A hatvanas évek elejétől enyhült a jazzel szembeni hivatalos ellenállás, attól fogva nem számított már káros, dekadens műfajnak. Az állami elfogadás újabb lépéseként 1962 őszén a KISZ központban úgy döntöttek, saját klubot is kaphat a zene.

Blaha Lujza tér, jobb oldalon Urbán Tamás fotóriporter

Urbán Tamás (1945, Szatmárnémeti) a hetvenes-nyolcvanas évek magyar poptörténetének talán legfontosabb fotódokumentátora. Az Ifjúsági Magazin munkatársaként számtalan poszter, riportkép, portréfotó elkészítése fűződik a nevéhez. Azon kevesek közül való, akik már a szocializmus idején is megmutathatták a társadalom, a rendszer negatív oldalait. Így készíthetett fényképsorozatot az abortuszról, az aszódi javítóintézetről, a kábítószeres fiatalokról, a börtönökről, a halálos balesetekről, a mentőkről, s mindenkiről, aki a társadalmi lét perifériájára került.

Jávorszky Béla Szilárd:
Mielőtt az Ifjúsági Magazinhoz kerültél, készítettél popzenei témájú fotókat?

Urbán Tamás:
Nem nagyon. De miután Kotroczóval voltam jóban, ahová ő ment, oda követtem. Vittem a táskáját, vittem a világítást, szívesen segítettem a labormunkákban is. Hetven literes tankokban hívtuk, mostuk, fixáltuk a filmeket, egy Leica autófókuszos nagyító állt rendelkezésre a pozitív kópiák nagyításához. Hamar megtanultam a technikai mozzanatokat, hiszen akkor már elméletben mindent ismertem. Nem panaszkodom, hiszen Kotroczó mellett egy percet nem lehetett unatkozni. Alig volt nap, amikor ne mentünk volna riportra, legtöbbször fiatal lányokat kaptunk lencsevégre. Csajok parkban, virágok között, csajok az utcán, könyvtárban, csajok vízparton, fán, csajok mindenütt.

Czeglédi A. Sándor nem játszott zenekarban, nem vezetett klubot, nem írt dalokat. Elektromos alkatrészek értékesítésével foglalkozott, mégis a beatkorszak egyik kulcsfigurájának számított. Nála voltak ugyanis a lemezek.

Czeglédinek a Rákóczi út 80-ban volt egy néhány négyzetméteres üzlete. Ismert szinte mindenkit, aki külföldre járt, velük hozatta be a legfrissebb angol, amerikai albumokat. Egy nyugati nyomású lemez 3-400 forintba került (az akkori átlagfizetésnek úgy az ötödébe), a jugoszláv vagy indiai nyomású bakelit ennél nagyjából egy ötvenessel-százassal volt olcsóbb.

Venni persze alig vett valaki. Az igazi biznisznek a kölcsönzés számított, vevőnek és eladónak egyaránt. Kölcsönzésre nem volt ugyan iparengedélye a boltosnak, de hát nem is kölcsönzött ő semmit – a vevő megvette a lemezt, aztán „visszahozta”, ő pedig „visszavásárolta” olcsóbban.

A rock and roll sosem magányos alkotás, a rock and roll mindig csapatmunka. Az NKA Cseh Tamás Program, a Jaffa Kiadó és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága összefogásának köszönhetően mostantól kötet formában is olvashatók a beat-pop-rock legendáinak ritka fotókkal illusztrált anekdotái. Decembertől kapható a könyvesboltokban Csatári Bence és Poós Zoltán Azok a régi csibészek – párbeszéd a rock and rollról című kötete. A könyvet a főszereplők jelenlétében, január 18-án, szerdán 17 órakor mutatják be a Magyar Rockhírességek Csarnokában.

Komár László és Zalatnay Cini, a Scampolo egykori tagjai új zenekart akartak alapítani Maka Bélával, a Metro korábbi basszusgitárosával, ezért elmentek a Kon-Tiki egy Csiliben tartott koncertjére, hogy megnézzék Töricht György szólógitárost. Tetszett nekik, amit láttak, mert azonnal meghívták magukhoz. 1964-ben járunk, ekkor alakult a Dogs. Kezdetben Bálint István dobolt a bandában, őt aztán Pintér István váltotta, aki korábban az Atlantisban ütötte a bőröket. Az induló bandához csatlakozott Bertalan István „Güzü” is, aki bár képzett dzsesszdobos volt, a Dogsban ritmusgitáron játszott. Az Utasellátó Arany János utcai klubjában lettek állandó fellépők, Rolling Stones- és Yardbirds-dalokat játszottak.

Szegedi Egyetemi Színpad, Petőfi rock, középen: Dózsa Erzsi, Árkosi Árpád, Vági László és Ács János.

Ha felVági László nevéből indulunk ki, esetleg arra a következtetésre juthatunk, hogy viselője – a jó ideje saját „Felföldi Királyságába” visszavonuló zeneszerző, filmrendező és képzőművész – valamifajta önérzetes sértettségtől vezetve költözött ki egy ópusztaszeri tanyára, hogy hátrahagyja mindazt, ami hányatatott, ugyanakkor rendkívül kalandos életútjának eladdig irányt szabott, és ami mindvégig szellemi szembeszegülésre késztette őt. Azt az általa kontraszelektívnek nevezett miliőt, melyet akár nemzeti sajátosságként is elkönyvelhetünk, de amit ugyanúgy kiterjeszthetünk a huszadik századi kelet-közép európai térségre is. Bár a 2015-ben hetvenéves Vági szerint „a világon mindenütt utálják azt az embert, akinek önálló gondolkodása van. A kontraszelekció mindig, minden körülmények között működik.” Kőbányáról Szegedre kerülve, „risszrossz rockzenészként” és amatőr filmesként már igen korán megtapasztalhatta ezt, hiszen az akkori hatalomnak való kiszolgáltatottság fokozottan érte azokat, akik szabadon merték kinyilvánítani, amit a körülöttük lévő szűkebb-tágabb világról gondoltak.

Papp Máté:
Hogyan kezdődött a zenélés nálad? Volt esetleg valaki a családban, aki muzsikált?

Vági László:
Édesanyám operaénekesnek készült valamikor, de nem lehetett az, pedig szép hangja volt. Egyébként apámnak se volt rossz füle. Én meg egy állati gátlásos, visszahúzódó, csöndes kölyök voltam, de valahogy megvolt bennem ösztönösen az a bizonyos itt-és-most; tehát én akkor nyílok meg, amikor a dolognak tétje van, amikor a nagyhangú elhallgat, én odamegyek és megcsinálom. És nálam ez a zenében jött ki a legjobban. Szegeden kezdtem dobosként és énekesként a Sárgaingesek zenekarban. Az első föllépésünkkor a Beatles Misery című dalát énekeltem el. A szintén helyi D+C-ből ott volt a basszusgitáros, a zongorista, a gitáros meg a szaxofonos – marhára tetszett nekik, és hívtak, hogy menjek el hozzájuk énekelni. A Sárgaingesek annyira berágtak, hogy kiutáltak a zenekarból. Így hát húszévesen megalapítottam az Angyalokat.  Ekkor tanultam meg gitározni is, mert mikor az egyik korai felállás gitárosát, „Sanyócát” (Nagy Sándor) behívták katonának, pár hét alatt kellett a számok kíséretét átvennem.

A soproni egyetem karai nagy múltú intézmények, amelyekben az oktatás évszázados hagyományokra tekint vissza. Az Erdőmérnöki Kar jogelődje a Selmecbányán III. Károly által 1735-ben alapított Bányatisztképző Iskola, melyet Mária Terézia 1762-ben akadémiai rangra emelt. 1919-ben, miután Selmecbánya Csehszlovákiához került, a főiskola Sopronba települt át. Az Erdőmérnöki Karon belül 1957-ben elindult a faipari mérnökök képzése, majd az önálló Faipari Mérnöki Kar létrehozásával 1962-ben megalakult az Erdészeti és Faipari Egyetem.

Mann Tibor, a legendás szervező 1946-ban született, abban az évben, amikor a hazai rock-élgárdából Koncz Zsuzsa, Nagy Feró, Bródy János, Frenreisz Károly, Tolcsvay Béla, vagy Mann középiskolai társa, Demjén Ferenc. Rajongóként került a szakmába, aztán hamar felfigyeltek szervező tehetségére. 1971 és 1972-ben a Citadella Bár szervezőjeként, aztán 1978-ig a Csepeli Ifjúsági Park igazgatójaként Mann olyan meghatározó magyar zenekarok első lépéseit segítette, mint a Locomotiv GT, a Taurus Ex-T és a Skorpió.

Rozsonits Tamás:
Az 1960-as évek végén pezsgő klubélet jellemezte Budapestet. Ti hova jártatok?

Mann Tibor:
Voltak a gyári klubok, mint a Bosch az Illéssel, vagy a Danuvia és a Láng. Ha a Gammának lett volna akkora terme, mi is indíthattunk volna ilyesmit, de a Gamma mellett ott állt az FMH. A Gumigyárban játszott a Gemini, a Mérleg utcában a Liversing, és voltak ugye egyetemi klubok is. Nem nagyon értem rá más helyekre járni, mert amikor nagyon beindult a Citadella bár, megkértek, hogy a nagytermeket is próbáljam kiadni. Hívtam a Geminit, a Hungariát, a Neotont – még Balázs Fecóval –, ezek az estek nagyon nagy sikerrel működtek. Aztán történt egy érdekes esemény, ami nagy fordulatot jelentett az életemben. Egy Gemini-est után megkeresett a Metro együttes volt dobosa, Brunner Győző és azt mondta, ők most alapítanak egy új zenekart és szeretné, ha a Citadella Klubban szerveznék nekik egy szakmai bemutatót. Meghívott a próbájukra és ott a legnagyobb meglepetésemre Radics Bélával is találkoztam, akit a Fiatal Művészek Klubjából már korábbról ismertem. Ott volt még Balázs Fecó, Som Lajos és Brunner Győző, természetesen. A Taurus együttes. Megszerveztem a szakmai bemutatót, elküldtem a meghívókat az újságoknak, TV-nek, rádiónak, a KISZ- és pártbizottságoknak, valamint az ORI-nak.

Németh Lehel 1932. június 7-én született Csíkszentkirályon, Székelyföldön. A jó svádájú táncdalénekes élettörténete cseppet sem volt szokványos. 1944-ben menekült Miskolcra, édesanyjával egyetemben. A világégés miatt a megélhetés nem volt egyszerű a hátországban. A zenész innovatív módon próbálta meg kihozni a lehetőségeiből a legjobbat: amerikai és szovjet autóroncsokból készített szerszámokat, ezek eladásából tartotta el magát és családját.  Az ezt követő időszak sem volt kevésbé kalandos számára: a fővárosba kerülve nehéz fizikai munkát végzett, volt szénhordó, de segédmunkás is. Sőt, alkatának köszönhetően a Képzőművészeti Főiskola rajzmodelljeként is dolgozott.

Budapest világháborús ostromakor szinte valamennyi hangstúdió elpusztult. 1945 végén megindult az újratermelés, négy év múlva azonban jött a lemezvállalatokra is kiterjedő államosítás. A magáncégeket összevonták és a Tonalit művekhez csatolták, amelynek aztán az 1951-ben létrejött Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) lett a jogutódja. Az MHV kezdetben csak tíz főt foglalkoztatott, élére egy hat elemit végzett cipészt neveztek ki, aki korábban munkáskórusban énekelt. A vállalat a Vörösmarty és a Rottenbiller utcában kapott stúdiót, előbbit egy személyzeti WC-ből alakították ki. A Rottenbiller utcai helyiség nagyobb és egy fokkal azért korszerűbb volt. A 47. számú ház földszintjén korábban az Odeon mozi üzemelt, ezt építették át Kodály Zoltán közbenjárására.