Nemrég látott napvilágot a kolozsvári rádiós szerkesztő-újságíró, Zilahi Csaba Erdélyi magyarock 1970–2010 című, szép kiállítású, tartalmas, hiánypótló kötete. A friss könyv kapcsán négy évtized könnyűzenei emlékeiről beszélgettünk a szerzővel. Megtudtuk például, hogy miként talált rá egy román fürdőhelyen az egyik kedvenc LGT-lemezére, hogy mit kerestek egy Neoton-bulin a kolozsvári csövesek, de kiderül az is, hogyan vette rá a szászrégeni hangszergyár mérnökét, hogy balkezes gitárt készítsen neki. A szocialista-nacionalista cserekereskedelemről is megtudunk továbbá érdekes részleteket, és azt is elmeséli nekünk Zilahi Csaba, hogy Ceaușescu elmenekülését követően miként indult újra Erdélyben a magyar nyelvű rádió. 

1963-ban születtél, vagyis a beatkorszak gyermeke vagy. Vissza tudsz emlékezni az első zenei élményeidre, arra, hogy gyerekkorodban milyen muzsika szólt otthon nálatok? 

A szüleimnek nem volt se lemezjátszója, se magnója. A rádió volt az egyetlen, amelyen keresztül értesülhettünk a nagyvilág eseményeiről. Esténként a Kossuth vagy a Szabad Európa szólt. Halvány gyermekkori emlékeimben a hatvanas évek végéről talán a Trombitás Frédi sejlik fel… Aztán a hetvenes évek elején, amikor tömbházba költöztünk, a szomszédban lakó osztálytársnőm szülei – akik nagyon modernek, fiatalosak voltak, és lemezjátszójuk is volt –  Skorpio-, LGT-, Fonográf- és Omega-lemezeket hallgattak. Szerintem akkor, tizenkét-tizenhárom éves koromban fertőzött meg a rock and roll. El is kezdtem gyűjteni egy lemezjátszóra, az első lemezem pedig teljesen véletlenül a Queen A Night At The Opera című albuma volt, amelynek indiai kiadását pult alatt Kolozsváron is be lehetett szerezni. Egy osztálytársam szülei megvették, de nekik nem tetszett, így amikor eldicsekedtem az új zenegépemmel, felajánlották, hogy eladják nekem. Fogalmam sem volt, hogy ki ez a zenekar, de egyből rabul ejtett a zenéjük.

Nem sokáig maradtál passzív zenehallgató. A hetvenes évek első felében klasszikus gitárt kezdtél tanulni. Addigra a rock a nemzetközi színtéren már fontos tényező lett, sőt, a húrokba csaptak az első erdélyi zenekarok is. Érdekelne, hogy milyen véleménnyel volt a könnyűzenéről a gitároktató mestered? 

Vali Farcas tanított, aki – bár rég Hollandiába költözött – szakmai berkekben a mai napig elismert név Romániában. Volt egy dzsesszrock zenekara, az Experimental Quintet, amellyel úgy tíz éve felvették azt az albumot, amit negyven éve kellett volna kiadjanak. Kiváló gitáros volt és pocsék oktató. Igaz, nem magánúton tanultam tőle, hanem az állami Népművészeti Iskolában, ahol hetente háromszor voltak órák délutánonként. Kiadta nekem a gyakorolni valót kottából, ő pedig a szomszéd szobában készült a koncertjeire. Amikor kérdeztem, hogy mikor tanít rockot, az mondta, maradjunk a klasszikus tananyagnál. Utólag nagyon neheztelek rá, hiszen legalább a pentaton skálát, és annak fekvéseit megmutathatta volna. Az első akkordokat egy Füles magazinból tanultam meg, majd haverektől, akikkel hallás után koppintottuk le az akkori magyar rockslágereket. Előbb az LGT-, Fonográf- és Omega-dalokat, aztán a Piramis-, Edda-, Korál-, Ricse- és Dinamit-számokat.

Hova mehetett egy licista a hetvenes években Kolozsváron, ha élőzenét akart hallani? Mennyire volt színes akkoriban a koncertkultúra a kincses városban? Elváltak-e egymástól a magyar, valamint a román színterek? 

Kolozsváron a román és magyar színterek teljesen összefolytak, illetve a legtöbb zenekar nemzetiségi szempontból vegyes volt. Sok vendéglős zenekar volt, de egyikük például A képzelt riport… musicalben is kiválóan helyt állt, amit 1980-ban bemutattak be nálunk az Állami Magyar Színházban. A hetvenes években két országosan is ismert rockzenekar működött a városban, a Compact és a Semnal M. Mindkettő román dalokat írt, de magyarok is voltak a tagjaik között. Mellettük a zeneakadémián ‒ amit nálunk zenekonzervatóriumnak, röviden Konzinak neveznek ‒ alakult két kiváló dzsesszrock csapat, az Experimental Q és a Modal Quintet. Ezek az együttesek rendszeresen koncerteztek a diákművelődési házban. Magyarul először a Fáraó majd az Echo Rock Band sulizenekar adott koncertet a három magyar iskola dísztermében, igaz javarészt csak feldolgozásokkal.

A könyvedből kiderül, hogy az említett Fáraó, majd pedig az Echo Rock Band gitárosaként te is az elsők között voltál, akik Piramis- vagy éppen Edda-dalokat játszottak Kolozsváron, és említesz egy balkezes szászrégeni gitárt. A magyarországi nagy generáció tagjai gyakran mesélnek az első, barkácsolt hangszereikről, és arról, hogy milyen nehéz volt ezekhez hozzájutni vagy éppen elkészíteni őket. Felétek mennyire volt egyszerű a te idődben megszerezni a vágyott instrumentumot? 

Az első gitáromat nagymamámtól örököltem, Bécsben gyártották, valamikor 1880 körül. Mindmáig a családunk féltve őrzött kincse. Annak idején a legtöbb gitáros román, Szászrégenben gyártott hangszeren játszott. Elég nagy volt a választék akusztikus és elektromos gitárokból egyaránt. Volt kisebb testű klasszikus-, folk- és tizenkét húros-, Fender Telecaster- és Gibson Les Paul típusú román gitár is. Balkezes gitárokat nem gyártottak, úgyhogy eleinte kölcsöngitáron játszottam, de annak elég kényelmetlen volt a fogása. Persze fordítva tartottam és a húrokat áttettem balkézre, de a potméterek zavartak a pengetésben.

Aztán úgy tizenhét évesen egy haveremmel fogtuk magunkat és bekopogtunk a szászrégeni hangszergyár kapuján. A portás pedig látva „bátorságunkat”, nem kergetett el, hanem hívott egy mérnököt. Ő bemutatott a legjobb hangszerkészítőnek, aki hamar megértette, hogy nekem egy „fordított” gitár kell. Kettőt is készített, egy Gibson Les Paul- és egy Gibson SG-másolatot. Ám az egyetemen választanom kellett a zenélés és a tanulás között, én pedig – nem kis szülői nyomásra – az utóbbi mellett döntöttem. Sajnos, a gitárokat előbb szögre akasztottam, majd eladtam, hogy az árukból lemezeket vegyek. Azóta sem tudom, hova lettek… 

Az imént a hangszerek beszerzéséről kérdeztelek, de ugyanilyen érdekes az is, hogy lemezekhez, hangzóanyagokhoz hol és miként jutottatok? Voltak-e például a hetvenes évek Romániájában nyugati vagy magyarországi vinylek? Később, a diktatúra keményedésével ezeknek megcsappant-e a száma? Lehetett-e látni-hallani felétek magyarországi tévéadást és rádiót? 

Kolozsváron két zenebolt működött hangszerekkel, lemezekkel, illetve a könyvesboltokban is lehetett kapni hanglemezeket. A román Electrecord kiadványain kívül olykor Hungaroton-albumok is voltak, de nagyon kevés. Székelyföldön valamivel nagyobb volt belőlük a választék. Legnagyobb meglepetésemre egyszer egy tiszta román üdülőhelyen, a Prahova völgyi Szinaján felfedeztem az LGT X. albumát. A román árus mondta ugyan, hogy gyenge zene, senkinek sem kell, de én azért vettem belőle kettőt is. Persze az erdélyi magyarlakta városokban senki sem hallott róla. Hát ilyen volt a szocialista-nacionalista cserekereskedelem…

Egy időben indiai nyomású lemezeket is lehetett kapni, de csak pult alatt. És jól sejted, a nyolcvanas években már csak román lemezeket árultak, de az ószeren (a kolozsvári ócskapiac – a szerk.) felvirágzott a jugoszláv lemezpiac. Itt sok nemzetközi kedvencem albumához hozzájuthattam. Magyarországra kétévenként engedtek ki, de az első utam mindig a lemezboltba vezetett. A magyar tévét csak a határ mentén lehetett fogni. A kolozsváriak egy közeli erdőbe mentek ki, hogy ha nagyon bolhás képernyőn is, de nézhessék a magyar fociválogatott meccseit. 

Az ószeren remek lehetőség kínálkozott rá, hogy kibővítsd a lemezgyűjteményedet, de melyek voltak azok a magyarországi, nemzetközi csapatok, akiket a hetvenes években élőben is láthattatok Kolozsváron? 

Akkoriban összesen két nyugati zenekar lépett fel a Szamos-parti sportcsarnokban, a brit Sassafras, majd pedig az olasz I Pooh. Mindkettőt láttam, és úgy emlékszem, mindkettő karitatív céllal koncertezett, az árvízkárosultak megsegítésére. Több nyugati zenekar nem is jött 1990 előtt, de a hetvenes évek második felében több magyarországi együttes turnézhatott Erdély magyarlakta városaiban: az LGT, a Fonográf, a Color, a Generál, a Dinamit. Tizenöt-tizennyolc évesként természetesen mindegyiknek ott voltam a koncertjén. A Neoton volt az utolsó, amely 1981-ben még felléphetett Kolozsváron, utánuk a rendszerváltásig lezárult a határ a magyarországi zenekarok előtt. Szintén ’81-ben az országban járt még az Omega és a Piramis, de őket már nem engedték belső Erdélybe. Kóborék csak Temesváron és Brassóban játszhattak, Som Lajosék ‒ már Révész nélkül ‒ csak a Kárpátokon túl koncerteztek.

A Neoton kolozsvári fellépésének műsorfüzete. Forrás: Zilahi Csaba archívuma

Jó, hogy említed a Neoton koncertjét 1981 tavaszán. Van egy kép rólad a könyvben, amelyen baboskendőt viselve gitározol, és említesz egy történetet, amely szerint Csepregi Éváék fellépése után tört ki a kolozsvári csöves botrány: baboskendős középiskolásokat hívott be a Szeku. Mi lett ennek a következménye, és egyáltalán, mit kerestek a Ricsések egy Neoton-bulin? 

Én 1980-ban láttam először a Ricsét, az Omega és az LGT előtt. Nagyon megtetszett, el is határoztam, hogy a zenekarommal mi is feltesszük a baboskendőt ‒ csak nem pirosat, hanem kéket. Egy idő után már szinte mindenki viselte a suliban valamelyiket. Gondolom, ezt a Szeku valami összeesküvésnek tekintette, így a soron következő magyarországi zenekar koncertjén lecsapott a fiatalokra. Tiszta véletlenül ez a Neoton volt, amire sok haverem elment. Én azért nem voltam ott, mert diszkót játszottak. Szóval bennem megvolt a csöves öntudat, ami másokban meg nem annyira, mert örültek, hogy egyáltalán magyarországi zenekart láthattak… Ezt követően kezdték sorra behívni azokat, akik ott voltak a koncerten. Komoly következménye nem volt a kihallgatásoknak, inkább egy megfélemlítési kampány volt. Utána viszont, ahogy említettem már neked, nem jöhetett több magyar együttes Kolozsvárra. 

Hogy látod, az erdélyi együttesekre a nyugati példaképek hatottak inkább, vagy a magyarországi mezőny felé is kacsingattatok? 

Inkább a magyar rockmezőny volt ránk hatással, főleg az őszinte kőkemény rockot játszó bandák. De például a kolozsvári Rival egyik tagja a németországi nagybácsijától megkapta az 1983-as dortmundi fesztivál videóját az Iron Maiden, a Judas Priest, a Scorpions vagy Ozzy koncertjeivel. Ez óriási hatással volt a srácokra, úgyhogy lekoppintották a szalagon hallható dalokat, és ezzel Erdélyben is meghonosították a heavy metalt. De voltak olyan magyar amatőr zenekarok, akik Police-, Dire Straits- vagy Clapton-számokat is játszottak. 

A Rival koncertje a kolozsvári Echinox udvarán, 1985-ben. Forrás: Zilahi Csaba archívuma.

A rock and roll nyelve az angol, ezért az itthoni beatkorszak hajnalán hosszú ideig az angolszász bandák dalait igyekeztek másolni a zenekarok. Ez egyszerre jelentett lázadást és praktikus evidenciát. Egészen más lehetett viszont a helyzet az erdélyi magyar közösségben, hiszen a kisebbségi lét miatt a magyar nyelvű dal nálatok tettként, demonstrációként, illetve identitáserősítőként egyaránt szolgálhatott. Közben viszont – ha jól sejtem – a boldogulást, az előbbre lépést, a befutást nem feltétlenül segítette elő, ha egy együttes az anyanyelvén énekelt. A dalszövegek nyelvének dilemmája végigvonul a köteteden, vagyis a rendszerváltozás sem jelentett ebben jelentős cezúrát, ha jól gondolom. Érdekelne, hogy az előadók számára másként merült-e fel szerinted magyar nyelvű dalok kérdése a Ceaușescu-érában, illetve annak lezárulása után, vagy a politikai realitásokhoz hasonló súllyal estek/esnek a latba egy ilyen döntés meghozatalában a piaci adottságok? 

A legismertebb erdélyi rocklegenda, a Metropol Group első lemeze magyar dalokat tartalmazott. De, amikor a másodikat is magyarul akarták felénekelni, a lemezkiadó a piaci adottságokra hivatkozva azt ajánlotta nekik, hogy inkább legyenek rajta román dalok. Mert országos viszonylatban nyilván több volt a potenciális román lemezvásárló. Meg is jelent még három román albumuk, magyar viszont egy sem. De biztos volt ennek politikai oka is. Szerintem az, hogy egy zenekar milyen nyelven énekel, inkább közönségfüggő volt. Székelyföldön magyarul játszottak, a vegyes lakosságú városokban viszont inkább angolul vagy románul. Az kétségtelen, hogy a magyarul éneklésnek volt és van egy identitáserősítő szerepe.

Egy másik, a kötetben gyakran visszatérő motívum a zenekarok felbomlása, majd pedig a nem ritkán évtizedekkel későbbi újjáalakulás – jellemzően egy-két eredeti taggal. Hogy látod, a kontinuitás elsősorban a lehetőségek nyolcvanas években történt beszűkülésének köszönhetően szakadt meg, vagy közrejátszottak ebben más tényezők is? 

A nyolcvanas évek második felében a legtöbb erdélyi magyar fiatalnak egy cél lebegett a szeme előtt: lelépni az országból. Ez a zenészek körében – ha lehet ‒ még hangsúlyosabb volt, hiszen folyamatosan falakba ütköztek, nem tudtak kitörni a helyi zenekar státuszából. Bár a Metropol országos hírnévre tett szert, mégis feloszlott már 1987-ben, mivel három tagja legálisan Budapestre költözött. Aztán, amikor 1990-ben megnyílt a határ, sok erdélyi zenekar azért oszlott fel, mert több tagja is kitelepedett. Később Magyarországon több banda is újjáalakult, például a Metropol, a Fortuna vagy Reflex. A kolozsvári Trans Expressnek a teljes tagsága kitelepedett és Magyarországon folytatták a zenélést. Persze volt, aki az egyetem miatt tette le a gitárt és volt, aki beállt a vendéglátóiparba zenélni. 

A Metropol Group 1979-ben. Forrás: Zilahi Csaba archívuma.

A falakba ütközéshez tartozik talán az is, amit a könyvedben a Siculus fesztiválokat szervező, illetve a Magyar Adás zenei szerkesztőjeként az erdélyi és székelyföldi együttesek ügyét egyengető Boros Zoltán visszaemlékezései között olvashatunk. E szerint az írott sajtóban nehezebb volt „eladni” a könnyűzenét. Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem írtak a lapok lemezekről, koncertekről, együttesekről, vagy pedig azt, hogy főként szemöldökráncolva, eltartott kisujjal számoltak be a rockkultúráról?

Inkább az utóbbi. A Művelődés című havilapban húsz év alatt egy cikk jelent meg a könnyűzenéről, inkább a folkosokra (Románia területén, így Erdélyben is folknak azokat a formációkat nevezték, amelyeket nálunk inkább a polbeat címkével illettek – a szerk.) koncentrálva. Ezt a műfajt a magyar és román szocialista kultúrpolitika is eltűrte, mert teljesen „ártatlan” volt, ugyanakkor a népzenéből ihletődtek, és régi autentikus népi hangszereket szólaltattak meg. De a fiatalok egyáltalán nem érezték a magukénak. Volt ifjúsági lap is, az Ifjúmunkás, amely elsősorban a KISZ szócsövének számított, de az utolsó oldalakon olykor megjelentek azért koncertbeszámolók, zenekari bemutatkozók. A rockzene egyértelműen fekete báránynak számított a kultúrkörökben, még a kilencvenes években is.

Zilahi Csaba. Forrás: Kolozsvári Ünnepi Könyvhét - Facebook

Te 1990 januárjában, két héttel a forradalom után lettél rádiós szerkesztő-műsorvezető. Ugyan a hetvenes években működtek Erdélyben és a Székelyföldön regionális rádióadók, de a következő, sötét évtized ezeket elsöpörte. Mesélj kérlek arról, hogy miként állt fel a struktúra ismét? A szervezeti kérdéseken túl természetesen az is érdekelne, hogy kezdetben milyen dalokat játszottatok.

A nyolcvanas évek elején a Kolozsvári Rádió és a Marosvásárhelyi Rádió adáskörzete teljes Erdélyt lefedte, napi, egyenként négy- ötórányi magyar nyelvű adással. De a stúdiókat 1986 januárjában egyik napról a másikra bezárták. 1989. december 22-én, amikor Bukarestben Ceaușescu elmenekült, a régi rádiósok újraindították az adást, óriási lelkesedéssel, igazi forradalmi hangulatban. Ami nyilván engem is elragadott, így miután hallottam, hogy egyetlen Koncz Zsuzsa-album dalai szólnak, gyorsan összeszedtem néhány lemezemet, és elindultam a stúdióba, hogy kölcsönadjam őket a rádiónak. Mivel senkit sem ismertem ott, a katonák nem engedtek be, de végül mégis sikerült elcsípnem az ideiglenes magyar főszerkesztőt. Ő azt mondta, állítsak össze egy félórás műsort, amit otthon két magnóval el is készítettem. Ez lett az első Rockpanoráma, ami aztán heti rendszerességgel jelentkezett, miközben a reggeli és délutáni élő adásban lemezjátszóról játszottam be a dalokat. Mint kiderült, a régi zenei felvételeket elvitték a stúdióból, így sokáig az én lemezeim képezték a rádió zenetárát. Később felvettem a kapcsolatot a magyarországi lemezkiadókkal, amelyeket félévente felkerestem promóciós lemezek érdekében. Olyanokat is, amelyek ma már rég nem léteznek: Python, Proton, Quint, Rákóczi… Így lettem zenei szerkesztő és műsorvezető. Kezdetben szinte kizárólag magyar dalokat játszottunk be, ma kb. 60-40% az arány a magyar és nemzetközi dalok között. Román zenét nagyon ritkán játszunk be, hiszen arra vannak a román adók.

Rádiósként, tévésként, illetve nyomtatott lapok újságírójaként párhuzamosan fogtál neki, hogy feldolgozd az erdélyi, illetve az Erdélyben fellépő zenekarok történetét, és ha jól sejtem, ezzel tulajdonképpen szűz terepre tévedtél. Milyen forrásokhoz tudtál visszanyúlni, milyen módszerrel láttál hozzá, hogy megismerd és bemutasd ezt a roppant területet? 

Mondhatni tiszta forrásból merítettem, hiszen maguktól a zenészeket kérdeztem meg. Az volt a szerencsém, hogy a kilencvenes években Erdélyben én szerkesztettem az egyetlen magyar nyelvű rockműsort, illetve az egyetlen, rendszeresen jelentkező rock-újságoldalt úgyszintén. E mellett öt évig előbb a kolozsvári, majd a bukaresti tévé magyar adásában is volt rockzenei műsorom. Számos tehetségkutatón zsűriztem, ahol megismertem a fiatal zenekarokat, akiktől demo kazettákat és CD-ket kaptam, és akikkel interjúkat készítettem. Rajongóként az 1990 előtti zenekarokat is jól ismertem, illetve több interjút is készítettem az akkori idők kulcsfiguráival, elsősorban a már említett Boros Zoltánnal, aki 1970-től volt a televízió zenei szerkesztője, és akit joggal nevezhetünk az erdélyi magyar könnyűzene „atyjának”.

Az Erdélyi magyarock négy évtized gitárzenei tradícióját mutatja be, hiszen, ahogy a könyv címéből is kiderül, az 1970 és 2010 közötti időszak történetét dolgoztad fel. Miért éppen ezt a szeletet és távlatot választottad, megbújik-e a kronológiád első, illetve második évszáma mögött valami szimbolikus esemény?

1970-ben szervezték meg az első táncdalfesztivált, a Siculust, Székelyudvarhelyen. Itt volt a műfaj erdélyi bölcsője. A 2010-es évet bevallom, azért is választottam, mert így kerek a négy évtízed. Másrészt úgy látom, hogy ezt követően új korszak kezdődött az erdélyi pop- és rockzenészek számára, ami már nem egy új fejezetbe, hanem inkább új kötetbe kívánkozik. Az első négy évtized volt a hőskorszak, amikor igazán nehéz volt zenésznek lenni. A könyv főszereplői azok, akik ennek ellenére kitartottak és alkottak.

A könyved tekinthető tulajdonképpen emlékműnek is, és jó volt olvasni, hogy egyébként sem felejtitek el a hőseiteket. Kamocsa Béla blues- és dzsesszgitárost Temesvár díszpolgárává választották, Ráduly Béla, a Metropol és a Trans Express közúti balesetben elhunyt dobosa tiszteletére pedig emléktáblát avattak Nagyváradon, de említhetjük a Grammy-díjra jelölt bluesmant, a szintén nagyváradi Weinberger Attilát is, akit a kulturális érdemrend lovagi fokozatával tüntettek ki Romániában. Hogy látod, az erdélyi és a székelyföldi közösség mennyire tartja fontosnak a 21. században a beat- és a rockzenei hagyományait?

Szerintem ugyanannyira, mint a magyarországi közösség. A rockzene szerepe nálunk, Kelet-Európában is megváltozott az évtizedek során. Persze, a diktatúra éveiben más funkciót töltött be, mint nyugaton. De a könnyűzenének ma is van Erdélyben egy identitást erősítő szerepe ‒ talán ezért szól több magyar dal a rádiókban, mint az anyaországban… Ma már inkább a dalok, a koncertek szórakoztató jellege dominál, de a zene továbbra is megmarad önkifejezési eszköznek, művészetnek. Hiszen a közönségnek sem mindegy, hogy a városnapokon, falunapokon kik lépnek színpadra. Kolozsváron a Magyar Napok programjában például kizárólag magyar előadók szerepelnek, erdélyiek és magyarországiak egyaránt. De a többi erdélyi településen és fesztiválon is így van. Ami pedig a zenekarokat illeti, a Siculus fesztiválon, amit 2018-ban indítottak újra, idén is sok fiatal, a pályafutása elején álló zenekar jelentkezett. A műfajban van utánpótlás, van igény is az igényes zenére, úgyhogy az erdélyi magyar rock and roll tovább dübörög!

Szerző: Vass Norbert

Nyitókép: Az Echo Rock Band 1981-ben. Balról a második, nyakában baboskendővel és balkezes gitárral: Zilahi Csaba. Forrás: Zilahi Csaba archívuma.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.