Volt egyszer egy... Persze… persze… több is volt, de most egy bizonyos koncertről van szó, az 1980-as Omega–LGT–Beatrice turnéról, annak is a balatonföldvári állomásáról. Természetesen nyár és hétvége. Akkoriban minden hétvégén lementünk a Balatonra, legtöbbször Szemesre, egy ismerősünkhöz.

Óriási szenzációnak számított az Omega–LGT–Beatrice koncertsorozat, amivel bejárták az egész országot. Akkor az Omega volt a legsikeresebb magyar együttes, külföldön is elismertek voltak. Az LGT, mint az első magyar szupergrupp, mindig is nagy népszerűségnek örvendett. A Beatrice meg a legmegosztóbb banda volt az országban… Nagy Feró volt a nemzet csótánya.

A Déli pályaudvarnál találkoztunk, akkor még vonattal jártunk a Balatonra. Jó idő volt azon a nyári hétvégén, sokan indultak vonattal a Balcsira. Olyan sokan, hogy nem hogy ülőhely, de normális állóhely is alig jutott. Csak az Utasellátó kocsijában tudtunk valami kényelmesebb helyet találni magunknak. Ha már a büfékocsi, gondoltuk egy sörrel könnyebb lesz kibírni az utat, főleg, hogy csorgott rólunk a verejték, olyan meleg volt. De sajnos a sör is! Ráadásul csak Bak volt, barna sör, ami még hidegen sem volt valami élvezetes. Nagy szenvedés volt meginni, az az egy üveg ki is tartott egészen a Balatonig. Számomra olyan rossz emlék maradt az a barna lötty, hogy éveken keresztül egy kortyot sem tudtam lenyelni belőle, mígnem a nyolcvanas évek közepe felé nyílt egy Ír Pub valahol a József Attila utcában, és ott derült ki, hogy milyen is egy jó barna sör.

Balatonföldváron elég sokan leszálltak a vonatról, nem csak mi mentünk Pestről a koncertre. A Szabadtéri Színpad mellett már gyülekeztek az emberek. Szerencsénkre gond nélkül bejutottunk. Még világos volt, amikor megszólalt a hangszórókból a Kánkán-Jajj cica-Schneider Fáni bevonuló zene, majd Nagy Feró beleüvöltött a mikrofonba: „Támadás…1…2…3!” és berobbant a Jerikó. Nagyon jól szólt a Beatrice! Előadták legsikeresebb dalaikat, majd’ egy órát zenéltek. Az LGT hozta a szokásost, a jól bevált dalokat. Megszólalt a Miénk ez a cirkusz, a Mindenki, az Ezüst nyár… stb. Mivel kezdett sötétedni, már a fénytechnika is működött, mintegy ízelítőt adva, hogy mire számíthatunk.

„A legjobbat akartátok, a legjobbat kapjátok – Omega!” – így konferálták fel Kóborékat és hatalmas fénnyel, füsttel megérkezett a főműsor. Az aktuális slágerekkel kezdtek, majd jöttek a régebbi nóták, amelyeknél kihasználták a kézenfekvőt, színpadra léptek a korábbi Omegások, akik most az LGT-ben zenéltek. Jött Presser és Somló, na meg a klasszikusok, a Tízezer lépés és a Petróleumlámpa. És amikor az ember azt hitte, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni, a teljes LGT a színpadra jött és együtt játszották a Gyöngyhajú lányt.

A koncert után kavargó élményekkel a fülünkben indultunk az állomásra, hogy ott szembesüljünk a valósággal: már nem megy vonat Szemesre. Mentőötletként kisétáltunk az országúthoz, hogy busszal utazzunk tovább. Hát már busz sem járt. Nem mertünk Földváron aludni, ilyenkor a rendőrök mindenhol járőröztek, így jobb híján nekivágtunk gyalog az útnak. Eleinte még a koncertről beszélgettünk, énekeltük a nemrég hallott dalokat, majd mikor kifogytunk belőlük, a Hobo Blues Band akkor megjelent első kislemezéről daloltuk a Rolling Stones bluest. „A házra hol születtem, tíz bomba repült…” nagyon jól kijött a ritmus a lépésekre.

Érdekes fintora az útnak, hogy két olyan települést is érintettünk, ahol tragikus véget ért egy-egy zseniális magyar művész élete. Szárszó és Szemes. József Attila és Latinovits Zoltán. Hajnalra értünk Szemesre, fáradtan, elcsigázva. Nem volt pofánk felkelteni az ismerősöket. Nem messze volt a focipálya, úgy döntöttünk, hogy ott alszunk. Még viccelődtünk is, hogy a kezdőkörben kéne lefeküdnünk, de végül a kapu mögött, egy bokros résznél bújtunk a hálózsákokba. Pillanatok alatt elaludtunk.

Délelőtt tompa puffanásokra ébredtünk, focisták melegítettek, készülődtek a meccsre. Még jó hogy nem a kezdőkörben aludtunk! Összeszedelődzködtünk és elmentünk az ismerősünkhöz. Rövid élménybeszámoló után kisétáltunk a strandra, ahol inkább csak a törülközőn henyéltünk, nem sok életjelt mutatva az éjszakai gyalogút után. Egyedül a hideg sör lelkesített minket. Volt, akit a kelleténél jobban is, aminek az lett a következménye, hogy az amúgy is elcsigázott teste még jobban elfáradt. A strandon mindenkinek lejött, hogy nagyon be van rúgva. Nem hangoskodott, nem kötözködött, csak egyszerűen olyan pózban feküdt a napon, amilyen testhelyzetben nem szoktak napozni.

Egy kis csónakázás után összeszedtük cuccainkat, elbúcsúztunk ismerőseinktől és irány a vasútállomás, utazás haza. Hát ilyen volt 1980-ban egy rockkoncerttel felturbózott rövid hétvége a „magyar tengernél”.

Mozgalmas, eseményekben gazdag. Még így, negyven év távlatából visszatekintve is!

Szerző: Szarvas Károly

Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.