Swetter: Ki mit tud? (1988)

2019. március 18. - beatkorSzaki

A Swetter a Ki mit tud?-on (1988)

1962 és 1996 között tíz adássorozatot élt meg a legendás tehetségkutató sorozat. A rendszerváltás előtti utolsó Ki mit tud? 1988-ban volt, előtte öt évvel rendezték az azt megelőzőt. A most tárgyalt esemény abból a szempontból is különleges volt, hogy három miskolci pop-rock együttes is bejutott az elődöntőbe. Közülük a Swetter képviselte a várost a döntőben, ahol másodikok lettek. Az ő történetükön – milyen lehetőségekkel, akadályokkal kerültek szembe a tehetségkutató kapcsán – keresztül próbáljuk meg érzékeltetni a kor tüneteit. Heffner Attila gitáros-szerző és Udvadi-Lakos Márton dobos nyilatkozott élményeikről és arról, mi is az a „népi metál”.

Hímer Bertalan Paya:
Milyen státuszban volt a zenekar a Ki mit tud? idején? Nézzük át röviden az addigi előéletét, sztoriját!

Heffner Attila:
A Swetter zenekart 1980-ban alapították. Kázsmér Kálmán (gitár), Farkas Tamás (orgona, ének) és Nagy Gábor (dob), én egy év múlva kerültem be, akkor Kálmán már nem játszott ott. Ekkor tizennégy-tizenöt éves kamaszok voltunk mindannyian. Miskolcon a Régiposta utcában próbáltunk, „Ordas” Tomival írtuk a dalokat, újhullámos stílusban nyomtuk, már voltak koncertjeink is. Később, 1983-ban, Nagy Gabi dobossal „elhagytuk” Tamást és a zenei stílust, valamint a próbahelyet is, és Nagy Sándor basszusgitárossal, Jánosi Judit énekessel együtt, négyesben kezdtünk bele a saját rockos stílusunkba. Jutka énekhangja nagyon komoly volt, húzott minket a profizmus irányába. Ezután érkezett a csapatba Heiszmann Ildikó „Szepi”, aki billentyűs és másodénekes lett, valamint a szerelmem.

Akkoriban már a bakancsos Edda és a Prognózis előzenekaraként is sokat koncerteztünk ezzel a formációval, de a miskolci BMV, ROTOR, TANDEM társaságában – és sok neves helyi csapattal – is játszottunk közös koncerteket megyeszerte.

1984-ben Sanyi, Gábor és Judit kirúgott engem és Szepit. Először nagyon elkeseredtünk, de aztán az alapító tagok, Kázsmér Kálmán és Farkas Tamás megkerestek bennünket a közös zenélés szándékával, és onnantól kezdve egy elég szép és erős időszak következett. Visszamentünk az „Ordas tanyára”, a Régiposta utcába próbálni és Baroch Csaba, Kiss Zoli és még több más ügyes zenész csatlakozásával kiteljesedett a csapat. Pár hónap próba után önálló – majdnem telt házas – koncertet adtunk a Vasas Művelődési Központban, körülbelül négyszáz néző előtt, Swetter néven. Ekkor dőlt el, hogy kinél marad a név. A kirúgásunk után versenyzett a két csapat, hogy ki koncertezik hamarabb. Mi voltunk az ügyesebbek. Nagy Sanyi és Jánosi Jutka, Nagy Gáborral és Demeter Viktor gitárossal ezután Smink néven működött tovább. Így maradt nálunk a név.

Swetter-koncert a Vasas Művelődési Központban

Ekkor a dalokat már főleg én írtam, sokszor a szövegeket is, de besegített Jurkó László barátom is a versekbe. Jártunk rocktáborokba is, sokat koncerteztünk, s 1985-ben keresett meg minket Farkas Bálint és felesége, Pásztor Zsuzsa népdalénekes, valamint ekkor alakult ki a baráti kapcsolat Zubornyák Zoltán színésszel is, s innentől választottunk új zenei stílust, ez volt a „népi metál” (folk-rock). Farkas Tamás később otthagyott minket, és Baroch Csaba is elment, ekkor jött a helyére dobolni az akkor tizenhat éves tehetséges „titán”, Udvardi-Lakos Márton – ez már 1986-ban volt. Muzsikás és Karikás – autentikus dalokat dolgoztunk fel, Szepi énekelt és Pásztor Zsuzsi is besegített, Farkas Bálint pedig mint ideológus és „színpadi showman” működött közre.

Udvardi-Lakos Márton:
Az akkori „Bandagazda” – Bálint – az első új, népzenei koncepciós próbán rakta fel a Muzsikás-lemezt, hogy ez kéretik, csak rockban! Valamint később, az eredeti jelmezes megjelenés és a koncerteken bemutatott színpadi keretjáték ötlete is tőle származik.

Heffner Attila:
Utána már játszottunk rendhagyó zenés irodalomórákat a Miskolci Nemzeti Színházban és középiskolákban is. Koncertjeink is szép számmal voltak, egyre ügyesebbek lettünk.

Hímer Bertalan Paya:
Miskolcról három zenekar is volt az 1988-as elődöntőben. Ilyen pezsgő volt az élet akkoriban itt?

Heffner Attila:
A miskolci zenekarokkal jó volt a kapcsolatunk, úgy emlékszem, hogy a Kabinet Rt. és az Excelsior is az elődöntőbe került be, de szerencsére úgy alakult, hogy nem kellett egymással élesben megmérkőznünk.

Udvardi-Lakos Márton:
Ha jól emlékszem, a Vitamin Cirkusz nevű formáció az első fordulókon sikeresen szerepelt, szintén a mi városunkból. További érdekesség, hogy ez idő tájt jómagam az Excelsior zenekarban is doboltam – hála Andervald Gyurikának, akit nagyon szeretek és tisztelek –, így több esetben saját magam konkurenciája is lehettem volna, ha úgy fogom fel a dolgot. Ám én csak egyszerűen imádtam dobolni, ahol és amikor csak lehetett. De az „anyazenekarom” mindig is a Swetter maradt! A pezsgő zenei életről még annyit, hogy, mint tudjuk, Miskolc mindig is bölcsője, alappillére és befogadója volt a hazai rockéletnek – főleg a mi időszakunkban. Én 1994-ben Győrbe kerültem a családommal, ahol akkor még volt Győri Keksz és Rába gyár, de semmi zenei klubélet, ami az akkori miskolci énemnek felfoghatatlan volt. Ezt felismerve, évekig szerveztem és üzemeltettem a blueskocsma elnevezésű rendezvényeket, ahol mindenki szerepelt, aki számított a műfajban. Ma már ez sincs, itt is a legjobb helyek területén parkolóházakat vagy turkálókat találunk.

A Swetter az Ifi Magazinban

Hímer Bertalan Paya:
Mi volt a menete ennek a tehetségkutatónak? Városi, területi, országos döntők, hány forduló, kik zsűriztek, miként értékeltek?

Udvardi-Lakos Márton:
Először városi, területi selejtezők voltak. Érdekesség, hogy mi több, mint két héttel a kiírt határidő után adtuk be a jelentkezésünket, azt is külső, baráti unszolásra, mivel mi nem igazán tartottuk fontosnak az ügyet. Fogalmunk sem volt arról, hogy mi lehet belőle. Az egyes fordulókon civilek zsűriztek, de szerénytelenül megjegyzem, hogy akárki is értékelte volna a produkciókat, mi akkor is simán túljutottunk volna az egyes selejtezőkön, mert eredetit alkottunk! Addig nem létezett a „népi metál” zenei irányzat ebben a formában, még ha a korábbi, folk-rock irányú kezdeményezéseket is ide vesszük, például a Gépfolklórt és a Kormoránt. Nem létezett továbbá az a „stylist”, aki megalkotta volna az alul parasztgatyában, mezítláb népi, míg felül bőrben lévő, láncos metálos fazont. Ma sem ismerek hasonlóan eredeti, merész, kihívó és bátor megjelenést. Olyan egyedi képi és hangzásvilágot hoztunk létre a színpadon, amit addig más nem, és ez a lényege, ez az üzenete ennek az egész Swetter-történetnek!

Hímer Bertalan Paya:
Emlegettetek rocktáborokat.

Udvardi-Lakos Márton:
Salgóbányán voltunk rocktáborban, szerintem 1989-ben. Nekem Baló István volt a mesterem, utána tőle vettem különórákat is. A dzsessz-rock dobolás elméleti és gyakorlati tudását neki köszönhetem, noha konziba is jártam előtte. A tábor legnagyobb érdeme számomra az, hogy általa mi zenészek mind „egyszerű emberekké” váltunk, akik együtt beszélgetnek, esznek, isznak, barátkoznak, s persze muzsikálnak is, anélkül, hogy konkurenciának tekintenék egymást. Kell a barátság!

Heffner Attila:
Még a Marci előtti időszakban, 1985-ben voltunk Salgóbányán is… Szóval elég erős volt már az együttes az emlegetett vetélkedő előtt. Készítettünk magunkról egész estés filmet is. Ez a film soha nem lett publikus, csak mint történet lehet érdekes. A próbaterem a „civil” munkahelyemen volt, s mint mondtam, egyre jobbak lettünk, amikor is Kálmánt és engem, 1986-ban besoroztak tizennyolc hónapra katonának. Ez nagy érvágás volt akkoriban minden tehetséges formációnál, így a Swetternél is, mert gyakorlatilag a szétesését jelentette a kétéves szünet.

Kálmánnak és nekem sikerült a határőrség miskolci zenekarába bekerülnünk, s így „edzésben” maradtunk, lagziztunk, báloztunk és rengeteget gyakoroltunk. Aztán egy- egy KISZ-kikérő hatására, néha kiengedtek minket a Swetterrel is koncertezni, próbálni. Ezt viszont csak úgy tudtuk megoldani, hogy átalakult az együttes „Swetter KISZ alapszervezetté”.

Swetter, 1988

Udvardi-Lakos Márton:
Ez valóságos történet, mivel csak így lehetett egyáltalán találkoznunk, értekeznünk, fizikailag összejönnünk abban a két évben. Szigorúan papírforma volt az egész, de akkor csak a „piros pecsétes katonai kikérő” jelentette a túlélést a zenekar számára. Akkoriban egy próba megszervezése a pártházban kezdődött! Egyébként jómagam soha, semmilyen politikai szervezetben nem vettem és nem is veszek részt!

Heffner Attila:
Egész addigi időszakunkban a III/3. megfigyelt minket, mert a népdalok és a versek állítólag „veszélyt jelentettek” az akkori államrendre... A Ki mit tud? évében (1988) még katonák voltunk, Kázsmérral májusban szereltünk le, de a városi, megyei elődöntők már jóval hamarabb elkezdődtek. Alig tudtunk próbálni, de azért csont nélkül átmentünk minden előzetes akadályon kint, civil ruhában. Közben egyenruhában, a határőrség B. A. Z. megyei sorállományú zenekarával is jelentkeztünk a Ki mit tud?-ra! Kevesen tudják, de minket az országos BM-elődöntőn, a BM hivatalos dixizenekara – a Lucky Boys, akik a civil Ki mit tud? döntőjében legyőzték a Swettert – ejtett ki. A Miskolci Határőr Big Bandet, a mi jól kidolgozott, profi dzsessz-rock formációnkat úgy zsűrizték az ezredesek, kultúrfelelősök, hogy egyszerűen a színpadi hangolás után nem engedték eljátszani a Mezzoforte dalt, amivel indultunk. Leparancsoltak minket a BM központi színpadáról, meghallgatás nélkül, így nem lehettünk riválisai a Lucky Boysnak. Ha akkor ez nem így történik, talán a Swetter és a határőr zenekarunk az elődöntőben vagy a középdöntőben megmérkőzhetett volna.

Kázsmér Kálmán már ezt több, neves televízióban is elmondta: a Ki mit tud? 1988-ban, egészen biztosan „felsőbb irányításra”, pártérdek és ideológiai elvek szerint működött. Bár a Lucky Boys együttes tagjaival a vetélkedő után is baráti kapcsolatot ápoltunk, de nem kérdés, hogy mind a kétszer, amikor minket kiejtettek, valamiféle felső politikai parancsra döntött úgy a zsűri, ahogy. Ma is tapasztalhatunk hasonlót, éppen most néztem meg A Dal elődöntőjét… Szóval, én már ezért nem nézek inkább tévét, s ezért nem jelentkezem „versenyezni” sehova sem, még az íjászversenyeket is elhagytam már. Egy zenei versenyen nem egyszerű a helyzet. Hogyan lehet összehasonlítani egy magányos, fél playbackes táncdalénekest, egy hattagú hard rock formációval?

Visszatérve a vetélkedőre, leszerelésünk után aztán ezerrel próbálni kezdtünk a Swetterrel, egész nyáron a Ki mit tud? volt a nagy szám, elődöntő, középdöntő stb. Mi mindet megnyertük, de végül a döntőben ismét szembekerültünk a „nagy Lucky Boys” dixicsapattal… Szóval, a pop- rock kategóriát, egy nem pop és nem is rock formáció nyerte meg 1988-ban, mi csak másodikok lettünk.

Hímer Bertalan Paya:
Miként lehetett a döntőig eljutni? Hány fordulót kellett megnyerni, mikortól volt közvetítve a tévében? Élőben ment?

Udvardi-Lakos Márton:
A döntő háromfordulós volt, így elő-, közép- és „a” döntő volt, ami az 1988-as élő tévészerepléseket illeti. A Ki mit tud? egész alapkoncepciója szerintem inkorrekt volt a zsűrizés tekintetében. Bármely műfajban, bárki indulhatott, viszont nem volt minden művészeti ágat képviselő, tekintélyes szakember, s ha lett is volna ilyen, akkor is csak az ő szubjektív véleménye szerint döntött volna. Így fordulhatott az elő, hogy a döntőben, a pop-rock kategóriát egy dixiland zenekar nyerte meg. Továbbá akkor nem volt még internetes és okostelefonos közönségszavazás, így számunkra maradtak a kornak megfelelő „SMS” üzenetek, amelyek – bár az eredményeket ugyan nem befolyásolták, de állítom – sokkal hitelesebb véleménynyilvánítások, üzenetek voltak. Például a házfalakon megjelenő „Swetter”-feliratok, vagy a postaládámon, amit nem győztem üríteni…

Ki mit tud? (1988)

Hímer Bertalan Paya:
Mik voltak számotokra a Ki mit tud? hozadékai? Mit nyertetek, mi valósult meg, milyen lehetőségek adódtak utána?

Udvardi-Lakos Márton:
A Ki mit tud? első számú hozadéka számunkra az ismertség megszerzésének pozitív élményén túl, a csalódás volt. Nem tudtuk kiheverni, hogy a tévés döntő kamerapróbáján közölte velünk a rendező, hogy: „Nem érdemes nagyon izgulni, ti a második helyezettek vagytok... Tudjátok, nem akarjuk, hogy az emberek kimenjenek az utcára tűntetni, a Hidegen fújnak a szelek… című dal után, még a végén politikailag félreértenék…” 1988, rendszerváltás… Tehát, nem tudtuk kiheverni a koncepciós második helyezés kudarcát. Az aranyérmes utazhatott állami pénzen Egyiptomba, adhatott ki nagylemezt stb. Nekünk ez a fajta csapatépítő tréning kimaradt, így a fáraók földje helyett maradt a miskolci Bányász, a Sörház, a Déryné és az egyéb helyi nevezetességek rendszeres látogatása. Közben azért felvettünk ugyan mi is egy lemezanyagot a rádió 8-as stúdiójában, de azt végül nem adták ki jogi és egyéb körülményekre hivatkozva. Egy bakelit kislemezünk jelent meg mindössze, az akkori Bravo kiadó, avagy Boros Lajos jóvoltából. Igaz, hogy ő a megkérdezésünk nélkül – így szerződés és a jogdíjak megfizetése híján – adta ki az anyagot. Mi csak arról tudtunk, hogy nyertünk általa egy demofelvételi lehetőséget a kecskeméti Origó hangstúdióban, ahol felvettünk három dalt, de a lemez kiadásáról a lemezbolt kirakatából értesültünk. A későbbi „Lali Király” anno annyit kommentált, hogy, ha valamire akarjuk vinni, akkor diszkó vagy mulatós zenét kell csinálni a népzenéből, s nem pedig rockot! Megjegyzem, ebből az ötletből ma is sokan, így egykori kollégáink is vígan megélnek, noha akkor ők irtóztak leginkább a népzenétől és annak minden feldolgozott formájától.

A Swetter kislemeze

Heffner Attila:
Bár így is óriási, országos népszerűségünk lett, s közben nagylemezszerződést is kötöttünk, de a szerződést aláírását Boros Lajos majd egy évig húzta. Addig elfelejtettek minket az emberek. Sajnos onnantól a pályánk már lefelé ívelt, bár leszerződtünk, de nem jelent meg a lemez. Egyébként nem is szólt jól a felvétel, amit a MR 8-as stúdiójában vettünk fel, Victor Máté irányításával. Azért sem szólt jól, mert Miskolcról kellett felvonatoznunk, s össze-vissza kaptunk stúdióidőt, általában éjszaka, a hangmérnök pedig rendszeresen be is rúgott. Hiába volt ő a legjobb hangmérnöke a rádiónak. Mi sem voltunk elég ügyesek, keveset próbáltunk, nem nagyon volt pénzünk utazni.

Akkor úgy éreztük, összefogott ellenünk mindenki, például, maga a Muzsikás együttes sem engedte, hogy az általuk levédetett (!) magyar népdalokat „paraszt rockosan” kiadhassuk nagylemezen. A Magyar Rádióban felvett lemezanyagunkat meg sem hallgathattuk, haza se vihettük, titkosították az egészet, nem lett kiadható. Hát, így járt a Swetter zenekar 1989-ben, szomorú történet!

Közben kitört a romániai forradalom és a magyar viszonyok is elkezdtek billegni, feloszlott az ORI stb. Ez mind hatással volt ránk is, a rendszerváltás átalakította a dolgainkat.

Hímer Bertalan Paya:
1989 után hogyan alakult a Swetter pályája, korszakai?

A Swetter a Színházkertben

Heffner Attila:
Ebben az időszakban váltottuk le énekesnőnket, Szepit, a bábszínházas elfoglaltságai miatt, és ekkor jött hozzánk énekelni a tavaly elhunyt Szebeni János „Szebi”, aki egyébként addig a pécsi Morris zenekar énekese volt és a Ki mit tud? középdöntőjében ismertük meg ellenfélként. Érdekes történet, hogy ők maradtak alul velünk szemben, mégis barátok lettünk, s kérésünkre egy évre a vetélkedő után eljött hozzánk énekelni.

Szebi nagy erőt hozott a Swetterbe, de a Ki mit tud? sikere egyre messzebb került, s nem kaptunk országos médiafelületet, szép lassan elsorvadtunk, leépültünk.

Volt még egy szlovákiai turné és néhány építőtáboros fellépés, utoljára még megnyertük az ezerötszáz zenekar jelentkezésével megszervezett AORTA fesztivált (AMATŐRÖK ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA), játszottunk a néhai Budapest Sportcsarnokban Joan Baez előzenekarként. Pár dolog jött még, de így együtt – főleg miattam – feladtuk. Megnősültem, dolgoztam a Tokaj Varieté zenekarában estéről estére, és nem engedték, hogy elmenjek koncertezni, például Erdélybe, a romániai forradalom nagy győzelmi ünnepi bulijára. 1990-ben volt az utolsó koncertünk Miskolcon, az Ady Művházban, ez igen jól sikerült, amolyan búcsúbuli lett belőle.

Én utána önálló karrierbe kezdtem, Pásztor Zsuzsival, Szebeni Jánossal és Zubornyák Zolival kiadtam még két műsoros anyagot Swetter alcímmel, 1996-ban megírtam a Barbárok rockoperát, 1997-ben a Jelenések Könyve rockoratóriumot, ezekben még volt szerepe a két énekesnek, de ezután, 2007-ig nem működött a csapat.

2007-ben viszont újra összeálltunk és elég kevés próbával, egy hatalmas koncertet csináltunk a Diósgyőri várban, Kázsmér Kálmán rendezésében. Ez volt az igazi, méltó lezárása a korábbi rengeteg melónak, amit az évek során beleöltünk a Swetterbe. Sajnos Szebike is elment tavaly, de azért örülök, hogy ott van fent a neten az egész koncertműsor, tizennyolc kamerával rögzítve!

A Swetter 2007-ben

Udvardi-Lakos Márton:
Egyébként én személy szerint Szebi mellett álltam az élő tévés középdöntőben, a nyilvánosság és a zsűri előtt, amikor is mi jutottunk a döntőbe.

Én is jó szívvel emlékezem a 2007-es nagyszabású koncertünkre a Diósgyőri várban, ez 20 évvel később címmel futott. Ennek a producere a zenekar basszusgitárosa, Kázsmér Kálmán volt, aki szívügyének tekintete, hogy maradjon valami érdemi lenyomat a munkásságunkról. Ezúton is köszönöm neki a lehetőséget és az élményt!