Az 1965-től 1972-ig terjedő időszak a hazai populáris zenében a külföldi zenekarok magyarországi hangversenyei szempontjából is aranykornak tekinthető. Ha a Beatleshez vagy a Rolling Stoneshoz hasonló nagyágyúk nem is jutottak el Magyarországra, olyan fontos együttesek, mint a Spencer Davis Group, a Tremeloes, a Fairport Convention felléptek a Kisstadionban, nem beszélve a Trafficről, amelynek 1968-as koncertje valóságos revelációt jelentett a hazai zenészszakma számára.
A Free két 1972-es koncertje azonban a záróakkordját jelentette ennek a korszaknak. A Sweet egy évvel későbbre ígért fellépése végül is nem valósult meg, és ettől kezdve apályosabb időszak következett A Liar nevű brit hard rock zenekar az 1978-as Szolidaritási Rockfesztiválon állt színpadra, igaz, nem könnyen, ugyanis amikor a gitáros meglátta a hatalmas vörös vásznat, rajta az antiimperialista mondattal, közölte, hogy nem lép fel. Csupán Som Lajos hosszas kérlelésének köszönhetően változtatta meg döntését. („Minden angoltudásomra [pedig jócskán van], és baráti rábeszélésemre szükség volt, hogy a gitárját kézbe vegye. Sikerült! ‒ emlékezett vissza Som.)
Suzi Quatro 1977-ben lépett fel a Kisstadionban, azonban nem önálló koncertet adott, hanem egy esztrád műsor keretében állt színpadra, amivel kapcsolatban a közönség jelentős részében maradt némi elégedetlenség. A korabeli kritika jogosan szóvá is tette, hogy aki koncertre megy, nem feltétlenül kíváncsi humoristákra, illetve táncdalénekesre.
A Kisstadion közönsége 1974-ben. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás.
1978-ban a Boney M. csinált telt házas bulit a Kisstadionban, két évvel később a Supermax, ezen kívül az Omega Kisstadionban adott, nagyszabású koncertjein szerepeltek nyugat-európai együttesek. 1978-ban a nyugatnémet Epitaph, egy évvel később a svájci Krokus. 1981-ben a Kraftwerk, illetve Billy Preston lépett fel itt ‒ a düsseldorfi formáció koncertjéből a Pulzus le is adott egy rövid részleteket.
1982 februárjában, a Budapest Sportcsarnok megnyitásával azonban új fejezetet kezdődött a hazai koncertkultúra történetében. A BS első két évében megrendezett külföldi zenekarok, illetve előadók fellépéseit dokumentálja a mára szinte teljesen feledésbe merült, Amandától Santanáig című kiadvány, amely a Lapkiadó Vállalt gondozásában jelent meg, 1983 végén, és amely alapján az alábbiakban végigvesszük, kik és mikor léptek fel a BS színpadán.
A csarnokavató közönsége. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán.
A vernisszáson sokszínű program várta a közönséget: a megnyitót követően labdarúgó mérkőzésre került sor a zenészek és a riporterek válogatottjai között, amit lábtenisz bajnokság követett. Ezt követően levetítették Koltay Gábor A koncert című filmjét ‒ az első hazai, mozikban játszott koncertfilmet ‒, majd kezdődtek a koncertek. Először az MHV Start- szerkesztőségének zenekarai közül a Lobogó, illetve a Fórum lépett színpadra, majd a P. Mobil, végül a kanadai Saga következett. Koncertjüket a Magyar Televízió is rögzítette. Érdekesség, hogy basszusgitárosuk, Jim Crichton időnként a színpadra helyezett szintetizátoron is játszott, lábbal. A koncert után megrendezett sajtótájékoztatón ‒ amelynek nyitányaként aranylemezt adtak át a zenészeknek ‒ úgy nyilatkoztak, hogy az európai közönség
„intelligensebb, mint a kanadai, illetve az amerikai. Ez valószínűleg a klasszikus zene hatásának köszönhető, ami az Újvilágra nem jellemző. A budapesti koncert azért is különleges, hisz itt még nemigen ismerték a zenénket. Úgy érezzük, mégis jól sikerült a buli.”
A zenekar profizmusát a kritika is elismerte („A zenészek nagyszerűek, a világítás pazar, az előadás mesteri”), az eredetiséget azonban teljességgel hiányolták a zenéjükből („zenei építkezésük, ritmikájuk, formaviláguk nem az ő találmányuk, hanem a Kansasé és a Supertrampé.”)
Március 31-én egy francia‒magyar TV-műsort rendeztek a BS színpadán, amelyben szerepelt Serge Reggiani, Vivian Reed, a Neoton Família, Zorán és a Solaris. A közönség döntő többsége azonban csak és kizárólag Amanda Learre, a diszkó királynőjére volt kíváncsi. Az énekesnő ‒ ahogy a koncert előtt adott interjúból kiderült – nagyra becsüli a magyar kultúrát: Szabó István Oscar-díjas, Mephisztó című filmjét például csodálatosnak tartja, ezen kívül ismeri Bartók Bélát, Vasarelyt, Jancsó Miklóst… és a Rubik-kockát, amelyből egy nappal érkezése után után vásárolt is egyet a Váci utcában.
Egy másik Legenda: Puskás Öcsi a róla szóló kötetet dedikálja a BS színpadán. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás.
Amanda Lear, aki a Melody Makernek adott nyilatkozatában megfogalmazta a diszkózene tökéletes ars poeticáját („azért van, hogy fölkeljenek és táncoljanak. A világ tele van szörnyű dolgokkal. Mi nem akarunk emlékeztetni.”), a Budapesten készült interjúban kifejti, hogy a továbbiakban okosabb, intellektuálisabb dalokat akar énekelni. Megtudjuk továbbá azt is, hogy jó barátjának tekinti Salvador Dalít, a jövőben pedig festőként szeretne kiteljesedni. „A festők egész életükön keresztül építhetik a saját útjukat. Nem úgy, mint az énekesek, akiknek legfeljebb öt évig tart a karrierjük. Jó, mondjuk, ha szerencséje van az illetőnek, mint Sinatrának, akkor húsz-harminc évig is a csúcson lehet maradni. De általában négy-öt évig tart a siker, és azután találnak egy másik fiatal lányt, aki szintén érdekes és tud énekelni.”
Amanda Learrel ellentétben a Talking Heads csupán félház – azaz hétezer-ötszáz ember ‒ előtt adott rendkívül sikeres koncertet 1982. július 25-én, dacára annak, hogy korábban nem voltak túlzottan ismertek Magyarországon. A fellépésüket sem promotálták kellőképpen: a Rockújság című rádióműsorban Tardos Péter meg sem említette David Bryne-ék közelgő érkezését, ami egyébként nem különösebben meglepő: a zenekar egyik, két évvel korábbi római koncertjéről írt beszámolója alapján Tardos nem volt elragadtatva a zenekartól, és az általa jegyzett Rocklexikonban sem ír túlzottan pozitív hangvételben róluk. Nos, ha neki nem is nyerte el a tetszését a Talking Heads, a BS közönségét elvarázsolta a zenekar: a Psycho Killer című slágerdallal induló (jellemző, hogy ennek paródiája, a Psycho Chicken hallható volt a Magyar Rádióban, még a Parabola nevű televíziós műsorban is szerepelt, ellentétben az eredeti dallal) koncerten
„az együttes ellenállhatatlan ritmusai felrázták a küzdőtéren levőket, egyszerűen nem lehetett nyugodtan egy helyben álldogálni. (…) Hamar a földre kerültek a táskák, szatyrok, esernyők, meg a külföldi turisták hátizsákjai, szinte mindenki mozgott, táncolt, ugrált, dobogott. Nem csordaszerű csápolás volt ez, hanem olyan kollektív élvezet, ahol az emberek egyénileg adták át magukat a hangok hatásának. Nem kell ennél jobb tánczene ‒ a monoton diszkódobbanások fogyasztóinak ilyesmire kéne rászokniuk.”
A második dalként a zenekar első, 1976-ban megjelent kislemeze, a Love Goes to Building on Fire hangzott el, a csúcspontot pedig a Life During Wartime jelentette, amely Bryne szerint nem is annyira a harmadik világháborúról szól, inkább egy terroristatámadásról, „ami igencsak polgárháborúvá eszkalálódhatott volna.” A másfél órás koncertet Al Green spirituáléja, a Take Me to the River zárta. Az előzenekar szerepét Tina Weymouth (basszugitár), és férje, Chris Frantz, a zenekar dobosának „családi különvállalkozása”, a Tom Tom Club vállalta magára, amelyben Weymouth két testvére, Lura, illetve Lani vokálozott. Slágerüket, a Wordy rappinghoodot a Magyar Rádióban is gyakran játszották, Szószátyár címmel. A koncert utáni sajtótájékoztatón úgy nyilatkozott a zenekar, hogy „jobb volt a közönség reagálása a vártnál. (...) Egyáltalán nem számított, hogy a nézők nagy része nem ismerte a zenét, és nem értette a szövegeket.”
Ebben az időszakban fekete muzsikusokkal kiegészülve működtek, nem csoda, hogy Chris Frantz elismeréssel nyilatkozott az afrikai zenéről. Mint kifejtette, számára Afrika olyan embereket jelent, akik „a zene szeretete miatt muzsikálnak, és nem egyéb okból, mint például a pénz, a szex, a kábítószerek”, a vele interjúzó Szőnyei Tamásnak King Sunny Adé új nagylemezét (Juju Music) ajánlotta a figyelmébe. Az újságírónak azonban szomorúan kellett megállapítania, hogy a sikeres fellépés dacára a zenekar továbbra is meglehetősen ismeretlen maradt Magyarországon.
A Budapest Sportcsarnok épülete az átadás évében. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás.
„Programozott morzsa-extázis” ‒ írta a kritika az október 19. és 21. között megrendezett Chip-fesztiválról, amelynek keretében a Tangerine Dream, Klaus Schulze és Rainer Bloss adott műsort a magyar közönségnek. A düsseldorfi elektronikus rockot játszó együttes nevét a Beatles korszakalkotó konceptalbuma, a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band hírhedt dalának, a Lucy in the Sky with Diamondsnak egyik sorából vette. Szélesebb körben 1973-ban kezdték megismerni a zenekart, amikor a legendás rádiós műsorvezető, John Peel aktuális lemezüket (Atem) tíz kedvenc abban, az évi megjelenése között emlegette.
A nemzetközi áttörésre egy évvel később került sor, amikor megjelent Phaedra címet viselő albumuk. A formáció előszeretettel játszott templomokban, amiből problémák is adódtak: VI. Pál pápa, a reimsi katedrálisban adott koncertjük után megtiltotta, hogy a katolikus templomokban lépjenek fel, sőt, elrendelte a katedrális újbóli felszentelését. Ez azonban nem szegte a zenekar kedvét; játszottak olyan, távolról sem hétköznapi helyszíneken, mint egy dél-franciaországi római kori amfiteátrum, de koncerteztek a coventry-i, valamint a liverpooli katedrálisban is. A sajtótájékoztatón visszatérő téma volt a zenekar és a közönség közötti távolság kérdése, illetve, hogy a nézők nem tudták azonosítani, az adott hang melyik zenésztől származik, amire az együttes tagjai azt válaszolták,
„elárulva érzed magad, mert a fantáziád nem tudta létrehozni azt a folyamatot, amit mi csináltunk. Az emberek mindig látni akarják, hogyan zajlanak a dolgok. És amikor egyszer csak nem látják, kénytelenek »a saját koncertjüket megcsinálni.« Tizenegyezer ember volt itt, ez tizenegyezer különböző koncert. (…) Nekünk nem fontos, hogy lássanak minket. Azt mondják, az emberek nem tudnak azonosulni azzal, amit nem látnak. De miért? Hunyják le a szemüket! Hallgassák a zenét! Felejtsék el azt, aki a színpadon van! De ha mégis látni akarnak, hát ott vagyunk.”
Hasonló álláspontot képvisel Klaus Schulze ‒ aki a Tangerine Dream korai időszakában dobolt a zenekarban ‒, amikor képzenének titulálja muzsikáját.
„Nem tudom, hogy itt hogy van, de azt NSZK-ban és általában a Nyugaton az embereknek szükségük van a képekre, meg minden ilyesmire, különben nem értenek meg semmit. Fogyasztásra nevelik őket ‒ ez egyfajta fogyasztói terrorizmus. Ezt én nem akarom. A zenének elégnek kell lennie.”
A fesztivál tervezett fellépői közöl Rick Wakeman végül nem tudta vállalni a koncertet, ugyanis felkérést kapott a futball-világbajnokságról készült film zenéjének megírására, az Orchestral Manoeuvres In The Dark nevű brit formáció pedig a szerződés aláírása előtt első helyre került a slágerlistán, ezt követően pedig már csak a korábbi gázsi négyszereséért vállalta volna a fellépést.
Ha a Chip-fesztivál fellépői a zene jelenét, sőt még inkább jövőjét reprezentálták, akkor Tina Turner a múltat ‒ állapította meg a korabeli sajtó. Itt érdemes megjegyezni, az énekesnő első hazai fellépésére még azelőtt került sor, hogy megjelent a Private Dancer, amellyel kezdetét vette a másodvirágzása. Sokan bukást jósoltak, sokan csalódtak, ugyanis a Pulzusban „diszkó-sztárnak” nevezték Tina Turnert, ehhez képest egészen mást kaptak: számtalan korabeli klasszikus dalt (köztük az első nagy sikert, a River Deep Mountain High-t), Beatles- (Help, Get back), és Rolling Stones-feldolgozásokat (Honky Tonk Woman) ‒ elementáris erővel előadva. Az énekesnő csatát nyert, azt azonban kevesen feltételezték volna, hogy tizennégy évvel később a Népstadionban ad koncertet.
Hiába hagyta már rég maga mögött a Ten Years Aftert Alvin Lee, első magyarországi fellépésének ‒ 1983. január 29. ‒ plakátján ott virított egykori zenekarának neve is, akárcsak a hozzánőtt jelző: Woodstock gitárhőse. A fesztivál után a nyugati világ leggyorsabb gitárosaként emlegették, Lee azonban elmondta a budapesti sajtótájékoztatón, hogy ő soha nem állította ezt magáról. Hozzátette, hogy nagyra tartja például Stanley Clarke-ot és Jaco Pastoriust. („Ha őket hallgatom, arra gondolok, abba kell hagynom.”) A forró hangulatú koncerten ‒ az Új Skorpió volt az előzenekar ‒, Lee saját dalai mellett elhangzott a Hey, Joe, a Help me, és természetesen az elmaradhatatlan I’m Going Home.
A Manfred Mann’s Earth Band három koncertet adott a BS színpadán, 1983 áprilisában, amelyekről Live in Budapest címmel videofelvétel is készült. A száznegyven perces műsorban elhangzott az Africa Suite, de olyan korai slágereket is előadtak, mint a Mighty Quinn, a Police Demolition Man-je, Bruce Springsteen-től a Blinded by the Light, vagy Bob Marleytól a Redemption Song (a beszámoló szerint ez jelentette a koncert csúcsát). Az I Came for You című dalt Chris Thompson, az együttes énekese Budapestnek ajánlotta.
Az 1980-as évek elején a country rendkívül népszerű volt Magyarországon, évente rendeztek a műfaj legjobbjait felvonultató fesztiválokat az Asztalos János Ifjúsági Parkban, ennek ismeretében pedig nem meglepő, hogy Johnny Cash két koncertet is adott a Budapest Sportcsarnokban 1983. április 25-én. A dalok szövegeit magyarul lehetett olvasni a vásznon. Az énekes felesége, June Carter, illetve fia, ifj. Johnny Cash is szerepelt a koncerten, amelyen Cash számtalan slágere elhangzott: a Ring of Fire, a Five Feet High and Rising. Az If I Were a Carpentert feleségével közösen adta elő, ezen kívül megemlékezett Elvis Presleyről (There’ll Be Peace in the Valley), és egy rajongó kérésének eleget téve előadta a San Quentin-t is.
A dzsessz sem maradt ki a Sportcsarnok kínálatából: 1983. május 2-án Dave Brubeck koncertjére gyűltek itt össze a vájt fülűek. Brubeck fia, Chris basszusgitározott, a kritika szerint szólói „nélkülözték a papa zenéjének tulajdonságait, és sokkal inkább a dzsessz-rock, mintsem a modern dzsessz irányába mutattak.” Mint kiderül, Brubeck mindig is a klasszikus zene felől közelített a dzsesszhez, nagyra tartotta a bluest („mindig is a dzsessz alapja marad”), Sztravinszkij és Milhaud mellett pedig Bartókot tartotta a kedvenc zeneszerzőjének.
A legnagyobb várakozás a Santana első hazai fellépéseit (1983. május 13. két koncert) előzte meg. „Kétszázezer jegyigénylő, hálózsákban éjszakázó reménykedő, roham a pénztárak ellen, betört ajtók, ablakok a Vörösmarty téri jegyirodánál.” Sokan hamis jeggyel próbáltak bejutni a fellépésre ‒ a kötetben látható is egy kézzel rajzolt belépő. Carlos Santana jó barátságban volt Szabó Gábor dzsesszgitárossal, aki sokat mesélt neki a városról, nem csoda, hogy Budapestre érkezve azonnal szétnézett minálunk. És történt másvalami is. A két koncert között szerzett tudomást első fia születéséről, amelynek köszönhetően a második buli végén másfél órás ráadás következett.
Az 1983-as budapesti Santana-koncert plakátja. Design: Atrbreakers. Fotó: Neil Zlowzower.
A koncert végén azzal búcsúszott a közönségtől, hogy jövőre ismét szeretne Budapesten játszani, méghozzá a Népstadionban. Nos, ha ott nem is, de több helyen, számtalan alkalommal lépett fel azóta Magyarországon.
Az 1983. október 30-án lezárt kötet előszavában Sebők János abbéli reményének ad hangot, hogy a kiadvány egy sorozat kezdete lesz: nos, ez sajnos nem valósult meg, holott a Budapest Sportcsarnokban az ezt követő másfél évtizedben számtalan híresség állt színpadra. Éppen ezért érdemes lenne az 1984 és 1999 közötti időszakban megrendezett koncertek beszámolóit is kötetbe szerkeszteni, mondjuk Elton Johntól a Jamiroquai-ig címmel.
Az Amandától Santanáig című kötetet a Bill Grahammel készített interjú zárja. Graham a nemzetközi rockimpresszáriók egyik legfontosabb képviselője. Az ő nevéhez fűződnek olyan kultikus helyek, mint a San Francisco-i Filmore West, illetve a New York-i Filmore East, de ő hozta tető alá az 1973-as Watkins Glen rock fesztivált, amelyen hatszázezren vettek részt. Olyan zenekarokat menedzselt, mint a Grateful Dead, a Jefferson Airplane, vagy a Rolling Stones. Graham „nagy, nagy nosztalgiával” tekint vissza a hőskorszakra: „A hatvanas évek egy különleges korszakot jelentettek. Az akkori fiatalok kísérletet tettek arra, hogy megváltoztassák a társadalmat, fölvetődött egy másfajta társadalomnak a perspektívája.” Meglátása szerint abban az időszakban a közönség nem azért járt a koncertekre, „hogy szórakozzon, hanem hogy eggyé válását kifejezze. (…) A fiatalok egységesek voltak és hittek is a fantázia erejében, még ha csak kevés valósult is meg belőle. Azt hiszem, jobban meg kellene becsülnünk az akkori fiatalokat.” Véleménye szerint „a döntő különbség a hatvanas évek és a nyolcvanas évek között a zene világában, hogy általában a zenének már nincs társadalmi ereje. (...) Mostanában, ha az emberek futballmeccsekre, vagy koncertekre mennek, csak egy célból teszik. Azt akarják látni, hogy mi történik a színpadon. De nem azért mennek, hogy egymással »eszmét cseréljenek.« (...) Nem állítom, hogy ez feltétlenül rossz, egyszerűen csak ilyen időket élünk most.” Az interjú végén az is kiderül, hogy miért hiúsult meg a Rolling Stones 1982-es budapesti koncertje. A zenekar Magyarországon, és Lengyelországban is tervezett fellépést, de a lengyel szükségállapot ez meghiúsította, így aztán a menedzsment válaszút elé került: vagy Magyarország és Lengyelország, vagy pedig Spanyolország és Olaszország. A Stones ajánlatot kapott, hogy a futball-világbajnokság döntőjének napján játsszon Torinóban „és ez túl nagy csaléteknek bizonyult.” Az 1989‒90-es Steel Wheels- turnén Prágában koncertezett a zenekar, és még ehhez képest is további öt évet kellett várni, amikor is, 1995. augusztus 8-án Mick Jaggerék – szakadó esőben – felléptek a Népstadionban.
Mola György: Amandától Santanáig, Lapkiadó Vállalt, Budapest, 1983.
Szerző: Dragojlovics Péter
Nyitókép: Fortepan / Gábor Viktor
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
