A Locomotiv GT 1975-re egy csalódott és túlterhelt együttes képét mutatta. Az ABC kiadóval kötött amerikai lemezszerződésük kútba esett, méghozzá úgy, hogy az 1974 nyarán rögzített, másodiknak szánt amerikai nagylemezük (All Aboard) végül mégsem került a boltok polcaira. Ráadásul a zenekar 1974 szeptemberében „üres zsebbel” tért haza Amerikából, mivel a lemezcégtől egy vasat sem kaptak, ám ez csak a kisebbik probléma lett volna. Az igazi tragédiát az jelentette, hogy mindössze három LGT-tag utazott a hazafelé tartó repülőn: gitárosuk, Barta Tamás Amerikában maradt, úgy döntött, hogy disszidál. Barta – bár elég sejtelmesen – de azért megnevezte az utódját, aki nem volt más, mint Karácsony János, aki ekkoriban a Generál együttesben játszott.

Az LGT a Tabánban

Különös zárvány maradt fenn a késő középkori Budából, a Gellérthegytől északra eső dombos körzetben. Girbegurba utcák, kevéssé kiépített közművek, omló házikók, festők ecsetjére kívánkozó (és kerülő) motívumok… a Tabán már az 1930-as években történt lebontása előtt fogalommá vált sajátos, vidékies hangulatával, nem mellesleg pedig művészek, bohémek menedékeként is ismert volt.

Csatári Bence:
Mik voltak az első zenei élményei? 

Toldy Mária:
A bátyám, Toldy Zoltán – aki filmgyári hangmérnök volt, és sajnos nagyon fiatalon, ötvenévesen hunyt el – nagyon szépen énekelt, ahogy édesapám is, ellentétben anyukámmal, bár utóbb ő azt állította, hogy neki is jó hangja volt, csak időközben elment. Akkoriban még nem hittem el szegénynek, pedig valószínűleg nem túlzott. Nagypapám a két lányának vett egy-egy házat egymás mellett, az egyikben – amit édesanyám kapott –, lakom a mai napig itt Pestújhelyen. A szomszédban élő, nálam egy évvel idősebb unokanővéremmel, Velemi Máriával és a bátyámmal megalapítottuk a szerényen rólunk elnevezett Toldy-énekhármast, amivel többnyire swingeket és rock and rollokat adtunk elő három szólamban, többek között Bill Haley-től a Rock Around the Clockot. Később felfigyelt ránk egy Tóth Zoltán nevű mérnök úriember, akinek a saját nevét viselő big bandjében is felléphettünk. Ebben a csapatban játszott egyébként mások mellett Bergendy István is. Ezek a koncertek arra is jók voltak, hogy Szirmay Mártával megismerkedhessem, aki több éven keresztül képezte a hangomat, miközben még ő is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára járt, tehát valójában gyakorolt rajtam, így mindketten jól jártunk. Tóth Zoltán aztán a big bandjéhez szeretett volna egy kórust, amit bemutatott volna a rádióban, de ez nem jött össze, csak én mentem be velük, így a rádió kulisszái mögé bepillanthattam. A kisméretű 11-es stúdióban felszabadultam énekeltem Ella Fitzgeraldot, miközben tíz-tizenöten gyűltek össze a lehallgató fülkében. Azt hittem, ennyire tetszett nekik a zenekar produkciója, de aztán hamarosan kiderült, hogy az én énekstílusom nyerte meg a tetszésüket. Ekkor Bágya András tekintette meg zenei rendezőként ezt a produkciót, aki rögtön ígéretet tett arra, hogy ha elindul a tánczenei stúdió, mehetek hozzájuk a képzésre.

A Rockmúzeum 2014 áprilisában nyitotta meg kapuit a Radnóti Miklós Művelődési Ház egyik, nyolcszáztíz négyzetméter alapterületű épületegységében. Az alapító MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület azt a célt tűzte ki, hogy állandó kiállítás keretében mutassa be az elmúlt, lassan hat évtized magyar könnyűzenei örökségét, legfőképp a rockzenei hagyományt.

Az Öblösüveggyár művelődési házának ifjúsági parkja (1971, fotó: Gink Károly)

1967 talán a legjobb év volt a beatzene történetében.  Ekkor jelenik meg a műfaj első nagylemeze, az Ezek a fiatalok című film zenéjével. A dalok többségét az Illés Lajos, Szörényi Levente és Bródy János trió jegyzi és az Illés-együttes játssza. Utólag visszatekintve, az albumot nyugodtan nevezhetjük a magyar beat első kiemelkedő pillanatának. Korabeli felmérések szerint 1967-ben mintegy ezer amatőr beatzenekar zenél az ország különböző településein, gyakorlatilag egyetlen hétvége sem múlhat el táncmulatság nélkül a kultúrházak nagytermeiben és klubjaiban. „Jazz, büfé, tombola” - hirdeti örökérvényűen a bejáratok mellett elhelyezett kézzel festett plakát.

Nem tartja magát műfajteremtőnek, pedig nagyon is az: nincs még egy alkotó, aki így ötvözné az amerikai fekete dzsessz harmóniamozgását és improvizációs technikáját a magyar népdalkinccsel és lelkülettel, akinél e két egymástól távoli világ ennyire míves és természetes egységet alkotna, aki tényleg ennyire hamisítatlan „magyar dzsesszt” játszana. Dresch Mihály (1955) számára a zenélés persze mindig is személyes identitáskeresés volt, befelé élt, belülről építkezett, konokul, következetesen járta a maga útját, függetlenül attól, hogy az mennyire tűnt korszerűnek vagy sikeresnek. 

A magyarországi könnyűzene közelmúltját körüljáró Azok a régi csibészek poptörténeti beszélgetéssorozat célja, hogy szórakoztató formában, első kézből közvetítsen ismereteket a hazai pop-rock legendáriumáról, a zeneiparról, az ifjúsági kultúráról. A 2015 tavaszán indult talkshow keretében a Kádár-korszak meghatározó muzsikusai idézték fel emlékeiket a korszak hangulatáról, lehetőségeiről, légköréről. 2019. decemberével a rendezvénysorozat „generációváltáson” ment keresztül: a Csibészek ’90 eseményein Lévai Balázs beszélgetőtársai a nyolcvanas, kilencvenes években induló zenészek.

A Kolinda együttes. A háttérben, balról az első Lantos Iván

Lantos Iván (1949) a hetvenes években az Orfeo, a Vízöntő, majd a Kolinda alapító tagja volt, emellett játszott a Sebő-együttesben is. 1980 és 2003 között Franciaországban élt, ahol szintén több formációt alapított (Transylvanian Káposzta, Spondo), a dzsesszdobos Gritz Péterrel duózott, kortárs tánccsoportok számára írt zenét, valamint számos előadó (Hughes de Courson, Pierre Akendengué, Gabriel Yacoub, Christian Ferrari) lemezprojektjeiben és/vagy turnéiban vett részt. Hazatérése után a bugaci pusztában telepedett le, az utóbbi években a szentendrei Dömörkapun él. Saját neve alatt egyetlen albuma jelent meg (Holnapig, 2003), amelyen életműve legmarkánsabb stílusirányait vonultatja fel. Ahogy a CD borítóján olvasható: „Lantos egyedi zenei világában a gyökértelenség határtalansággal, az irónia emelkedettséggel, a reneszánsz a posztmodernnel párosul.”

A tavalyi esztendő karácsonyára nagyon jól hájpolt ajándékkal lepte meg a zenerajongókat a The Qualitons. Új „lemezt” készítettek, melyen muzsikálásukat az 1969 és 1971 között létező és alkotó KEX együttes dalaira alapozták.

A KEX a magyar intellektuális zenei underground első csúcslétesítménye volt, fellépéseik nem egyszerű koncertek, hanem valódi performanszok voltak, énekesük, Baksa-Soós János vezetésével. Ettől függetlenül számos saját daluk is született, ám Baksa – az államhatalom elvárásaival összeegyeztethetetlen – viselkedése miatt szélesebb nyilvánosságot mindössze csak 1970-ben, Mészáros Márta Szép leányok, ne sírjatok! című filmje kapcsán kaphattak. A Hanglemezgyár egy kislemezt is megjelentetett velük (Elszállt egy hajó a szélben / A család), de a „támogatásból” csak ennyire futotta, a banda nem készíthetett nagylemezt.

A Kádár-rendszer nem arról volt híres, hogy tenyerén hordozta a pop-rock zenészeket, éppen ezért számított különleges alkalomnak, hogy a Művelődési Minisztérium és a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) találkozót szervezett 1981. március 23–25-én a tatai Mező Imre KISZ Továbbképző Központban, ahol a hatalom képviselői – ideértve a könnyűzenével is foglalkozó intézmények vezetőit, mint Szentkuthy Pált és Bolba Lajost a Magyar Rádiótól, Pentz Zsoltot a Nemzetközi Koncertigazgatóságtól, Vass Gábort a Zeneműkiadótól, Péter Miklóst az Országos Szórakoztatózenei Központtól (OSZK), Bors Jenőt és Erdős Pétert a Magyar Hanglemezgyártó Vállalattól (MHV) és a Bulányi László–Bali György kettőst az Országos Rendező Irodától (ORI) – és a könnyűzenészek megvitatták a műfajt érintő legégetőbb kérdéseket. Persze itt leginkább a hatalom által kiadott diktátumokról és elképzelésekről volt szó, de legalább meghallgatták a muzsikusok véleményét is az őket érintő problémákról. Ehhez hasonlót sem előtte, sem ezután nem kezdeményezett a pártállami kulturális vezetés. Hozzátehetjük, nem véletlenül került sor a rocktanácskozásra épp ekkoriban: a „nemzetközi helyzet fokozódott”, Lengyelországban már kialakulóban volt a kommunista hatalomtól független szakszervezet, a populáris műfaj művelőinek pedig kapóra jött ez a fajta szellemi erjedés, hiszen nekik semmiféle érdekvédelmi egyesületük nem volt. Így már 1980 őszétől elkezdték kialakítani a szakszervezetüket, ami egyben a bejelentett munkahely és a társadalombiztosításhoz való egyszerűbb hozzájutás lehetőségével is kecsegtetett. Az pedig kifejezetten a malmukra hajtotta a vizet, hogy az ellenzéki értelmiség ekkorra már több fronton – egyebek mellett az akkorra már betiltott Fiatal Írók József Attila Körébe tömörülve – kritizálta a pártállami vezetést.