Gitárháború, avagy egy szupergruppó Újszegeden

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

2020. augusztus 01. - beatkorSzaki

fortepan_142327.jpg
Bosszút állunk! De még milyen bosszút! – forrt bennünk a düh, izzott a vérünk, dühösen dobbant a lábunk. Úgy meneteltünk át öten, középiskolás diákok a város hídján, hogy a békés éjszakára készülődő építmény alatt még a Tisza is rémült hullámokat borzolt, talán a halak is riadtan kerestek maguknak menedéket. Pedig nem nekik kellett volna pánikba esniük, hanem egy bizonyos Locomotiv GT nevű zenekar összes tagjának. Mind áruló! – döntöttük el megalakulásukkor, és ez a véleményünk mit sem változott, amikor megvettük a jegyeket első szegedi koncertjükre. Az árulókat pedig meg kell büntetni. Füttyszóval, bekiabálással, talán még féltéglák bedobálásával is meg kell alázni, egészen addig, amíg le nem takarodnak az újszegedi szabadtéri színpadjáról, és nem menekülnek loholva a városból, futásukat megvetés kísérje.

Még hogy a Presser! Meg a Laux! Mégis, mit gondoltak ezek, amikor kiváltak? – csapott ki kamasz torkunkból a düh, miközben mellünkön akkora OMEGA feliratú jelvény dobbant együtt szomorú szívünkkel, amekkorát csak és kizárólag a város piacterén lehetett kapni. 

– Hát ezeknek nem szent semmi? Trombitás Frédi meg is dögölhet? Máglyára küldik a Gyöngyhajú lányt? És mi lesz a rózsafákkal? Elpusztul minden virágjuk? – hergeltük egymást, és persze utáltuk mi Frenreisz Károlyt, meg a Bartát is (még hogy szupergruppó, vagy mi a frász?!), és eldöntöttük, akkor is utat törünk magunknak a legelső sorba, egészen pontosan a színpad elé, ha ezer ördöggel kell megvívni a harcunkat. Mert ördög lesz ott bőven. Mi másnak is minősíthetjük az olyan galádokat, akik elhagyva régi bandájukat most már a Locomotiv GT-nek, vagy minek csápolnak. 

És csak mentünk, meneteltünk, miközben a híd szűk tölcsérnek tűnt, amin araszolva folyt át Szeged ifjúsága.

Ezrek és ezrek léptétől remegett már a híd, az újszegedi liget bejáratánál meg ló hátán ülő rendőrök marcona ábrázata figyelmeztetett – márpedig 1972 nyarán nem lesz itt semmilyen rendbontás, jobb, ha vigyáztok magatokra loboncos hajú huligánok, mert olyat kaptok a hátatokra, hogy jobban elkábultok, mint a Nyugat koka kólás ópiumától! De mi nem féltünk sem a rendőrtől, sem a gumibottól, sem az esti fényben villanó kardoktól, pedig kaptunk mi már kardlappal is, és éppen akkor, amikor az Omega járt nálunk, rájuk vártunk belvárosi szűk utcába beszorítva a Szabadság névre keresztelt mozi előtt.

– Erre nem emlékszik a Presser? Meg a Laux? – nőtt még nagyobbra a bánatunk, miközben már nyomtuk előre az előttünk állókat. De a szabadtéri kapuját nem nyitották ki, így aztán ki a drótkerítésen kutatta a réseket, ki magát a kerítést akarta ledönteni, ám a földből rendőrök nőttek, meg ifjúgárdisták, talán még munkásőrök is, és mintha maga a kerítés is hízott, vastagodott volna. Csak a kapu nem. Megtört a nyomás alatt, (vagy kinyitották, ki törődött ott efféle apróságokkal?), mi meg öklöztük a hátakat, Hé, haver, nekünk az első sorba kell a hely, mert mi tüntetni jöttük, Hajrá Omega!, Mi bosszút állni jöttünk, árulókat meggyalázni, gitáros harc lesz itt, gitárt törő háború.

De senki nem törődött velünk.

Végül a legfölső sor mögött, az állóhelyes korlátba kapaszkodva figyelhettük csak, hogyan vonulnak be a színpadra álmaink gyilkosai, harag a szívünkben, ujjunk a szánkban, lesz itt mindjárt olyan füttykoncert, hogy belesüketültök, Locomotííívos ficsúrok – vert egyre szaporábban a szívünk.

Csak hang nem jött a szánkon.

Mert az árulók, azok a bitangok elkezdtek játszani, és a zene megtöltötte az egész szabadtérit, átszállt a kerítése fölött, már bebarangolta Újszeged minden utcáját, a Tisza erősítette fel a hangját. És ez a zene – Jesszusom, hogy ez a Barta hogy tud gitározni! Apám, ez a Laux egy bűvész, mit bűvész, igazi varázsló! Ilyen dalokat csak a Presser tud írni! Ha basszus, akkor Frenreisz, nincs mit csinálni? – sajdult a szívünk. És nem mertük bevallani senkinek, de leginkább magunknak nem, hogy a Locomotiv tényleg szupergruppó, vagy mi a fene, és a zenéjük átkarol, megragad, és úgy megráz, mintha áramot vezettek volna a testünkbe. Mi pedig nem tudtunk parancsolni a tenyerünknek, ami csattant, és csattant, amíg csak a tapsvihar nem lett hangosabb még a zenénél is.

És beláttuk, Szegeden beköszöntött az ezüst nyár, megérkezett városunkba a napba öltözött lány, megismertük, milyen a kötéltáncos álma. Amikor pedig felharsant, hogy „Mondj egy dalt, azokért, akik nincsenek itt!”, már egész Újszeged táncolt, a kerítésen kívül rekedtek, de még a sarki kocsma öreg pincére is. Mi meg csak néztük egymást, vártuk, ki mondja ki elsőként: a szívünk csakis az Omegáért dobban, és veled vagyunk Kóbor Jani, de talán mégsem olyan nagy baj, ha ebben a kis országban van még egy jó zenekar, no, nem annyira jó, mint az Omega, de mégiscsak szuper. És gruppó…

De egyikünk sem nyitotta szóra a száját, miközben már kifele sodródtunk a tömeggel, a fák között rendőrök üldöztek rémült kamaszokat, fegyver lett egy téglarakásból, és már a híd lezárásáról kiabáltak a Szeged felé menekülők. Nem, tényleg nem szóltunk. Csak leültünk a Tisza újszegedi partjára, bámultuk a Dóm eget szurkáló két tornyát, gyűrt cigarettát kotortunk elő a zsebünkből. És láttuk, esküszöm, hogy láttuk: a híd tetején, igen, ott fent az íven táncolt, de még milyen szépen táncolt egy lány, akinek a hajában csillogtak a gyöngyök…

Szerző: Bátyi Zoltán

Nyitókép: Fortepan/Péterffy István

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr8815974764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.