Róna György

Az ismert Róna György az Edda basszusgitárosa volt, de mostani interjúalanyom – bár ugyancsak miskolci – nem az a Róna György, hanem egy színházi fénytechnikus, aki rockzenei eseményeknek is tanúja volt, először a Miskolci Nemzeti Színházban és a Diósgyőri Várban, majd Pestre költözése után szerte a fővárosban.

Interjúnk apropója a nemrég megjelent, A Nemes című könyv volt. Gyuri keresett meg, hogy kiegészítené a kötet egyik történetét. Bár alant egy nagyon speciális kérdéssel fogunk foglalkozni, mégis érdekesnek találom a nagyközönség számára is, hogy milyen technikai és egyéb viszonyok uralkodtak az akkori könnyűzene színpadai körül, mennyire valós életveszélyben léteztek az akkori szereplők.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

Csatári Bence:
Egy idő után elengedhetetlenül szükségessé vált, hogy előadóművészi működési engedélyt szerezzen, mert a Kádár-rendszerben csak így lehetett színpadra lépni. Ezt az Országos Rendező Iroda (ORI)-vizsgával kellett kiváltani. Hogy zajlott le ez az Ön esetében? 

Mátrai Zsuzsa:
Ma már kicsit talán furcsán hathat, de a zenei tehetség és a képzések ellenére első alkalommal elbuktam a vizsgán. Persze még nagyon a pályám elején tartottam, így nem törtem le, következő évben újra nekifutottam, és akkor már sikerült. Mindkét alkalommal Majláth Júlia állította össze a repertoáromat, és Turán László zongorázott.

1982 és 1999 között állt a Budapest Sportcsarnok a Hungária körút és a Kerepesi út kereszteződésénél, a Volánbusz autóbusz-pályaudvarának tőszomszédságában. Működése alatt mindvégig koncerthelyszínként is működött.

Nagy Csaba az Anonymus zenekar dobosa volt az 1968 és 1987 közötti időszakban, akkor, mikor a beatkorszakbeli együttes a korral haladva átlépett a rockkorszakba.

Bálint Csaba:
Hogy kezdtél zenélni?

Nagy Csaba:
Tizennégy évesen az iskolazenekarban doboltam, közben keményen sportoltam. Tizenöt éves koromban választanom kellett. Vagy tovább atletizálok – futottam –, vagy zenélek. Hétvégén bulik, vasárnap délelőtt meg versenyek voltak, végül a zene mellett döntöttem. Sok együttesben játszottam ekkoriban, egyiknek sem emlékszem a nevére. Szidor Lacival például gyerekként zenéltünk együtt, 1963 körül. Koppintottuk a nótákat, és mentek a bulik. Nemrég beszélgettünk, egyikünk sem tudja megmondani, mi volt a zenekarunk neve.

Bálint Csaba:
Hogy kerültél az Anonymusba?

Nagy Csaba:
Pintér Pistát hívták a Dogsból az Anonymusba 1968 tavasza körül. De Pista végül a polgári életet választotta. Ő mondta, hogy „Csabikám, hívnak engem ide, de arra gondoltam, hogy menj inkább te”. Ekkor egyébként a Tombs nevű zenekarban játszottam, néha a Közgázon is felléptünk, meg a későbbi Kassák Klub épületében is. 1968 májusában volt egy Anonymus-buli, ahová elmentünk ketten Pistával, épp készültek a koncertre. Kérdezték tőlem, hogy a számot, amit játszanak, ismerem-e. „Ismerem.” „Mehet? Három, és!”. És onnantól én voltam a zenekar dobosa.  Állati boldog voltam.

Amikor az ember már azt gondolná, hivatalosan megjelent hanghordozó rocktörténetileg már nem fog meglepetést okozni neki az életben, akkor mindig történik valami, ami után ezt a rezignált hozzáállását újra sutba dobja.Tudtátok, hogy egy P. Mobil-szerzemény már 1979-ben megjelent nyugaton? Akkor, amikor idehaza a dalt még letiltották az aktuális kislemezről? Szerintem ennek akkor még a zenekar sem volt tudatában, talán ma sem. De megtörtént. Mégha nem is az eredeti P. Mobil-felvétel jelent meg, hanem a Ferrum zenekar általi feldolgozása. Sokkal tempósabban, két percben és punkosabban, de felismerhetően. A tempó ugyan megöli az eredeti P. Mobil-dalt, de ennek a felvételnek maga a létezése az értéke.

Az Első Emelet két egykori zenésze és dalszövegírója játéknak szánta a Rapülők dalait, de első lemezük váratlan és hatalmas sikert aratott. Az 1992-es Rapülők című album megjelentetését számos kiadó vezetője visszautasította, és ez a döntés egyiküknek kis híján nagyon kellemetlen pillanatokat okozott. A Rapülők című lemez születéséről és az akkori könnyűzenei közegről Geszti Péter mesél február 20-án a budapesti B32 Galéria és Kultúrtérben.

Ikarus néven Budapesten működött a múlt század második felében nemcsak Magyarország, de az egész világ egyik fontos autóbuszgyártó üzeme. Központi telephelye a XVI. kerületben, Mátyásföld szélén volt. Az ipari monstrum 1949-ben az Uhri testvérek repülőgépgyártó részlegének és az Ikarus Gép és Fémgyárnak az összeolvadásából jött létre, Ikarus Karosszéria- és Járműgyár néven. A globális autóbuszpiac egyik meghatározó szereplője volt a rendszerváltásig, ezt követően a telepet részekre bontva privatizálták. A gyártelepen folyamatosan csökkenő termeléssel még 2007-ig gyártottak buszokat.

A Locomotiv GT 1975-re egy csalódott és túlterhelt együttes képét mutatta. Az ABC kiadóval kötött amerikai lemezszerződésük kútba esett, méghozzá úgy, hogy az 1974 nyarán rögzített, másodiknak szánt amerikai nagylemezük (All Aboard) végül mégsem került a boltok polcaira. Ráadásul a zenekar 1974 szeptemberében „üres zsebbel” tért haza Amerikából, mivel a lemezcégtől egy vasat sem kaptak, ám ez csak a kisebbik probléma lett volna. Az igazi tragédiát az jelentette, hogy mindössze három LGT-tag utazott a hazafelé tartó repülőn: gitárosuk, Barta Tamás Amerikában maradt, úgy döntött, hogy disszidál. Barta – bár elég sejtelmesen – de azért megnevezte az utódját, aki nem volt más, mint Karácsony János, aki ekkoriban a Generál együttesben játszott.

Az LGT a Tabánban

Különös zárvány maradt fenn a késő középkori Budából, a Gellérthegytől északra eső dombos körzetben. Girbegurba utcák, kevéssé kiépített közművek, omló házikók, festők ecsetjére kívánkozó (és kerülő) motívumok… a Tabán már az 1930-as években történt lebontása előtt fogalommá vált sajátos, vidékies hangulatával, nem mellesleg pedig művészek, bohémek menedékeként is ismert volt.