Mikor 1994 áprilisában Kurt Cobain a vadászpuska csövébe nézett, és az évtized elején fodrozódó goa-trance hullám is megrengette az itthoni hangárakat, előttem még az érzékelés ajtói sem tárultak ki (a The Doors jóvoltából); ha jól emlékszem épp a szüleim Beatles-kazettáit tuszkoltam be a magnóba, a Nirvana-szalagokat csak jó öt évvel később kapta be a walkmanem. Ráadásul a hatvanas években felgerjedő beatzene teljes megsemmisüléséről sem voltak sejtéseim ez idő tájt.
Mikrolied, Mikrolied Vokál avagy General Girls – ahogy a legtöbb hetvenes évekbeli magyar könnyűzenei alakulatnak, úgy ennek a formációnak is szinte kibogozhatatlan a története a rengeteg tagcsere és a néhány évnyi nagyon intenzív működés, majd az eltűnés miatt. Ami azonban biztos: a Mikrolied tagjai fiatal, gyönyörű és tehetséges vokalista lányok voltak, akikért vetélkedtek a legnépszerűbb előadók és beatzenekarok. A hetvenes éveken átívelő pályafutásuk emlékét számos sikeres dal és koncertfelvétel őrzi – saját nagylemezük azonban sosem volt, csak vendégszereplőként bukkanhattak fel elsősorban a Generál, továbbá a Fonográf, a Bergendy, a Juventus, Delhusa Gjon, Payer András, a Beatrice és a Volán Rt. mellett, de Koncz Zsuzsa és Máté Péter is őket hívta, ha megbízható és profi háttérénekesnőkre volt szüksége. Hogyan is ívelt fel a Mikrolied története, és miért szakadt vége a sikertörténetnek?
Hacki Tamás füttyművész az első Ki mit tud?-on tűnt fel, és annak egyik győzteseként eljutott a helsinki Világifjúsági Találkozóra is. Pályafutását innentől kezdve párhuzamosan az orvostudománynak és a füttyművészetnek szentelte. Számos nemzetközi fesztiválon megfordult és sok-sok díjat nyert, valamint Magyarországon és Nyugat-Európában is jelentek meg nagylemezei. A karrierje kezdeteiről, a koncerttermekben aratott sikerről és az utcán felé áradó szeretetről is beszélgettünk vele.
Amikor 1968-ban Hunter Davies hozzákezdett a Beatles biográfiájának megírásához, az ifjúsági zene a hőskorszakát élte. Bár 1967-ben, a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band megjelenése után már a műfajt addig legjobb esetben elnéző mosollyal kezelő, az idősebb generációhoz tartozó kritikusok, illetve olyan zenészek, mint Yehudi Menuhin is kezdték felismerni, hogy a rock több, mint zajártalom, azt azonban, hogy hosszú életű, a társművészetekkel és a legkülönbözőbb zenei műfajokkal kapcsolatba lépő, komplex jelenséggé válik, még meglehetősen kevesen feltételezték. Ekkor, az Extázis 7-től 10-ig című dokumentumfilmben az egyetemista korú riportalanyok is polemizáltak a műfaj további sorsáról, arról, hogy mennyi ideig fog még létezni: „Gondolod, hogy még tizenöt évig ez lesz, és a Zorán ekkora szakállal ugyanabban a klubban fog játszani?”
A Ferm együttest, a mai napig a legprofibb amatőr zenekarként emlegetik. Nem véletlenül, hiszen olyan zenészek kezdték itt a pályájukat, mint Karácsony János, Menyhárt János, Szikora Róbert vagy Gerdesits Ferenc. Előtte Drimál István töltötte be az együttes frontemberi posztját, aki – ahogy az interjúból kiderül ‒ a mai napig nem szakadt el a zenétől.
Első jelenet. Helyszín: Budapest, a Wesselényi utcai általános iskola kultúrterme. Időpont: az ötvenes évek vége. Kerületi zongoraverseny. Sorban szólítják a gyerekeket. Egy kivételével mindenki a zongora mögé ül, a zsűri készül visszavonulni a döntéshozatalra, mire feláll egy szemüveges kisfiú kantáros nadrágban, udvariasan elnézést kér, bemutatkozik, hogy ő nyerte a Hernád utcai iskola zongoraversenyét, kérdezi, hogy miért nem szólították? A meglepett zsűri a zongorához engedi a határozott kissrácot, ő pedig előadja Bartók Bélától az Este a székelyeknél című darabot és Mozart Török indulóját. És nyer. Fölényesen.
Bizonyára minden posztbeatnik és hajdani hippi, még a torzonborzból élrevasalt konzumáló-korrumpálódó, esetleg az undergroundba vonuló, majd onnan újra felkapaszkodó ifjúsági forradalmárok is megállapíthatják, hogy a rock and roll egykori ellenkultúrájának mélyre vitt verbális ütései a 21. században már (Bob Dylan 2016-os irodalmi Nobel-díjával jelképesen is) a magaskultúra gesztusértékű mozzanatainak számítanak. A popzenébe simuló generációs lázadás szószólóinak szórakoztatóipari termékmegjelenítése ellenére is.
A hetvenes évek közepére kifutott a middle of the road-stílus, a Piramis tehát egy újra éhes, elégedetlen generáció hangját artikulálta, amikor 1976 nyarán a szó szoros értelmében berobbant a hazai rockzenébe. Deütálólemezük (Piramis I., 1977) nyitódala, a Szabadnak születtem a magyar populáris zene egyik legerősebb kezdőszáma: így kell indítani egy diszkográfiát.
„…elegem van a sablonokból, F-dúr, d-moll, g-moll, C-hetes estéről estére, míg egy napon kiborotválnak, bekölniznek s papírvirággal a hasadon a konyhaasztalra terítenek…” – írja Kitömött madár című regényében, avagy életdokumentumában (?) Domonkos István, akivel képzeletben akár ma is összekönyökölhetünk, mondjuk az ugyancsak képzeletbéli Nagy Napló Bár kocsmapultján.
Presser Gáborból csak egy van. Ha fellép, az a zene piros betűs ünnepe. Ezt a koncertet szerzői estként gondolta ki több mint két éve. Először 2020. május 8‒9., aztán 2021. január 4‒5‒6. volt a dátum, végül 2022. március 12‒13-án valósulhatott meg. Két nap alatt három zsúfolt teltház a Budapesti Kongresszusi Központban.