Riskó Géza kötete a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanas évek elején kialakult ifjúsági kultúra fontos dokumentuma. Kétségtelen ugyanis, hogy az Edda ennek az időszaknak az emblematikus zenekara volt. Slamovits István dalszövegei pontosan ragadták meg a korszakot, így aligha véletlen, hogy olyan sok embert meg tudtak szólítani. A könyv előszavát jegyző Vitányi Ivánt is például, pedig a neves szociológus akkoriban már a hatvanhoz közeledett. Riskó szerencsére még időben írta meg az Edda Művek Miskolc című biográfiát, hiszen a kézirat lezárása után a zenekar (ebben a felállásban legalábbis) csupán háromnegyed évig működött.

Az 1972-es Ki Mit Tud?-ot megnyerő Generál együttes – ahogyan az szokás volt – automatikus szereplési lehetőséget kapott a ’72-es táncdalfesztiválon, ahol Koncz Tibor és Szenes Iván Mit tehet az ember egy eltört szerelemmel című slágerét adták elő. A dal persze jól szólt a fiatal és friss Generál, valamint a tehetséges és gyönyörű lányokból álló Mikrolied vokál (a zenei szakkifejezés, a „mixolíd” nyomán) előadásában, de mégsem volt olyan érdekes.

A hetvenes évek eleje, annak minden szűkösségével és szabadságvágyával egyetemben. Kádári idők, amikre néha már úgy emlékezünk, hogy nem is volt vészes ‒ barakk, a legvidámabb. Könnyen elfeledkezünk a gyülekezési tilalomról (tíznél többen nem nagyon csoportosulhattak az utcán), az írógépek nyilvántartásáról (hogy elcsíphető legyen, aki tiltott szövegeket másol) a káemkáról, vagyis a közveszélyesnek minősített munkakerülésről, vagy a ref-ről, ami nem egy dal visszatérő refrénje, hanem rendőri felügyeletet jelent. Ha valaki botlott, arra gondosan ügyeltek, hogy a következő bevarrása visszatartó erejű legyen.

Egy találkozás az Astoriánál, illetve egy éjszakai séta Budapesten: ez a két, látszólag mindennapos esemény hívta létre a hazai progresszív rock két fontos képviselőjét; a Syriust, valamint a Theatrumot. A két zenekarnak nemcsak az indulása, hanem sajnos a vége is hasonlóképpen alakult: lassú szétforgácsolódás következtében múltak ki.

„Ez a dal rólunk szól, fiatalokról, a szabadságról” ‒ mondta a mikrofonba egy karcsú, magas, hosszúhajú srác, akiről a nézők többsége akkor még nem sokat tudott. Aztán a színpadról elindultak a különlegesen fénylő, szívekig érő, tudatot felkorbácsoló hangok hullámai és a fuvola magas regiszterein keresztül testet öltött a tömeg szabadságálma. A diósgyőri stadionban húszezer ember vált hirtelen, röpke háromnegyed óra erejéig egyetlen közös akarattá. Szabadok akartunk lenni, kívül-belül, határok nélkül. Ötven évnyi távolságból is köszönet érte annak a srácnak, aki társaival ezt az érzést nekünk adta, és Isten még sokáig éltesse erőben, egészségben a 75 éves Török Ádámot!

„1966 nyarán Balatonföldváron nyaraltunk. (…) Ekkor rendezték az első Táncdalfesztivált, amit ott tudtunk televízión nézni, ami szintén különleges volt még akkoriban. A sok szokásos kommersz slágerzene között hirtelen felbukkant egy elképesztő fazon, Szörényi Levente, aki az Illés együttessel a Még fáj minden csók című számot adta elő egészen különleges, polgárpukkasztó előadásban. A tv előtt ülő pártvezetőket látni kellett volna, teljesen ki voltak kelve, magukon kívül voltak, hogy milyen vérlázító előadás volt. Utána még sokáig vitatkoztak, hogy micsoda botrány ez, be kéne tiltani! Én azonnal tudtam, hogy erre az emberre szükségem van” ‒ emlékezett vissza Mészáros Márta a munkakapcsolatra, amely 1968-ban vette kezdetét, és amely során a zenekar négy film zenéjét írta meg. Ennek a munkakapcsolatnak az utolsó állomása volt az 1973-ban készült, mára teljesen feledésbe merült mű, a Szabad lélegzet. Mészáros Márta mozijának központi témája a nemek közötti kapcsolat, az emancipáció kérdése. A Szabad lélegzet című alkotásában az eltérő társadalmi hovatartozás okozta konfliktusokat vizsgálja.

Az alcímben a szerző megadja immár harmadik könyve besorolását: önéletrajzi ihletésű kortörténeti emlékgyűjtemény. Az alig több mint száz oldalnyi karcsú kötet fejezeteit Sár József fejezetcímeket magyarázó alcímekkel látta el ‒ valódi kedvcsinálóként. A 40 év a dobok mögött egymást követő passzusaiban Sár élete meghatározó szakaszait bontja ki a kezdetektől ‒ amikor nyolcadik általánosban, suli után a magnót bömböltetve utánozták kedvenceiket, a partvisokat használva gitárként. Itt derül ki az is, hogy a szerzőnek már nem jutott „gitár”, viszont maradt egy pár fakanál és maradtak díszpárnák is, vagyis egy „dobfelszerelés”. (Közös szál, hogy engem is a Skorpió együttes iránti rajongás, Fekete Gábor és Németh Gábor ültettek a dobok mögé.)

Hámori Eszter a hazai zenei újságírás közismert és közkedvelt egyénisége, aki pályafutása során koncertszervezői majd menedzseri szerepkörben is ismertté vált. Az első zenei élményeiről, a Queen iránti rajongásáról, egy angliai lemezboltban eltöltött felejthetetlen délutánról, illetve arról is beszéltünk vele, hogy milyen érzés volt világsztárokat kalauzolni a fővárosban.

„Tisztára, mint egy nyugati banda!” Ez jutott eszembe, amikor először láttam a Piramis együttest. Fotón, 1976-ban, úgy emlékszem, a Pesti Műsor hátoldalán. Fantasztikus ingek és zakók, színes sálak, karperecek. Bőrnadrágot még csak Závodi viselt, a többiek farmerban vagy vászongatyában feszítettek, de a választékos öltözékük mellett megfogott az öt nagyon különböző karakter is. A kopaszodó, tekintélyt parancsoló főnök, a vigyori dobos, a markáns arcú gitáros, a szomorú tekintetével szimpatikus billentyűs és a baromi vagány kiállású frontember, aki a „legnyugatibbnak” tűnt a nyugati banda tagjai közül. Természetesen megvásároltam az első kislemezüket (A becsület; Szállj fel magasra!), és böngésztem a rádióújságot, hátha újabb Piramis-nóták bukkannak fel az éterben.

Magyarország legismertebb rockzenekara idén ünnepelte volna alakulása hatvanadik évfordulóját. Bár ez az együttes három tagjának halála miatt sajnos már nem jöhetett létre, a GrundRecords egy monstre életmű-sorozat kiadásával állít méltó emléket az Omegának.