A nyolcvanas évek első felében őrült zenekaralapítási hullám söpört végig hazánkban. Míg az előző évtized a korábbi beat-bummhoz képest már-már kissé lagymatagnak volt mondható, 1980-tól egyre többekhez ért el a punk és az újhullám. Ugyan a csöves kultúra és a rock még vastagon jelen volt a társadalomban, már formálódott az új generáció. Egy részük identitásukat éppen megtaláló (kis)kamaszokból állt, és hozzájuk csapódtak a volt csövesek ‒ többek között azok, akik kezdtek kiábrándulni korábbi ikonjaikból, mert szerintük kifulladtak, unalmasak lettek, ismételték önmagukat.

Igen, én is ezen kiábrándultak közé tartoztam, melynek éles bizonyítéka, hogy valamikor 1983‒84 környékén, eléggé teátrális gesztussal kidobtam a harmadik emeletről a HBB-lemezemet – jöhet az új, a friss, a más muzsika. De akkor, gondoltam, tegyünk is érte valamit, alkossuk is, viszont ne csak a politikai berendezkedés ellen szóljanak a dalok, hanem azon (rock)zenészek ellen is, akik szerintünk belesimultak a rendszerbe. Ebbe, a kissé büdösödő pocsolyába akartunk egy jó nagy követ bedobni.

„Hiába dúl a háború, jó kedvem van
Hiába les ránk ezer ágyú, jó kedvem van”

1984 egy hűvös őszi napján, a szegedi Fesztivál Étteremben összeült pár barát és iskolatárs, hogy kitalálja, milyen zenét is szeretne játszani. Nem kellett túl sokat gondolkodni, mert mindannyian a ska kedvelői voltunk, így a döntés hamar megszületett. S mivel ez a stílus az Egyesült Királyságban és Jugoszláviába a punk univerzum része volt, a szubkulturális közeg is egybevágott, mivel a városban létező punk élet (többek között a CPg) baráti körébe tartoztunk. Jómagam is, a zenekar billentyűse, természetesen, mint legtöbben ebben az időszakban, autodidakta zenészként.

Így alakult meg a Boldog Idő.

És csak ekkor kezdődtek a problémák. Se felszerelés, se próbahely..., és ami a legfontosabb, pénz se volt mindezekre. Aztán valahogy, innen-onnan összeszedtük, ami kell, találtunk valami olcsó és hideg helyet, ahol elkezdődhettek a próbák. És lassan, úgy nagyjából fél év alatt, összeállt egy koncertre való anyag, majdnem mind saját számokkal. Két „külföldi” dalt vettünk fel a repertoárba. Az angol Bad Manners Lip Up Fatty, és a Jugoszláv Prljavo Kazalište Mi plešemo című számait. Se angolul, se szerbül nem beszéltünk, de ez nem jelentett különösebb akadályt.

Az első koncert megszervezése még több problémával járt. Előbb-utóbb kitaláltuk, a November 7. Művelődési Ház jó helyszín lehet. Így felkerekedtünk, és meglátogattuk az akkori igazgatót, akiről azt hallottuk, viszonylag rugalmas fiatalember. Kiss Ernő nemrég végzett az egyetemen, valószínűleg népművelő szakon, amint ez szokásos volt akkoriban. Kis gondolkodás után rábólintott, hogy jöhetünk, de volt néhány kikötése. Először is, látni akarta a szövegeket. Másodszor, ha a koncert előtt bármilyen felszerelést, hangszert tárolni szeretnénk náluk, azért az intézmény és személy szerit ő sem vállal felelősséget. Ja, és a hangosítást is nekünk kell megoldani.

Elfogadtuk a feltételeket, a szövegekkel azonban akadt némi gond, azok ugyanis nem igazán voltak rendszerkompatibilisek. A zenekar a „három T” rendszerében a tűrt és tiltott határán egyensúlyozott volna, ha lett volna ORI-vizsgánk. Azt találtuk ki, ha szöveg kell, hát az igazgató kapja meg, igaz, kissé átírva, igazítva, valahogy elfogadható szintre hozva. A Film című dalunk például a szovjet hős-háborús filmeket parodizálta ki. Áthelyeztük az egészet a vadnyugatra, és a Vörös Katona helyett, Hollywood egyik sztárja, Humphrey Bogart lett a dal főszereplője.

„A vásznon robog a páncélvonat,
Mellettük dobognak a kozák lovak.”

HELYETT

„ A vásznon robog a pénzes vonat,
Mellettük dobognak az indián lovak.”

Az, hogy a prozódia nem stimmel, nem okozott különösebb fejtörést. Az igazgató így is elfogadta, úgyhogy írtunk egy szerződésféle valamit, amibe külön belekerült, hogy átvettünk egy „kéttollú biztonsági kulcsot”, annak a helyiségnek a kulcsát, ahová bepakolhatjuk a cuccokat, amelyekért ugye, a Művház nem vállal felelősséget.

Ezután elindult a suttogó propaganda, Boldog Idő koncert lesz, 1985. június 7-én. Készült plakát is, melynek sokszorosítása nem ment könnyen, vagy inkább sehogy sem, úgyhogy a város legfontosabb helyein elhelyeztünk néhány kézzel másolt példányt, de nem volt se reklám, se semmilyen marketing. A városi tanácshoz beadtuk ugyan, hogy engedélyezzék sokszorosításra a plakátot, de nem járultak hozzá, és mikor kérdeztük, miért, akkor az egymással nem stimmelő betűtípusokra hivatkoztak. Jó kis kifogás!

De a dolog működött, a hír elterjedt, és láss csodát, mindenki meglepetésére komoly tömeg gyűlt össze azon a júniusi estén. Barátokon, rokonokon, ilyen-olyan ismerősökön túl, számtalan idegen arc. Ami külön érdekesség, egyetemisták, kezdő értelmiségiek is szép számmal.

A koncert frenetikusra sikerült. Szerencsére, bár igen rossz minőségben, de készült róla hangfelvétel is. Tánc, ugrálás, közös nagy öröm, a zenekar és a közönség együtt élvezte a helyzetet. Nem volt semmi balhé, és nagyszerű volt a hangulat.

És itt külön meg kell említeni valakit. Szegeden a rock és punk szcénában mindenki tudja, ki volt Főnök. Aki nem ismerte, talán valamiféle falu bolondja kifejezéssel illetné Fátyol Istvánt, a baráti köre viszont nem így gondolt rá. Különleges egy figura volt az tény, egyedi világnézettel, furcsa beszéddel, és mozgáskultúrával. Főnök a CPg tiszteletbeli tagja volt, rendszeresen fellépett velük, énekelt, szövegelt. A mi koncertünkön is jelen volt, és az első sorban pörögte végig a műsort. Főnök már nem él, ikonikus a halálának helyszíne is. A rendszerváltás után, a híres szegedi Városi Rock Klubba levezető lépcsőn gurult le.

Hogy volt-e rendőri jelenlét? Civil ruhás biztosan, mivel ők szinte mindenhol tiszteletüket tették. Jelentős, egyenruhás erővel viszont nem vonulhatott fel a szervezet, mert arra emlékeznénk. Pedig a számukra is volt egy nótánk.

„Jól működik a rendőrség
Megnyugodhat a dolgozó nép
Tele vannak a börtönök
Mind ülnek a bűnösök.”

Az esemény után odajöttek hozzánk a már említett kezdő értelmiségiek, és arról áradoztak, hogy milyen friss, újszerű és nagyszerű a zene, leginkább azonban a szövegeink. Vidámak, viccesek, mégis rendszerkritikusak. Mi pedig álltunk, és csodálkoztunk, ezt mi csak úgy írtuk, nem gondoltuk, hogy ekkorát fog ütni. Na, ez a kissé naiv hozzáállásunk még jobban megérintette őket, úgyhogy az egész zenekar az ő kontójukra sörözött a közeli Újszegedi Ligetben található Vígadó kerthelyiségében.

Az együttes nagyjából két évet élt, mely alatt körülbelül 8-10 koncertet adtunk, az ország több pontján. Aki ismeri a csapatot, az elfogadja, a Boldog Idő bátran nevezhető Magyarország egyik első ska zenekarának, így a szubkultúrán belül valóban legendának tekinthető. Melyre ráerősít a tény, hogy bár sosem készült komoly stúdióanyagunk, csak koncertfelvételek maradtak fenn, mégis akadt a kétezertízes években banda, akik felvettek néhány számot a repertoárjukba, melyet „tisztelet az ősöknek” kisérőmondattal adtak elő…

Szerző: Magyar Ernő

Nyitókép: A szerző archívuma.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.