A Benkó Klub a Kálvin tértől nem messze található Török Pál utca 3. szám alatt nyitott meg a Kosztolányi Dezső Művelődési Otthon részeként, 1967. október 18-án. Benkó Sándor klarinétos, szaxofonos zenekara először játszott dixielandet, vagyis New Orleans-i stílusú dzsesszt Magyarországon, kezdetben nem kis botrányt okozva ezzel. Pályájuk indulásakor, az ötvenes évek végén még igencsak lázadónak számított ez megszólalásmód az addigra megszokott, lágyabb hangzásvilágú swing dzsessz-szel összehasonlítva. Első fellépőhelyükhöz, a Széchenyi rakparton található Béka Klubhoz rendszeresen érkeztek URH-s rendőrautók, és a boxolókból is álló személyzetnek bőven akadt dolga az improvizatív dallamokkal könnyen azonosuló fiatalokkal. A hatvanas évekre viszont ez a tempósabb, csörömpölősebb, feketedzsessz-gyökerű zene, a dixieland is megértésre és táborra talált. Ezt mutatja többek között, hogy az Illés–Metro–Omega hármas után elsőként Benkó Sándor zenekara nyitott saját klubot Budapesten.

A Beatrice különleges helyet foglal el a beattörténelemben. Kőbányai János Nagy Ferót, a zenekar mozgatórugóját, a magyar zene Kohlhaas Mihályának nevezi. A találó megnevezés arra utal, hogy a Beatrice frontembere milyen állhatatosan kívánta kivívni zenekarának a függetlenséget. Ha már a rendszer nem segített neki ebben, a Beatrice saját magát legitimálta.

A debreceni Mercur beatzenekar 1963-as megalakulása után számtalan követőjük is a húrok közé csapott, és ami ennél is örvendetesebb: virágzó klubélet alakult ki a városban.

Szinte minden vállalat dicsekedhetett akkoriban kultúrteremmel, amik közül számos egy-egy zenekar törzshelye lett. Ezek közé tartotott a Nyugati utcai GÖCS - Radax klub, a Széchenyi utcai KISZÖV, az Építők Székháza a Simonffy utcában, a Piac utcai KPVDSZ és a Postás Kultúrotthon (Bethlen utca). 1966 őszétől a „Pedi”, azaz a Bethlen utcai Pedagógusok Szakszervezetének Megyei Művelődési Háza lett a legmenőbb hely a városban. Az intézmény nagyjából százötven fő befogadására alkalmas terme közel tizenöt évig szolgálta a beatet és a rockzenét.  

Szűcs László billentyűs 1955-ben született Budapesten. A Kőbányai Sörgyár zenei óvodájában kezdett zenét tanulni, itt figyeltek fel a tehetségére. Klasszikus zeneszerzés tanszakon végezte el a konzervatóriumot, majd a dzsesszkonzervatóriumba is beiratkozott. Ebben az időben alakult az első zenekara. Ezt követő zenekarának basszusgitárosa ajánlotta őt az akkor induló Theatrum együttes tagsága számára. Az 1972-ben alakult Theatrum a korszak hazai progresszív rock színterének egyik, ma már kevésbé ismert formációja, amelyben számtalan, később országosan ismert zenész kezdte pályafutását, így Szűcs is. A billentyűs 1975 nyarán, kalandos körülmények között Jugoszlávián keresztül Nyugat-Németországba disszidált Mándoki László, valamint Csupó Gábor társaságában. Először vendéglátós zenészként dolgozott, majd 1978-ban Münchenbe költözött, ahol le is telepedett. Játszott egy big bandben, majd bekerült a legkeresettebb a stúdiózenészek közé.

Szűcs László:
Jött a következő zenekar, amivel játszottunk egyszer Óbudán, a Zápor utcai általános iskola tornatermében egy bálon. Leittuk magunkat, mint a csacsik, úgy be voltunk rinyázva. Jól bepálinkáztunk egy ottani kocsmában, de nem lett belőle baj. Egy pianínón vertem az In the Summertimeot. Vagy hatszor el kellett játszanunk, hólyagos lett a kezem, mert persze nem volt behangosítva. Ez volt az első „rendes” fellépésem. Aztán volt még egy zenekar, aminek a basszusgitárosa ajánlott be a későbbi Theatrumba. Felhívtak, hogy hallottak rólam. Elmentem Kovács Péterhez, aki a Nagykörúton lakott. Ott volt Dandó Péter, meg Jánoska. Ültünk, beszélgettünk, Jánoska pedig dobolgatott a térdén. Hú, de érzi – gondoltam magamban. Már ott olyan dolgokat csinált, olyan time-ja volt, hogy látni lehetett: nem lesz rossz!
Én a szüleimtől kaptam egy Matador orgonát, megvették nekem őrült sok pénzért. Hálás is vagyok nekik, mert tényleg senkinek semmi köze nem volt a családban a zenéhez és mégis hittek abban, hogy én majd meg fogok tudni élni a zenéből. Amikor egy pár évvel korábban bekerültem a konziba, kaptam egy szép zongorát is. Már ez is nagy dolognak számított, ebbe is beleöltek mindent, ami volt, hát még az orgona. Nagy érvágás lehetett. Elkezdtünk próbálni. Először a Gyümölcs- és Főzelékkonzervgyár KISZ-klubjában. Itt történt meg, hogy próbálunk, próbálunk, mikor nyílik az ajtó és Zöldi Károly – a korábbi Arthur Blues Band orgonistája – kíséretében belépett Pataki László. Jánoskának kiesett a kezéből a dobverő, Pipó belesápadt. Én meg csak kerestem, hogy tudnék a föld alá süllyedni. Úgy meg voltunk illetődve.
A zenekar úgy nézett ki, hogy Jánoska dobolt, Pipó basszusgitározott, Kovács Péter gitározott, Kántor Péter multihangszeres, Torontáli István énekelt, jómagam pedig orgonáltam. Ez volt az ős-Theatrum. Később jött Angyal József „Alkalmas”, a másik multihangszeres.
Az első fellépésünk 1972 őszén volt a Bercsényi kollégiumban, a Syrius előtt. A Tarkust játszottuk, és nagyon bejött, tényleg vastapsunk volt. Nagy dolognak számított ez, hiszen teljesen ismeretlen zenekar voltunk. Ráduly Misiék támogattak minket továbbra is, szerdánként előttük játszottunk a koktélhajón. Aztán megkaptuk a Bem rakparton a szombatot, mert a Syrius akkor már elment onnan valamelyik egyetemi klubba. Előtte a Dagály utcai Derkovits Művelődési Házban volt egy ideig klubunk. Játszottunk a Vár Klubban és felléptünk az FMH11 Illés-klubjában is. Csak az volt a baj, hogy ezzel a zenével nem lehetett rendesen pénzt keresni, nem tudtunk elvállalni kommerciális bulikat, ahol táncra kellett volna játszani, mert hát ennek a műfajnak nem volt nagy közönsége. Egyszer felléptünk a Kőbányai Ifjúsági Parkban és kimondottan büszkék voltunk rá, hogy az Apokalipszis című szvitünkkel negyed óra alatt kiürítettük a Parkot. Úgy ment a táncos lábú közönség kifelé, mintha eleredt volna az eső! Aztán vidéki klubokban is löktük, ahol lehetett. Volt, ahol bejött, volt, ahol nem.

Elhallgatott zenekarok-koncert, MOM Kulturális Központ, 2016. 12. 03.

„Liversing, Bajtala Trió, Atlas, Syrius, Kex Remake és a Taurus, Deák Bill Gyula, Balázs Fecó, Pataki László és Török Ádám, Homonnay Zsombor, Szakcsi Lakatos Béla és Kőszegi Imre, a beatkorszak egykori hősei, akik közül többen (rock)történelmet írtak, még egyszer, talán utoljára idézik fel a nagy idők nagy dalait” - szólt az Elhallgatott zenekarok című koncert beharangozója. Valóban rendhagyó volt az alkalom, hiszen a beat fénykora után először léptek színpadra ilyen formában a Kádár-korszak elhallgattatott zenekarai közül hatan. Ezeknek a bandáknak a rendszer nemtetszése ellenére - vagy pont ezért -, óriási rajongótáboruk volt, rendre telt házas koncerteket adtak. A mostani tömegben az egykori Ifiparkereket és csöveseket kutatom. Egy Nashville Teens-es póló tűnik fel az orrom előtt, és sok hosszú, de már őszbe forduló sörény. Szép számmal gyűltek össze az emberek, teltház van most is. Jó látni, hogy ami egykor temérdek embert mozgatott, még ma is fontos tud lenni.

Som Lajos úgy kezdi a Piramis-vádirat című könyvét: „Mi voltunk az első rockgeneráció, és úgy tűnik, az utolsó is mi vagyunk.” Való igaz, az 1975-ben megalakult Piramis a korszak egyik legmeghatározóbb zenekara volt. Som Lajos, Köves Miklós és Závodi János fejéből pattant ki a banda ötlete, de Karda Beáta – Som későbbi felesége – is fontos szerepet játszott a korai években. Később Lévay Tibor, Gallai Péter és Révész Sándor erősítették tovább a csapatot. Utóbbi meghatározó lesz a Piramis-hangzás kialakításának szempontjából.

A Piramis „keresztapja” Bergendy István, ő segített ugyanis kiválasztani a zenekar nevét. A stílus meghatározása azonban Som Lajos nevéhez köthető. Saját bevallása szerint, amikor 1970-ben a Neotonnal járt Afrikában a banda tagjaként, és odafelé Amszterdamban pihentek pár napot, látott egy Black Sabbath-plakátot egy közelgő koncertről. El is ment rá Balázs Fecóval, aki ekkoriban szintén a Neotont erősítette, ez pedig meghatározó élmény volt számára: egyből tudta, hogy neki  is ilyen zenét kell játszani! Azonban ezzel együtt ki kell emelnünk, hogy a Taurus zenekaron sokkal inkább érezhető volt a Black Sabbath hatása, mint a Piramison. 

Victor Máté (1945) Erkel Ferenc-díjas magyar zenész, zeneszerző. Gyermekkora óta a Kissvábhegy lakója, lokálpatriótája. 1963-ban végzett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában, ahol Sugár Rezső volt a zeneszerzés tanára. A szakközépiskola elvégzése után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1968 és 1970 között pedig Varsóban modern avantgárd és elektronikus zenét tanult. 1970-től zeneszerzője, 1971-től tagja volt a Non-Stop együttesnek. Victor Máté ezt követően egyszemélyes zenekart alakított és 1976-ig rádiófelvételeket készített. Emellett rockmusicaleket, színpadi zenéket és filmzenéket írt. Számos filmben – többek között a Tanévzáróban (1975) és a Jégkrémbalettben (1984) – szerepelt, legismertebb alakítását pedig az 1983-as István, a királyban nyújtotta, ő személyesítette meg Asztrik apátot. Mindezek mellett 1970 és 2007 között a Magyar Rádió zenei rendezője, illetve az intézmény Könnyűzenei Produkciós Szerkesztőségének vezetője volt.

Jávorszky Béla Szilárd:
1963 és 1968 között jártál tehát a Zeneakadémiára, ami akkoriban különösen izolált világ lehetett, de nyilván nem tudtatok nem tudomást venni a falakon kívül zajló popzenei forradalomról. Miként élted meg a beat, a rock and roll megjelenését?

Victor Máté:
Számomra az egyik legnagyobb gondot éppen az jelentette, hogy miközben az úgynevezett kortárs zeneszerzést tanultam, berobbant az életembe a Beatles. A rock and rollt korábban persze hallgattam házibulikon, ment a csörgés, szerettem tvisztelni, meg hulahoppoztam rá, de zeneileg sosem érdekelt.

A Beatles viszont azonnal elsöpört, magával sodort. Annyira komolyan megérintett, hogy hát attól kezdve kettősségben éltem: a Beatles volt az izgalom, de a kortárs zeneszerzés volt a feladat.

Az E-Klub a Műszaki Egyetem klubja volt, akárcsak a Bercsényi, vagy a Vár. 1968-ban nyílt meg az egyetem E épületének aulájában és 1990-ig üzemelt eredeti helyén. A hatvanas években pezsgő klubélet folyt itt, egyike volt a legismertebb, bulizásra, ismerkedésre egyaránt alkalmas helyeknek. Szombat esténként a soulzenét játszó Atlasz együttes volt a házigazda. Később a Kinizsi utcai egyetemi klubból idekerült az Omega, ők a vasárnapokat kapták meg, míg a bárban a Sakál Vokál zenélt. A külföldre szerződő Atlasz helyett aztán a Bergendy lett a rezidens, az Omegát pedig a Generál váltotta 1973-ban, de nem csak róluk szólt a hely. Játszott itt többek között az Illés, a Mini, a Benkó Dixieland Band, a Bajtala és az LGT is.

Sankó László a magyarországi beatzene korai történetének egyik meghatározó alakja. Az Atlantis együttes alapítójaként és vezetőjeként vált igazán ismertté, de későbbi zenekaraival (pl. a Sankó Beat Grouppal) is komoly sikereket ért el a múlt század hatvanas éveiben. Sankót sokan Radics Béla felfedezőjeként és zenésztársaként tartják elsősorban számon, pedig „saját jogon” is fontos szerepe volt a Nyugatról beáramló új populáris zenei műfajok és stílusok magyarországi népszerűsítésében. Hírnevét főként annak köszönheti, hogy együtteseinek nem csak szellemi, de zenei vezetője is volt.

Ignácz Ádám:
Térjünk rá az Atlantis együttes történetére, amely egyike lett a valóban professzionális „másoló” együtteseknek.

Sankó László:
Ennek a „nyári” zenekarnak, mármint a boglárinak, egy nyár alatt vége lett. Csináltam egy új zenekart, de rövidesen annak is vége lett. Közben Béláék is csináltak valamilyen zenekart Selmeczyvel, és azt már Atlantisnak hívták. De az se igazán ment. Ekkor összetalálkoztam Bélával, és megbeszéltük, hogy csináljuk Atlantis néven egy teljesen új bandát, amihez ő hozza a tagokat. Selmeczy még benne volt, és jött egy istentelen jó gitáros, Tasnádi Laci, aki úgy játszotta a Narancsvirágot, mint az álom. Bokány Ferencről biztosan hallottál már, aki az Állami Népi Zenekarban vagy az Operában játszott bőgősként, és jött egy nagyon jó dobos, Havas Péter, akit csak Piernek becéztünk. Ő később haknizenész lett.

Komár László 1944. november 28-án született, Adásztevelen. Első fellépései a Földmunkát Gépesítő Vállalat KISZ-szervezetének együttesével, a Tacskóval voltak Pocsajon és a Veres Pálné Gimnáziumban. A felállás Komár zenekarba kerülése után, 1962-ben a következő volt: Komár László ének, Faragó „Judy” István gitár, Atkári Lajos ritmusgitár, Tihanyi Gyula dob, Varga Tibor billentyűk. A későbbiekben Zalatnay Cini, Komár László egykori barátnője is becsatlakozott.

A repertoárjuk többek között Spencer Davis-, Cream-, Jimi Hendrix- és persze Elvis Presley-dalokból állt. Azonban a zenekar első nagyobb megmérettetésén, a Ki mit tud?-on – ahova egyébként a tagok Komár nélkül neveztek be – nem szerepelt jól, így a Tacskó nevet a rossz emlékek miatt inkább megváltoztatták. Komár László ekkoriban látta Romy Schneider híres filmjét, a Scampolót. Megtetszett neki a név, így jött létre megújult lendülettel a Scampolo zenekar. A névváltás jó ómen volt, a banda ugyanis egyre sikeresebb lett, a Dália Klubban és keddenként az Ifiparkban is zenéltek. Hovatovább, saját klubjuk is lett: a „Földgép” Vállalat KISZ-helyisége, a Vigyázó Ferenc utcai Scampolo Klub. Felléptek a korszak sztárjaival, Bergendyékkel is, akik – Komár László visszaemlékezésének tanúsága szerint – nem tűrték, hogy farmerben zenéljenek velük.