„A Hajsza, a Gálya, a Főnix éjszakája…”, avagy a sötétben suttogni Schuster Lórival

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

2020. szeptember 15. - beatkorSzaki

fortepan_124858.jpg
A hetvenes években a Lőrinci Ifjúsági Park tőszomszédságában laktunk. Nyári szombat éjszakákon a családunk üres tekintettel nézett a semmibe, míg a parkszínpad felől egész éjjel dübörgött a rockzene. A koncertek elementáris ereje minden hangot elnyomott, a TV-t és anyám állandó veszekedését is. Így a szombat este lett a családunk pihenőnapja. Egy idő után a harsogó zenére immunis lett a fülünk, és csak bután bámultuk egymást, míg az unalom álomba nem ringatott minket. 12 éves voltam ekkor.

A Park tiltott terület volt számomra, a közelébe sem mehettem. Szombaton a sok, vad, rosszul öltözött, részeg rocker-huligán, vasárnap a fűben szétszórt szipus zacskók, használt óvszerek és széttört sörös-boros üvegek, a hét többi napján meg a kísértés miatt, nehogy kedvet kapjak a lumpen-bulihoz – ahogy anyám hívta a szombati rock-tivornyákat.

Titokban persze a falragaszokról, és az elhagyott szórólapokról leolvastam a fellépő együttesek nevét, és az iskolában rágókért, tízóraikért cserébe beszereztem a menő zenekarok kalózkazettáit.

Rongyosra hallgattam a P. Mobil, a Hobo Blues Band, a Piramis és a Beatrice zenéit, aztán – ahogy jött a keményebb vonal – beleszerettem a Bizottság, a Kontroll Csoport és a VHK igényes szövegeibe és kevésbé igényes dallamaiba is.

Kívülről fújtam az összes nótát, kisszobám sötétjében együtt suttogtam Schuster Lórival : „A Hajsza, a Gálya, a Főnix éjszakája…”

A suliban persze menőztem a szombati rockkoncertek élethű leírásával: milyen sorrendben jöttek a nóták, miket kiabált Feró a színpadról, volt-e csirkedarálás, milyen volt a Vágtázó Halottkémek sámánszertartása. Részletesen elmeséltem mindent, képzeletemmel kiszíneztem a hangorgiát, és hamarosan én lettem az iskola hivatalos koncertközvetítője és első számú irigyeltje.

Népszerű és valóságosnak tűnő beszámolóim ellenére élt bennem egy furcsa kettősség a koncertekkel kapcsolatban. Nem értettem, hogy a kazettán hallgatott zenék miért hangoznak annyira másképp, annyira rosszul élőben. Nem szerettem a változtatásokat, a frontemberek felesleges szövegelését, a bekiabálásokat, a közönség sikítozását, a végeláthatatlan gitárszólókat, a hamis éneklést, a pontatlan futamokat. Klasszikus zenei koncertekhez szokott fülem nem értette, mi az élvezet ebben a kakofón diszharmóniában.

Nem vonzott az élő koncert-élvezet, nemcsak a zene silánysága, hanem a lepukkant, drogos-piás posvány miatt sem.

16 voltam már, amikor egyik szombat este a szüleim vendégségbe mentek, így egyedül maradtam otthon. Este nyolctól – ahogy addig is minden hétvégén – az ablakomból figyeltem a gyülekező közönséget. Kilenckor már hangoltak a zenészek, aztán tíztől elindult a buli, és – egy hirtelen ötlettől vezérelve – elindultam én is.

A rockzene már dübörgött, mire bejutottam. A közönség masszaként tolult a színpad felé. Félénken álltam a szélén, nem mertem lépni. Teltek a percek, a zene egyre jobban lüktetett bennem, a dobok ritmusát átvette a szívem, magával ragadott a tömeg, eggyé váltam vele, miközben fennhangon skandáltam én is, együtt a rockerekkel: „A Hajsza, a Gálya, a Főnix éjszakája!” Ugráltam, üvöltöttem, táncoltam, sírtam, forogtam, kacagtam, összekapaszkodva a többiekkel, együtt lélegezve velük éltem át a zenei extázis felemelő érzését. Kifacsarva, elfáradva, de lélekben mennyei magasságokba jutva ért véget számomra a koncert.

Az összetartozás érzése, az együtt átélt szabadságvágy, a szocialista szabályok alól való pár órányi kiszabadulás, a tabuk döntögetésének felemelő érzése, a polgárpukkasztás, az egyen-szakadt farmer öltözet, az ösztön-zenélés húsba markoló eredetisége, és az áradó szeretet mindenütt. A zene szeretete, egymás elfogadása és szeretete tette egyedivé ezt a koncertet és az egész beatkorszakot.

A szombati koncert után már nem tudtam a kazettás-zenét hallgatni. Nem volt többé értelme a stúdiós-zenének, túl steril lett, túl kiszámítható, semmitmondó, értékvesztett. Hiányoztak a végeláthatatlan gitárszólók, a hamiskás ének, a koncepció nélküli átvezető szövegek, a megbicsakló ritmus. Hiányzott a spontaneitás és a lélek. Hiányoztak a Társak, akikkel együtt élhettem meg a csodát.

Szerző: Nyőgéri Tünde

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr8115974822

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.