Dolly Roll-szám, a „Vakációóó” is végtelenül ironikus a későbbi történések tükrében. A felvezető zenés montázsban a Maurer család életképei láthatók, senki sem túl boldog, feszült a hangulat a közelgő utazás és nem sokkal később a négy helyett csak három megérkezett útlevél miatt. A Dolly Roll-klasszikus szövege mindezt ellenpontozza: „Plafonon a hangulatom végre, // Ugorjunk le néhány hétre délre! // Megoldottá vált a kérdés, // Pakolj a buszba, milyen az érzés // Tűz a nap, mondd, mi is kéne más. // Ó Riviéra – forr a tenger // Ó Riviéra – sok boldog ember // Ó, ó, ó, ó, ó, vakáció // Pálmák közé érkezünk, naplementét nézhetünk.”

A képek és a dal kontrasztja megalapozza a Nyugati nyaralás keserű iróniáját, hogy bár a nyolcvanas években már lett volna lehetőség elmenni a valódi francia Riviérára, sőt a rendszer biztosított is három útlevelet, de négy kellene, ezért mégis meghiúsul az a bizonyos vakáció. A diktatúra tehát adott is, meg nem is. Így Maurerék pálmafákat és tengert biztosan nem fognak látni 1984 nyarán, valamint esetükben nem érvényes, hogy „megoldottá vált a kérdés”.

A Nyugati nyaralás egyik legfőbb, keserűen ironikus és rendszerkritikus motívuma tehát ez, hogy az államszocializmus évei alatt a vakáció a hatalomtól függött, valamint a magyarok számára inkább csak az amúgy természetesen a nyugatnémet turisták körében rendkívül népszerű Balaton maradt a Riviéra. Hasonló kontrasztot, tragikomikus szituációt teremt Lévai és Tiszeker műve a zenével a konkrét utazás során, amelyet kezdetben a Baltimora Tarzan Boy című slágere fest alá.

Ez a romantikus szám a szabadság érzését sugallja dallamában és dalszövegében is, avagy arra buzdít, hogy vessük bele magunkat a hatalmas dzsungelbe („Take a chance // Leave everything behind you // Come and join me, won't be sorry // It's easy to survive”). A Maurer család is ilyen felszabadultnak érzi magát, amikor a nyugatnémet turisták bőrébe bújva a balatoni luxusnyaralóba igyekeznek. Majd a feleség felfedez a kocsiban egy Soltész Rezső-kazettát ‒ igaz, német verzióban ‒, és mivel rajongó, be is teszi ezt a magnóba, hogy megszakítsa a Tarzan Boyt.

Ez éles váltás, hiszen a pergő ritmusú poprockot a lassú Soltész-dal, a Várj követi. Ennek a szövege is megálljt parancsol, ellentétben áll a Baltimora számával, ami ugye éppen arra buzdít, hogy rohanjon a hallgató a dzsungelbe. „Várj, gondold meg, hogy mit csinálsz, // ha egy percig csendben vársz, // akkor nem mondsz végső búcsút” – ez szinte Maureréknek szól, akik az őket ért későbbi atrocitások (az állambiztonság a német kapcsolat miatt beszervezi és megfenyegeti a családot) hatására valóban a disszidálást, a „végső búcsút” tervezik.

A passzázsjelenetben az alkotók frappánsan állítják szembe a nyugati tempós dalt a keleti lassúval, ami mintegy kommentálja a família és az egész Kádár-kori magyar társadalom tragikomikus helyzetét. Ugyan nyugatra, nyugati kultúrára, hovatovább szabadságra vágynak, de a diktatúrában és a hidegháborús állapotok között csak a keleti verziót kapják mindenből, beleértve a „szabadságot” (vagyis azt a szabadságot, amit az elnyomó rezsim annak tart) is.

Persze maga Kriszta választja ki a filmjelenetben a Soltész-számot, de kérdés, hogy ha ismerhetne több nyugati popzenét, akkor is Soltész-rajongó lenne-e? Hasonlóan kérdés, hogy ha a magyarok szabadon utazhattak volna a Riviérára vagy bárhova máshová Európában, akkor is a Balatont választották volna-e a nyaralás helyszínéül? Ugyanakkor a feleségnél ez a rajongás megfér amellett, hogy ellenzéki, hogy elege van a Kádár-rendszerből, azaz a korabeli kultúra szeretete nem feltétlenül jár együtt a politikai rezsim elfogadásával.

Komplex módon használták fel az alkotók Nena klasszikusát, a 99 Luftballonst is, amelyet két fontos jelenetben is hallhatunk. Az egyik ennek egy átértelemzése, amelyet Péterfy Bori, a Carson Comához hasonlóan kortárs könnyűzenei előadó és színésznő énekel el egy titkosügynököt játszva az egyik bárban, ahol Maurer Gyuri és az állambiztonsági tartótiszt, Szurdi őrnagy találkoznak konzultáció céljából (egyébként a tartótisztet az a Znamenák István formálja meg, aki a Megáll az időben a rendszer ellen lázadó főhőst, Köves Dinit alakította). Péterfy performanszában az alapvetően vidám és pergő ritmusú 99 Luftballons lassú, komótos és komor, szinte szomorú szám, akár a Twin Peaks harmadik évadának az epizódjait záró melankolikus zenés szegmensekben is elhangozhatott volna.

Nyilvánvalóan ez az interpretáció egyfelől hangsúlyozza a hidegháborús játszmába csöppent Maurerék szorult helyzetét, másrészt pedig ez esetben is azt, hogy ez a „keleti verzió”, amelyet ráadásul egy ügynök ad elő, aki szintén Szurdi őrnagynak dolgozik. A 99 Luftballons keleti változata kapcsán is reflektálhat a nézőt arra, hogy ugyan az államszocializmus idején sok kedvelt zene keletkezett, ami hasonlított a nyugati könnyűzenére, ám mégsem nyugati volt. Sőt, a „3 T” jegyében voltak államilag támogatott (sokszor nyugati hatású, mint a Neoton Família vagy a Dolly Roll), tűrt és kifejezetten tiltott előadók (javarészt az underground színtéren, a nyolcvanas években határozottan a punk) is. A rendszernek tetsző és a rendszerkritikus együttesek egyaránt a diktatúra viszonylatában léteztek, legyen szó az ideológia elfogadásáról vagy támadásáról.

Ugyanakkor – és itt mutatkozik meg ismét a nosztalgia komplex viszonya a múlthoz – Péterfy interpretációja lenyűgöző, fülbemászó, szuggesztív, tehát hiába adja elő egy beépített ügynök, élvezhető csakúgy, mint azoknak az előadóknak a munkássága, amelyet Erdős Péter, a „popcézár” amúgy más, akár tehetségesebb énekesek és formációk kárára támogatott.

Kissé didaktikusan, kevésbé kreatívan idézi meg a Nyugati nyaralás a KFT Bábu vagy című slágerét a baráti sakkjátszma során, amelyen a füredi bálkirálynő-választásra meghívott nyugatnémet külügyminiszter (neki kívánja átadni a család a diafilmet, amiért a hajsza folyik) több „ellenféllel” küzd meg, köztük Kádár Jánossal és Maurer Petivel (a bábu itt nyilvánvalóan utal nemcsak a sakkbábukra, hanem a hidegháborúba csöppent, az állambiztonság által „mozgatott” családtagokra is).

Visszatér Soltész Rezső is a nagy fináléban „élőben” és magyarul, Patkós Márton alakításában, aki egy végtelenül ironikus jelenetben tátogja el a Szóljon hangosan az éneket. Ez ismét egy okosabb kommentár, hiszen ebben az esetben a playback nyilvánvaló, látszik, hogy a színész csak beöltözött Soltésznak és imitálja őt, illetve azt, hogy énekel, amellyel párhuzamba állítható a nyugati utazást engedélyező, majd mégis meggátoló, állampolgárait sakkban tartó rendszer kétszínűsége és hamissága.

A Nyugati nyaralás utolsó jelentében tér vissza a 99 Luftballons immár Nena előadásában, eredeti verziójában. Igaz, az alkotók ezt a képsort is telítették iróniával, hiszen az állambiztonság szorításából megszabadult, az ügynöklistát Peti révén az NSZK-ba eljuttató család egy IFA teherautón robog haza, hogy folytassa eddigi életét. A jelenet egyszerre vidám és lehangoló is, hiszen a család nyugati autóval érkezett és a disszidálás reményében vette fel a kapcsolatot a nyugatnémetekkel, ám keleti teherautóval kénytelen visszatérni a szocialista mindennapokba a kalandos vakáció után. Ugyan a feleség nyugtázza, hogy ez volt élete legjobb nyaralása, de ez is inkább tragikomikus töltetű kijelentés, mert az életükkel játszottak: ha kiderült volna, hogy nem a disszidens magyar, hanem ők játszották a nyugatnémetek kezére a kompromittáló listát, bíróság elé kerültek volna.

A Nyugati nyaralás kétségtelenül rezonált a magyar nézőkkel, mivel nemcsak, hogy odaítélték a filmnek a CineFest Miskolc Nemzetközi Filmfesztivál közönségdíját, hanem 2022 és az utóbbi évek egyik legsikeresebb magyar filmje is lett, összesen 84 953 mozilátogató váltott jegyet rá. Ez a siker annak is betudható, hogy Lévai Balázs és Tiszeker Dániel műve apellál a retróra.

Ugyanakkor a nosztalgiázó nézőt szembesíti azzal, hogy az emlékezetében élő világgal párhuzamosan létezett egy másik, sokkal kevésbé vonzó világ is az államszocializmus évei alatt. Persze az utóbbi nem zárja ki, hogy az előbbi élvezhető legyen, miként Maurer feleségénél is megfér egymás mellett az ellenzéki attitűd és Soltész Rezső szeretete.

Miként a Baltimora és Soltész Rezső, valamint a 99 Luftballons magyar és eredeti változatai „párharcot vívnak” a film hangsávjában, úgy áll éles kontrasztban a napfényes, romantikus „balatoni Riviéra” derűje a Kádár-korszak színfalai mögött meghúzódó elnyomó gépezettel. Ez a magyar nyolcvanas évek színe és fonákja, amelyből a fiatal nézők számára is vonzó lehet a „szín”, amelyhez számukra már nem tartozik „fonák” csak annyiban, amennyiben ismerik a valós történelmet, illetve amennyit a Nyugati nyaralás megmutat ebből.

Szerző: Benke Attila

Nyitókép: Netflix

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr218421353

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása