A nyolcvanas évek elején punk zenekarként színre lépő Neurotic (Tagok: Aradi Gábor, Lányi Tamás, Pajor Tamás, Solymár Árpád) volt az újhullám talán egyetlen együttese, amely a végső határokig vitte az önpusztító rock and roll életformát. A formáció frontembere, Pajor Tamás egymaga testesítette meg a lázadás és tagadás szellemét. „Az új hullám jelent és múltat felölelő, felfokozott rock and roll, amely a lírát és az erőszakot is magába építi… A rock a legprogresszívebb művészeti forma, és úgy gondolom, hogy nincs aktuálisabb zenei nyelv nála. Mi megtanultunk ezen a nyelven beszélni, és élni fogunk vele” – nyilatkozta az énekes Szőnyei Tamásnak az 1981-es Rock Évkönyvben. És bár egy ideig így is történt, a damaszkuszi úton véget ért a brék.

1969-ben történt. 14 éves voltam akkor, még csak nyolcadikos, és nem messze laktunk a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Háztól, Budán. Titokban jegyet vettem egy Illés-koncertre, amit csak aznap este jelentettem be szegény apámnak, amikor már indulni kellett volna a bulira. Arra játszottam, ha kész tények elé állítom, akkor talán elenged.

Bálint Csaba 2017-ben jelentette meg Beatinterjúk I. című kötetét. A megszólaltatott visszaemlékezők mondataiból akkor az Illés, az Omega, a Syconor, a Hungaria és a Syrius együttesek története rajzolódott ki; pontosabban a bandák korai, a „befutás” előtti amatőr éveinek krónikáját ismerhették meg a beszélgetésekből az olvasók.

Elkészült hát, kézbe vehettük végre a Testamentumot! Az elmúlt hetek megrendítő történései közepette jelentős öröm ez; hiszen évek óta minden zenebaráti beszélgetésben szóba került az Omega tervezett nagylemezének sorsa, állapota.

Halász Károly a Számum és a Sámson tagja volt rövid ideig, sőt a Meteorban is megfordult, majd Friedrich Károllyal játszott egy free-dzsessz formációban, végül Norvégiában telepedett le, ahol polgári egzisztenciát teremtett. Az interjúban többek között arról beszél, hogyan ismerte fel, hogy a zenei pályán alkalmatlan lenne magasabb szinten érvényesülni, de megosztja a kezdeti évekből származó élményeit is.

1976 tavaszán egy remek híren akadt meg a szemem a Pesti Műsorban: májustól keddi napokon újra játszik a Mini és a P. Mobil a Budai Ifjúsági Parkban. „Remek hír” alatt a Mini fellépését értettem, hiszen már jól ismertem a bandát, lejártam a Bem rakpartra és imádtam őket, örültem, hogy most először szabadtéren is hallhatom a Kereszteslovagot.

Már nagyfiúk voltunk. 1981 márciusát írtuk, akkor töltöttük be a tizennégyet. A „Váliban” javában dúlt a digó-csöves ellentét. Muszáj volt valahova tartozni. Mi az utóbbi mellett döntöttünk, és beszereztük az ehhez szükséges felszereléseket. Anyáink leszűkítették kordbársony- vagy Trapper-farmerünket, jól mutatott pipaszár vagy éppen tuskó lábainkon, amelyek természetesen Alföldi-papucsban végződtek... Apáink a LÉGO-oktatásról (vagy máshonnan) zsákmányoltak szimatszatyrot, amire az AC/DC és a KISS jelét, esetleg Black Sabbath-keresztet vagy Beatrice-koronát kellett felrajzolni. Biztosítótű volt otthon, minden trafikban lehetett kapni Rolling Stones-nyelvjelvényt, Hobo-fityiszt és persze pengenyakláncot is. Ezután még baboskendőre kellett szert tenni, amit csak a Nyugati környékén, egy körúti lemezboltban árultak. Amikor minden megvolt, menetre készen álltak a házi punkok. Mert persze azok voltunk, koncertélmények nélkül. Na nem mindenki, hiszen a Hajógyári-szigeten és a Tabánban már jártak osztálytársaink...

A közelmúltban volt szerencsém hozzájutni egy vidéki könyvtár „végkiárusítása” alkalmával több kiszortírozott, törölt tételű Csengey Dénes-kötethez; köztük az „…és mi most itt vagyunk” című, könnyűzenei-társadalmi témájú, már-már monografikusan a Cseh–Bereményi-dalokra fókuszáló esszéfüzérhez. A Magvető Könyvkiadó gondozásában, 1983-ban megjelent könyvet valószínűleg a beat elhivatott kutatói közül (akikhez részben – a nyolcvanas évekbeli újhullám búváraként – e sorok írója is tartozik) nem mindenki rakná fel szívesen a polcára… Én viszont kiemelt helyen kezelem, hiszen ilyen kendőzetlen pontossággal, kíméletlenségében sem kegyeletsértően, ugyanakkor önkéntelen bálványromboló gesztussal azóta sem írta körül senki a hazai beatkorszak mibenlétének ellentmondásoktól terhes, s végül (mára már tagadhatatlanul) elvetélt közegét.

Az 1980-ban, egy balatoni nyaralás alkalmával alakult Trabant együttes az államszocializmus „digitálisan is álló idejű” évei alatt barkácsolta össze dalköltészeti (túl)világát. A házi felvételeket készítő, egyre bővülő, vendégzenészekkel kiegészülő (akik beszálltak a Trabantba, a teljesség igénye nélkül: Bolyki László, Víg Mihály, Hunyadi Károly, Hajnóczy Árpád, Másik János, Menyhárt Jenő, Pajor Tamás, Grandpierre Attila, Kozma György, Magyar Péter, Kiss László, Dénes József, Urbán Mariann, Farkas Zoltán, Kozma György, Baksa-Soós Vera, Gazsi Zoltán, Klöpfler Tibor…), szinte folyamatosan fluktuáló formáció szobazenéjében Lukin Gábor kompozíciói, Vető János versei és Méhes Marietta éneke a nemzetközi art-rock párhuzamokat tekintve leginkább a Velvet Underground-féle artisztikumhoz köthetőek, dalaik mégis sajátosan közép-kelet-európai atmoszférát árasztanak.

1977-et írtunk, már majdnem 15 voltam, Omegás. Akkoriban Kóborék jelentették kis hazánkban a top rockot. Külföldi bandákat csak elvétve láttunk Magyarországon, azok is többnyire a C ligából érkeztek, vagy feltörekvő, még alig ismert zenekarok voltak. Esélyünk se volt a korszak nagyjaira, a Pink Floydra, az Emersonra, a Zeppelinre vagy a Kissre. A Stones is csak Zágrábig jutott el ’76-ban.