Mészáros Zoltán, aki a hetvenes években Lőrinc és Pestimre MHSZ-titkáraként tevékenykedett, az itt működő Fonó és Szövőgyár miatt „női kerületnek” nevezte a tizennyolcadikat. Persze éltek és dolgoztak itt azért férfiak is, hiszen a Téglagyárnak, a Budapesti Kőolajipari Gépgyárnak és a Kistextnek, vagyis a Kispesti Textilgyárnak is fontos gyártóegysége volt errefelé. A munkáscsaládok lakhatását a Lakatos úti-, valamint az 1975-ben átadott KISZ-lakótelep oldotta meg, a szórakoztatásukért pedig elsősorban az 1971. június 19-én megnyitott Lőrinci Ifjúsági Park, vagyis a LIP felelt.
Az 1954-től szabadtéri színpadként használt Kossuth téri területet a XVIII. kerületi Vendéglátóipari Vállalat és Tanács anyagi támogatásával, társadalmi munkában, meglepő gyorsasággal alakították át dolgos kezek, hogy a helyén tavasztól kora őszig, hetente négy alkalommal megkezdhesse működését a dél-pesti tanulóifjúság legkedvesebb helye.
A főváros harmadik ifjúsági parkja (a budai és a kőbányai után) kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap, este tízig fogadott vendégeket. Délelőttönként gyermekműsorokat, bábfoglalkozásokat tartottak, majd fúvós- és térzene következett, aztán rövidfilmeket vetítettek, este pedig jöhettek a táncos programok. Utóbbiakhoz az első években a Beton vagy a Stereo szolgáltatta legtöbbször a talp alá valót. A belépő bármely rendezvény alkalmával öt forintba került.
A szabályzat nem tiltotta a farmernadrág viselését, a nyakkendő sem volt kötelező, és a hosszú hajúaknak sem kellett kint maradniuk. Persze a kerületi tanács népművelési osztályának, valamint KISZ-bizottságának kirendelt referensei olykor rendre utasították azért a szocialista sztenderdek szempontjából elhanyagoltnak ítélt külsejű, netán kulturálatlanul viselkedő fiatalokat. Mégiscsak rendnek kellett lennie.
A dél-pestiek hamar megszerették a LIP-et. Sokan voltak olyanok is, akik hazafele menet a sétány padjára, vagy kitámasztott motorkerékpárjukra állva kukucskáltak be, ki játszik épp és mekkora a tömeg.
A Park gyors felfutásának persze nem mindenki örült. Alig egy évvel a nyitást követően a következő olvasói levelet közölte a Népszava: „Több lakó nevében és LIP-ügyben írom a levelem. Mert ez a LIP már elviselhetetlen. Ordít, bömböl, visít, hogy nem lehet megmaradni, s nemcsak mellette, hanem a környékén sem. Pontosabban nem is a LIP, hanem a Beton bömböl és zajong elviselhetetlenül. Bár lehet, hogy e vád miatt maradinak neveznek, s főleg a fiatalok, mert a LIP nem más, mint a Lőrinci Ifjúsági Park, a Beton pedig a beatzenekar.”
Fotó: Fortepan / Bauer Sándor
A LIP hangerejéről szóló vita az ezt követő években sem csendesedett. Az intézmény hírnevének az sem tett jót, hogy 1978-ban vizsgálat indult a lőrinci ifipark gebinesei ellen, és bebizonyosodott, hogy a jaffát vizezik, mócsingos fasírozottal szolgálják fel a szottyadt szendvicseket és túl sok habbal csapolják a világos söröket. Vagyis csak csapolták. Ameddig lehetett. A hetvenes évek legvégén hozott rendelet értelmében ugyanis nem szolgálhattak fel a parkban szeszes italokat. Még vizezve sem, úgyhogy a kerület huszonévesei inkább a környező zenés szórakozóhelyeken, kocsmákban töltötték az idejüket, bár, ha a kedvenceik léptek fel a kerületben, továbbra sem hagyták ki a bulikat.
Játszott itt a Generál, a Scampolo és a Taurus, és szívesen látott vendég volt a LIP-ben a Hobo Blues Band, az M7, a Beatrice, a P. Mobil, a Skorpió és Mini is. Török Ádámék itt rögzítették az 1980-ban megjelent élő lemezüket, de Lőrincen vették fel a Karthagónak a televízió Rockszínpad című sorozatában leadott koncertjét is. A nyolcvanas években az East, a Fórum és a P. Box is járt a Lőrinci Ifjúsági Parkban, és bár az évtized második felében a LIP pár évre bezárt, 1992-ben a blues és persze a rock jegyében újból megnyitotta kapuit. Igaz, nem túl hosszú időre. 1998-ban ugyanis 1848-as emlékmű épült a lőrinci beatforradalom helyén.
Szerző: Vass Norbert
Nyitókép: Fortepan / Bauer Sándor
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
