A Kispesti Munkásotthon több mint kilencvenéves múltra tekint vissza. Ez alatt az idő alatt alatt változó történelmi korszakok követték egymást, azonban egy valami állandó: a hely folyamatos igénye a megújulásra – kívülről és belülről egyaránt.
A Kispesti Munkáskör 1893. december 1-jén alakult az Üllői út 72. szám alatt, a Török Császárhoz címzett vendéglőben. Felolvasásokat és tudományos népszerűsítő előadásokat tartottak itt, de persze a mulatságnak is hódoltak bálokkal és híres dalkarukkal. Állandó helyük azonban nem volt, többször költöztek, éppen ezért 1899-ben úgy gondolták, hogy szükségük van egy „otthonra”. Ennek először a Wekerle utca (ma Simonyi Zsigmond) 14. szám alatt álló Füri-ház adott teret, majd az egykori Délibáb Színház lett az ekkor még „Otthon Mozgó” néven futó hely központja, ahol műkedvelő előadásokat, mozifilmvetítéseket és tánctanfolyamokat tartottak. Végül 1923-ban a Vas- és Fémipari Munkások Szakszövetkezete Teleki utcai épülete bizonyult a legmegfelelőbbnek. A magyarországi eszperantó mozgalom innen nőtte ki magát, de volt itt Munkás Testedző Egyesület is, és a kispesti természetbarátok is ide jártak gyűlésezni.
A női beatsztárok története Koncz Zsuzsával, Zalatnay Cinivel és Kovács Katival indult, de a kései beatcsajok közül talán Szigeti Edit volt a legmenőbb. Az egyik első magyar lányzenekar alapítója, az első magyar női szólógitáros, a mai napig sikeres szövegíró és befutott festőművész: története igazi (majdnem) elveszett magyar rocktörténelem.
A hetvenes-nyolcvanas évek legnépszerűbb hazai rockzenekarának kétségkívül az Omega számított – a némi eufemizussal a „Kelet Rolling Stonesának” titulált kvintett nagylemezeit százezer számra vették, a csapat folyamatosan telt házak előtt turnézott itthon és külföldön egyaránt. Miközben a színpadtechnika terén sem volt hazai konkurenciája: koncertjein elsőként használt keverőpultot, Altmann lámpát, fejgépet, füstgépet és lézert, még ha ezek itthoni meghonosítása nem mindig zajlott zökkenőmentesen.
Kéri Dániel: A kísérleti televízió adását nézik a járókelők, 1956. szeptember
Bárhogyan is nézzük, a Magyar Televízió története összekapcsolódik a Kádár-rendszer születésével, s ez korántsem véletlen egybeesés. Jóllehet, 1953-ban Budapest környékén meglehetősen szűk hallgatóságnak megindultak a kísérleti adások, de a Magyar Televízió első hivatalos adása mégis 1957. május 1-jére datálódik. Mivel az 1956-os forradalom leverése óta – mint azt a Filmhíradó meg is jegyezte – ez volt az első olyan eset, hogy több százezres tömeg vonult utcára, ezért a közvetítés különös súllyal bírt. A televízió adta technológiai látványosságnak kellett mozgóképen legitimálnia az új rezsimet, s ezt a tömegek részvételével lezajlott politikai rítust kellett eljuttatnia Magyarország minden lehetséges zugába. Mint Kalmár Melinda megjegyzi, a berendezkedő Kádár vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rögtön megértette azt, hogy a kommunikáció, a média uralása fontos eszköz a hatalom átvételére és megszilárdítására a modern társadalomban, így a sajtópaletta szélesítése, a rádió és a televízió fejlesztése szüntelenül napirenden volt.
A magyarok nyilaitól ments meg, Urunk, minket! – Európa országaiban állítólag így fohászkodtak a magyar kalandozások idején a honfoglalás környékén. A harcias portyázásokat az 1970-es években a magyar rockzenekarok folytatták nagy sikerrel.
Az Omega előbb vehetett fel Angliában nagylemezt, mint Budapesten, az Illés is sikerrel szerepelt (és nyilatkozott) Londonban. 1970-ben az Omega nagy sikert ért el Japánban a Yamaha Fesztiválon, majd Mallorcán a Barbarella Fesztiválon. A Locomotiv GT budapesti bemutatkozó koncertjét követően a kor legmértékadóbb lapjának szakértője, Roy Carr így írt a New Musical Express angol szaklapban: „A következő rock-szenzáció Keletről érkezik, nem Nyugatról!”, ugyan ebben a cikkben méltatta a Mini együttest is. A Syrius Ausztráliában világszínvonalúra érlelte magát, és egy rendkívüli lemezzel tértek haza, az LGT pedig a Yamaha Fesztivál díszvendégeként utazhatott Tokióba. (Haza pedig egy konténernyi Yamaha hangszerrel és berendezéssel.) A következő évben a Taurus a Kisstadionban odapörkölt a Free együttesnek, Radics Béla teljesítményét külön méltatta az angol szaksajtó. A „tini” Generál a Ki mit tud?-győzelmet követően Hollandiában felvételeket készített és a nyugati siker kapujába érkezett. A hetvenes évek közepétől az Omega több időt töltött Nyugat-Európában, mint itthon a német Bellaphon kiadó sztárjaként, a Skorpió pedig éveken át elnyerte az Interkoncert emlékplakettjét a legtöbbet külföldön koncertező magyar rockzenekar elismeréseként.
Pentz Zsolt, a Nemzetközi Koncert-igazgatóság (NKI) Könnyűzenei Osztályának vezetője volt a nyolcvanas évektől kezdve, egészen a rendszerváltozásig. 1940-ben született Budapesten. Szülei pedagógus végzettségűek voltak. A Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségizett, 1958–1964 között pedig elvégezte az ELTÉ-n a történelem-angol szakot. A diploma átvétele után a Magyar Rádióban töltött egy évet a Külföldi Adások Főszerkesztőségén, az angol nyelvű adások szerkesztőségében, ahonnan a Kossuth Rádió adásait sugározták idegen nyelveken. 1965-ben került az NKI-hez, ahol az angol nyelvterületet, valamint Lengyelországot és Csehszlovákiát bízták rá.
Csatári Bence: Másfajta fegyelmi ügyek is előfordultak az Interkoncert háza táján. Zalatnay Sarolta az LGT együttessel 1975-ben az akkor Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalján is koncertezett, de a helyiek felháborodva keresték meg levélben Vitányi Ivánt, a Népművelési Intézet igazgatóját, mert szerintük az énekesnő erkölcstelenül viselkedett és túl rövid miniszoknyát hordott a színpadon. Vitányi továbbította a panaszt Kornidesz Mihálynak, az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya (TKKO) vezetőjének. A szocialista erkölcs egyébként is nehezen körülírható fogalom volt, egyáltalán, hogyan lehetett ezekhez a normákhoz igazodni?
Pentz Zsolt: Efféle nem csak a Zalatnayval történt meg, mert mondhatnám, hogy évente négy-öthat zenekar ment ki a Szovjetunióba. Óhatatlan, hogy valamelyiknél beütött egy ilyen gikszer. A szovjet koncertszervező monopolcéget, a Goszkoncertet ugyanakkor mindig vendégül láttuk, hogy válassza ki a zenekarokat, amelyeket fel akar léptetni Szovjetunióban. Mi megmondtuk nekik, az anyagi és technikai feltételeket, ők pedig megnézték a koncertet és eldöntötték, megveszik-e a produkciót. Ilyen alkalmakkor Magyarországon elvittük a kollégákat a kinézett együttes fellépésére, vagy „steril” körülmények között egy stúdióban, illetve egy próbateremben bemutattuk, mire képes a zenekar, hogy néznek ki a tagok, milyen a zenéjük. Tehát ilyen értelemben a Goszkoncert is biztonságra játszott. A fenti eset úgy játszódhatott le, hogy Zalatnayék kimentek a színpadra, amely előtt ott ült a helyi idősebb korosztály, akik életükben nem láttak még ilyet, és a koncertet nézve azt érezték, hogy felborult a lenini értékrend, és írtak egy levelet a helyi pártbizottságnak, amelynek első dolga volt, hogy feljebb passzolja a levelet. A vége az lett, hogy a Goszkoncertes kolleganőmet leteremtették, hogy miért engedett meg bizonyos lazaságokat a színpadon. Ehhez hasonló esetek mintegy kétévente egészen biztosan előfordultak. Én például nagyot buktam az Edda együttessel, mert a szovjetek szerint kigúnyolták a munkásosztályt. Pedig azt hittem, az alatt a két hónap alatt, amíg az Edda a Szovjetunióban koncertezik, nyugodtan alhatok, nem lesz semmi probléma. Ehelyett a Zalatnayékéhoz hasonló vélemény írtak a nézők, ugyancsak a helyi pártbizottságra, és hasonlóan is játszódott le a folyamat. Akkor már Kőháti Zsolttal, a TKKO könnyűzenei referensével kellett tárgyalnom, és természetesen megígértem neki, hogy a jövőben ügyelünk a szocialista országokba kiküldeni szándékozott műsorok ízlésbeli, tartalmi, tehát egyszersmind politikai minőségére, illetve törekedni fogunk arra, hogy ilyen esetek ne forduljanak elő többé. Ezzel le is volt zárva az ügy. Vitányi idősebb volt, Kőháti fiatalember, ő másképp állt hozzá. A beszélgetés végén barátságosan váltunk el egymástól. Gondolom ő is tudta, hogy én mikor mindent megígérek, azt mondom magamban, hogy az egész ügy le van sajnálva.
A hetvenes évek második felében feltűnt új rocknemzedék tagjai sok szempontból elváltak a korábbi évtized beatnemzedékének rajongóitól – nemcsak ruházkodásukban, fogyasztásukban és társas kapcsolataikban tűntek sokkalta keményebbnek és kezelhetetlenebbeknek, mint elődeik, hanem abban is, ahogy a színpad előtt viselkedtek. Ők már nem táncoltak és nem tapsoltak, hanem két ujjukat az égbe bökték, és a zene ütemére jobbra-balra hajladozva ritmikusan hadonásztak. És ezzel új sztárimádati és önkifejezési forma született: a csápolás.
Épp ötven évvel ezelőtt, 1967-ben alakították meg ceglédi középiskolások a Kugli és a Fókabácsiék nevet viselő zenekart. A különös név onnan ered, hogy a banda egyik tagjának az akkor divatos hosszú haj helyett egy nyiratkozást követően kugli formájúra sikeredett a feje, egy másik tag pedig éppen azokban a napokban kapott külföldről egy pár fókabőr cipőt.
Nem mindig motoztak meg a fesztivál bejáratánál, volt ennél sokkal rosszabb is.
Az első magyar popfesztivál biztonsági kérdéseiről már írtunk, és a diósgyőri stadionban tartott fesztivál után jó ideig semmit nem engedélyeztek a szervek. Volt persze Tabán és ’76-tól aztán a BNV területén Szolidaritási rockfesztiválok, később pedig Békefesztiválok. Az orwelli újbeszél törvényeinek megfelelően természetesen utóbbiakon volt a legnagyobb háború.
1980-ban, ha lehetett volna valahol balhé, akkor az a Fekete Bárányok fesztiválja volt, a Hajógyári-szigeten, de ott semmi ilyesmi nem történt. A P. Mobil, a Hobo Blues Band, a Beatrice és a Bizottság koncertjeinek biztosítására nem rendőröket, hanem ifjúgárdistákat kértek fel. Bár a hangosítás pocsék volt (még Nagy Feró is belekötött a hangosítóba), mégsem volt különösebb botrány.
1984-ben viszont a pusztavacsi Békefesztiválon megtörtént a baj. A békeharc (már a szó is szép) és a békefesztiválok fontos részét képezték a korszak politikájának, csak ez nem sok fiatalt érdekelt. Ezért a legnépszerűbb zenekarok részvételével szerveztek az ország mértani közepén békefesztivált. Ezen a P. Mobil ugyanúgy fellépett, mint az R-Go vagy az Első Emelet, tehát igazán sok látogatót vártak. Meg is érkezett százhúsz-százötvenezer fiatal, akit a békejelszavak nem nagyon érdekeltek, ők a fellépők miatt jöttek. A koncertek alatt már délután fellángoltak az indulatok, a rajongók felugráltak a színpadra, végül a P. Mobil technikai okok miatt késett, egy kemény mag pedig – hogy elégedetlenségét kifejezésre juttassa – sörösüvegeket dobott a színpadra.
Pár évvel ezelőtt e sorok írója előadást tartott arról, hogy a fogyasztás és a vágyakba fojtott, elképzelt Nyugat hogyan jelent meg a magyarországi populáris kultúrában, 1960 és 1980 között. Az egyik zenei illusztráció Szécsi Pál Micsoda igények! című dala volt. A közönség egy része halkan magában énekelte a dalt, mások élvezték az andalító muzsikát, s valahogy az az érzésem támadt, hogy a szöveg mondandója elsikkadt; ennek oka éppúgy lehetett Szécsi Pál bódító előadásmódja és énekesi maszkja, mint a könnyen fogyasztható zene.
Az Omega 1970-ben Tokióban, a Yamaha Fesztiválon
