Makám és Kolinda

Egy lexikonbeli szócikk szerint a makám „szellemes férfiak társaságát” jelenti, ami korai korszakában igaz is volt a besorolhatatlan műfajú, instrumentális kamarazenét játszó Makám együttesre is, melyet Krulik Zoltán alapított 1984-ben. Egy másik definíció szerint az arab eredetű szó olyan zenei hangsorokat (makámákat) takar, amelyekben a rögzített, illetve az improvizatív elemek egyszerre vannak jelen. Ez is igaz a mindenkori Makám-muzsikára, ezzel együtt a zenekar jelenlegi felállása – az úgynevezett vokális korszak szellemében – már inkább a dalműfajhoz kötődik, mint a kortárs hangszeres kísérleti kompozíciókhoz. Az együttesben megforduló énekesnők pedig tovább szélesítették ama szellemes férfifők körét, akik közül Krulik Zoltán maradt meg a Makám vonzáskörében. Életművének vezérmotívumai is ehhez a szinte állandó átalakulásban lévő formációhoz vezetnek, melyben a véletlenszerű fordulatok és a tudatos döntések valóban úgy harmonizálnak, mint a fentebb körülírt makámákban.

Papp Máté:
Mi volt az a tipikusan magyar vonás, ami megkülönböztette a muzsikátokat az akkor még nem „világzenének” nevezett, de lényegében world music ízű zenék között?

Krulik Zoltán:
A parlando-rubato például, ami olyan mélyen van bennünk, hogy ezt nem lehet tanítani, sem lekottázni. Nagyon érdekes, hogy Nyugat-Európában azért nem tudnak sok mindent lejátszani a magyar zenéből – Bartók bizonyos dolgait sem –, mert valami hiányzik, ami csak itt van meg, amit egy magyar zenész ab ovo tud, és ezek főleg lelki tényezők, de hozzátenném, hogy a nyelvünkből, a magyar nyelv zenéjéből is erednek. Erről ír a már említett Szabados is, aki szintén példaértékű számomra, jártam a koncertjeire a Kassák Klubba. Itthon ez a fajta „világzene” viszont még viszonylag ismeretlen volt, hiszen indiai és balkáni zenei struktúrákat építettünk be a kompozíciókba, jócskán elrugaszkodva az akkori trendektől. Fejtegettem, hogy mitől ilyen erős ez a Kelet felé vonzódás, és természetesen a gyerekkorban találtam támpontokat: az Ezeregyéjszaka meséit, Benedek Elek mesekönyveit, amikből otthon lefekvés előtt olvasott anyám. Persze olvasta ő a Nemo kapitányt meg a Pál utcai fiúkat is, de ezek napközi olvasmányélmények voltak, este, lefekvéskor a perzsa mesék jöttek, könyvekből vagy tekerős vetítőből, a falon megelevenedve. Emlékszem egy ilyen perzsa mesefolyamra: elmegy a ház ura és otthon hagyja a gyönyörű szép lányát, a papagájára bízza, hogy vigyázzon rá. A lány meg elvágyódik persze, nincs otthon a papa, üres a ház, jó lenne ide-oda menni, de a papagáj feladata, hogy otthon tartsa, ezért eleinte szép, majd egyre izgatóbb történetekkel csábítja az otthonmaradásra és ringatja álomba, illetve azzal riogatja, hogyha kimegy az utcára, akkor szablyás útonállók fognak leselkedni rá…

Az Ifjúsági Magazin 1967 végén közölt riportot a Decca zenekarról, amelynek vezetője, Winkelmayer József egy új név kiválasztásában kérte az olvasók segítségét. A beérkezett javaslatok egyike sem nyerte el az együttes tagjainak tetszését, akiknek végül Keszler Pál, az Országos Rendező Iroda vezetője javasolta, hogy vegyék fel az Olympia nevet, hiszen 1968 az olimpia éve. 1968 januárjától ezért a Decca helyett először rendszertelenül, majd egy idő után következetesen az Olympia nevet kezdte használni a Winkelmayer József pozan, Horváth Charlie ének és trombita, Kovacsics Öcsi gitár, Bálint István dob és Fábry Zoltán basszusgitár felállású együttes. Bálint nem maradt túl hosszú ideig a csapatban, még ebben az évben Szentgyörgyi András „Picike” váltotta őt a doboknál.

Az Olympia minden csütörtökön és vasárnap a Kőbányai Ifjúsági Házban lépett fel. A Kinks, Donovan, a Spencer Davis Group, a Beatles, Alan Price, a Spooky Tooth, a Small Faces, a Bus Stop, Tom Jones és Joe Cocker dalainak feldolgozásait játszották, illetve kezdetben Hurricans-, Ventures- és Shadows-szerzemények is szerepeltek a repertoárjukon.

A Decca 1967 elején alakult Horváth Charlie énekes és trombitás, Molnár György „Elefánt” gitáros, Bálint István dobos és Fábry Zoltán basszusgitáros tagsággal. A legenda szerint azért választották ezt a nevet, hogy ha az angol Decca lemezkiadó tudomására jut a színre lépésük, talán lemezszerződést ajánlanak majd nekik. Végül egészen másként történt.

A Nagy Sándor vezette Ifjúsági Ház (IH) 1975. augusztus 20-án nyitott a Szalai András (ma Nagy Lajos király) út 13-ban, és itt működött 37 évig. A 314 fős színházterem és a 100 fős klubpresszó ideális helye lett a zenei rendezvényeknek, ahogy a rá pont egy évre elkészült Balokány-ligeti Ifjúsági Park is.

Az első nagy sikerű koncertet 1975. októberben az Apostol együttes adta fővárosba költözött énekesüknek köszönhetően; Meződi József „Dunda” korábban népszerű alakja volt a helyi beat-életnek. Földes László Hobo Blues Bandje 1978. decemberben itt tartotta első vidéki koncertjét, s a sikerre való tekintettel egy évvel később négy alkalommal újrázhatott. Majd sorra érkeztek a hazai, később pedig a külföldi sztárok, a helyi kedvencek és a feltörekvő amatőrök, mindenki, aki számított. A nyolcvanas években többek között a Bizottság, a KFT és a Pokolgép is fellépett itt.

Kovács György Balázs Béla-díjas, Ezüst Medve díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett hangmérnök, zeneszerző 1942-ben született Budapesten. 1965-ben diplomázott a Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának gyengeáramú szakán. 1965-től 1990-ig a MAFILM hangmérnökeként közel száz játékfilmet és kilencven nagylemezt készített, alapítója a Magyar Hangmérnökök Társaságának. Ő kottázta le Freddie Mercury számára a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt, a Queen 1986-os budapesti fellépése előtt.

Rozsonits Tamás:
Hány nagylemezt készítettél?

Kovács György:
Körülbelül kilencvenet. A fentebb említett Locomotiv GT és Generál mellett felvettük az első három Zorán-albumot, dolgoztam a Dinamittal, a P. Box együttessel, a Hobo Blues Banddel, a Minivel, Varga Mikivel – az Európát is én vettem fel először –, később a P. S. and/Safarival, a Bergendyvel, az After Cryinggal, a Bikinivel, Voith Ágival, Bessenyei Ferenccel, Kibédi Ervinnel, a Vujicsics együttessel, 94 az Andro Drommal és másokkal. Technikailag az Amadinda és az LGT közös lemeze jelentette a legnagyobb kihívást. Ott megizzadtam. Csak a beállás eltartott másfél napig. A vibrafon bemikrofonozása is órákba telt, centikkel variáltunk, hogy elérjük a legkiegyensúlyozottabb hangzást. Ennél a lemeznél az Amadinda zenészei közé be kellett ültetni Solti Jancsit a komplett dobfelszerelésével. Úgy sikerült a felvétel, hogy állítólag a hi-fisták körében azóta ez a beállító-lemez.

Kezdjük onnan, hogy a betegek és elesettek gyámolítója, a fürdő- és kórházalapító Marczibányi István 1803 körül megvásárolta a Lauswiese, azaz Tetvesrét nevet viselő területet. Nem sokkal azt követően pedig, hogy a nemes lelkű mecénás birtokba vette az egykori Külső Kis Rókus utca – Rét utca – Külső Nagy Rókus utca és egy Rézmál felé vivő névtelen mezei út közé ékelt részt, megkezdődött a tisztás beépítése. A tündérmesékre fogékony, de a félrehallásra is hajlamos helyiek először Marcipán-rétként emlegették a területet, a tulajdonos 1810-ben történt halála után aztán a térképekre is felkerült a – pontos – Marczibányi rét felirat. Végrendeletében a névadó a budai ifjúságra hagyományozta a regényes dűlőt, mint fogalmazott, „játszás és tornászás” céljára méghozzá.

Az Ollé Béla gitáros-zenekarvezető által 1964 elején alapított együttes Jack London Országúton című regényéből vette a nevét, és nincs kapcsolata az évtizeddel későbbi Hobo Blues Banddel.

A zenekar első komolyabb felállása: Ollé Béla szólógitár és ének, Vájlok Sándor gitár és hegedű, Drosztmér István basszusgitár és zongora, Horváth László akkordgitár, Kéménczy János dob. A kezdeti hónapokban Juhász Gyula „Márió” és Jeszenszky István is a zenekar tagja volt.

A kommunista időszakra az intézmények anyagi hasznot hajszoló rablógazdálkodása és a kizsákmányolás egyszerre és hatványozottan volt igaz. Legtöbbször lepusztult helyszíneken, vagy legalábbis igen szerény körülmények között kellett ezért fellépniük a zenészeknek. Emiatt végződött csaknem tragédiával az Edda 1980. május 27-ei koncertje a Parkban.

A bejárat előtti, jobb oldali feljárórámpa 19 óra 5 perckor, mintegy húsz méter hosszúságban dőlt rá az utcai gyalogjárda és a második korlát által határolt területre, ahol kétszázötven fiatal tartózkodott. Öten megsebesültek, néhányukat a helyszínen látták el a mentők, a többieket beszállítottak a kórházba. Erről 1980. június 4-én kelt levelében Mezei Gyula, a fővárosi tanács művelődési főosztályvezetője is beszámolt a Művelődési Minisztérium Közművelődési Főosztályának. A jelentés a terület rendeltetésszerű használatát és a renitens magatartás hiányát hangsúlyozta, és kizárta, hogy rendbontás miatt következett volna be a baj. Az eset komolyságát jelzi, hogy az I. kerületi rendőrségen kívül a BRFK járőreit is a helyszínre hívták, hiszen ekkor odabent már négyezer rajongó előtt zajlott az Edda-koncert.

Kovács András 1969-ben megjelent Extázis 7-től 10-ig című filmje egyike a Kádár-korszak populáris zenéjét feldolgozó legismertebb és legjelentősebb alkotásoknak, melynek ismerete megkerülhetetlen a magyar beat-korszak szempontjából.

Ignácz Ádám:
Ennyi évtized távlatából visszatekintve mit gondol, mennyire volt reális az a társadalmi probléma, amelyet a film feltárni igyekszik?

Kovács András:
Diktatúrában éltünk. Be voltunk ide zárva, bár azért utazni lehetett. Én például eltöltöttem fél évet Párizsban, azt hiszem, ’62–’63-ban. Kaptam egy francia ösztöndíjat. Akkor volt a cannes-i fesztivál, ami olyan, mint a katolikusoknak egy zsinat. Bementem Párizsban a francia ügyintézőhöz, és kérdeztem is, hogy nem volna-e mód, hogy én oda elmenjek. Erre azt mondja a hölgy: „uram, az ön ösztöndíjában korlátlan utazási lehetőség szerepel, oda utazik, ahova akar, ingyen.” Éppen akkoriban terjedt el a franciáknál a spontán filmezés, ami eredetileg szovjet találmány volt. Moszkvában Kino Pravdának hívták. Tehát a Pravda című újság filmmelléklete. A franciák ezt fordították le, és cinema veritének nevezték el. Én is ott, Cannes-ban ismerkedtem meg a műfajjal.

A századforduló idején pár elismert művész arra a döntésre jutott, hogy kellene egy klub, ahol az addig különböző kisebb törzshelyeken találkozó szellemi elit otthonra lelhet. A Fészek alapítói között volt Benczúr Gyula, Molnár Ferenc, Szinyei Merse Pál, Csortos Gyula és Lechner Ödön is – többek közt. A névadási javaslatok közül egy fiatal nemzetis színész, Zilahi Gyula ötletét fogadták el. A klub neve a különféle művészfrakciók – Festőművészek, Építőművészek, Szobrászok, Zenészek, Énekesek, Komédiások – kezdőbetűiből állt össze. Az alapítók megvették a Pesti Izraelita Nőegylet Árvaházának épületét a Dob és a Kertész utca sarkán – majd később a mellette álló házat is – itt nyílt meg 1901. szeptember 7-én a Fészek, ami idővel a világ egyik legszebb, legjellegzetesebb művészklubjává vált, tagjának lenni megtiszteltetésnek számított. A tagságihoz egy rendes és egy választmányi tag ajánlása kellett, a felvételről titkos szavazás döntött.