A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a nagy hármas trióból – Illés, Omega, Metro – az Illés jelentette a leginkább intellektuális, a társadalmi problémákra legérzékenyebb és merészen politizáló csapatot. Klubjuk volt a Vasas Klubban, az Autóvillamossági Felszerelések Gyára kultúrotthonában, a Hess András téri kollégiumban, de igazi otthonra a Fővárosi Művelődési Házban leltek.
Hogy mitől jó egy klub, arra Bródy János így válaszolt: „Ha a zenénket hallgató fiatalok érzik az összetartozást velünk és egymással.” (Fonográf, 1971/5, 3.) A szerdai esteken nem csak az Illés zenekar játszott, gyakran hívtak vendégeket is, beatzenész kollégákat, és más művészeti ágak képviselőit, valamint közéleti személyiségeket. Az FMH-beli Illés klub igazi szellemi műhelyként funkcionált, saját lapot is megjelentettek Fonográf címmel, a kiadó a Fővárosi Művelődési Ház, a felelős szerkesztő Érdi Katalin volt. Az Illés tagjai közül Bródy Tini vitte a klub-vonalat, és kéznyoma a lapon is meglátszik. 1969-től 1973-ig tíz szám jelent meg, aztán készült egy tizenegyedik is jóval később, 1992 decemberében, amikor a zenekar a Magyar Televízió nyilvánossága előtt lépett fel újra, a zsúfolásig megtelt FMH-ban.
Tartalmas írások, jó hangulatú interjúk, tanulmányok, külföldi kitekintés, hírek, listák és reklámok töltötték meg az alkalmanként nyolc oldalas, A/4 méretű, két színben nyomtatott lapot. A szerzők között feltűnik Hegedűs László, Wilpert Imre,[1] Elek Lenke, Szervánszky Attila, B. László Ágnes, Bíró Gyula, Koltay Gábor és Keresztes Tibor Cintula neve is. Kiragadva néhányat – a teljesség igénye nélkül – izgalmas az 1971/5-ös számban a Levi titkos tervei című interjú. Ebben egy érdekes projektről is beszámol Levente: a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat megbízta őt egy általa szerkesztett nagylemez összeállításával, amiről így vall: „szeretnék egy színvonalas lemezt összehozni és ezzel egyidejűleg bizonyítani azt, hogy hányféle stílus, egyéni elképzelés létezik Magyarországon ebben a műfajban. Természetesen a helyszűke miatt, csak az egyes stílusok legjobbjaira gondolhattam, név szerint a következőkre: a Bergendy, Tolcsvayék és a Trió, Atlasz, Olympia, Bajtala-trió, Mini, Bontovics Kati és a Scampolo.” Sajnos, a lemez csak terv maradt, pedig az összeállítás kitűnő ízléssel megalkotott elképzelés, nem beszélve arról, hogy mekkora segítség lett volna a résztvevőknek, hiszen abban az időben saját erejéből valóban befutni csupán a Bergendynek sikerült a felsoroltak közül.
Az 1971/6-os szám vezércikke Hegedűs László tollából származik: akkoriban zajlott egy hónapon át az Élet és Irodalom irodalmi és politikai hetilap hasábjain egy nagyon komoly vita a beatzenéről, amit a lap ezekkel a szavakkal rekesztett be: „a szerkesztőség, legalábbis egyelőre, lezárja a beatről szóló vitát. Remélve, hogy a szaksajtó tovább folytatja azt.” Erre reagálva Hegedűs a „szaksajtó” hiányáról ír és számba veszi azt a pár KISZ KB-lapot, amely egyáltalán foglalkozott a beatzenével abban az időben. Ezenkívül három interjú mutat be a magyar beat-pop-rock szempontjából fontos személyiségeket. Az egyik interjúalany Szyksznian Wanda grafikusművész, számos lemezborító és plakát alkotója, aki kifejti, hogy a plakátok is befolyásolják a közízlést. A másik Roy Carr, a New Musical Express mértékadó publicistája, a magyar rock első nagy felfedezője, aki így méltatja a hazai zenekarainkat: „Meglepődtem azon a szakmai tudáson és eredetiségen, melyet a meghallgatott magyar groupoknál tapasztaltam. Úgy vélem, sok felkapott és méltán világhírű együttessel felvehetnék a versenyt.” Aztán hazarepült és a New Musical Expressben megírta legendás cikkét a Locomotiv GT-ről A következő rockszenzáció keletről jön, nem nyugatról! címmel. A norvég televízió ifjúsági osztályának is érdekessé vált Magyarország. Forgatócsoportot küldtek hazánkba Kalle Fürst rendezővel az élen, akivel a harmadik interjú készült. A stáb forgatott egy anyagot a hazai kulturális életről Barátaim egyöntetűen Illésékre szavaztak… címmel. Két évvel később egy másik norvég stáb is készített egy filmet, melynek Kovács Kati az idegenvezetője.
Az 1973/9-es számot már a bomlás virágai „díszítik”: majdnem két oldalon elemzi Hegedűs László Szörényi Levente első önálló nagylemezét, az Utazás című LP-t. (Ha egy sikeres zenekar egyik tagja szólólemezzel jelentkezik, ott borítékolható a közeli feloszlás.) Fábri Péter verse a Belvárosi Irodalmi Színpadot bemutató oldalon olvasható, de harmadnyi oldal terjedelmet kapott a pályatárs Bergendy együttes is, akik abban az évben jutottak fel a csúcsra.
A Fonográf magazin az Illés 1973. novemberi feloszlásával megszűnt, viszont iskolát teremtett a fanzin[2] hazai létrehozásával. A fanzinok később nagyon fontos szerepet játszottak a magyar sajtóban, sorozatunkban lesz még szó erről bővebben is.
Szerző: Rozsonits Tamás
A szerző köszönetét fejezi ki dr. Bálint Csabának és Gittinger Tibornak a cikk megírásához nyújtott segítségükért.
[1] Később a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egyik márkamenedzsere lett.
[2] A fanzin olyan amatőr, nem hivatalos, papír alapú kiadványok összefoglaló elnevezése, amelyeket rendszerint valamilyen kulturális jelenség (pl. irodalmi vagy zenei műfaj) rajongói állítottak elő azzal a céllal, hogy az azonos érdeklődési körrel rendelkező társaikkal megosszák gondolataikat az adott témáról. A fan=rajongó, magazine = magazin kifejezések összevonásából keletkezett a név.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
