Gyerekkoromban volt egy külön bejáratú játékom: focicsapatokból és együttesekből egyszerű szimpátia alapján kinéztem valakit, és azt mondtam, hogy ő én vagyok. A Fradiból Szőke Pistára, az Illésből Bródy Jánosra, az Omegából Debreczeni Ferencre esett a választásom. 16 évesen már nem éreztem annyira gyereknek magam, de azért 1976 tavaszán a Budai Ifjúsági Parkban életem első P. Mobil-koncertjén még megállapítottam, hogy az a hosszú hajú westerncsizmás basszusgitáros vagyok én.

A P. Mobil produkciója rendesen földhöz vágott. Jártam már pár koncerten, elsősorban a legismertebb bandák, például az LGT, a Skorpio, a Mini bulijain, és nagyon meglepődtem, hogy egy rádióban nem játszott, lemezen nem hallható, számomra ismeretlen zenekar elképesztő lendülettel és profi módon milyen baromi jó kemény-rockot nyomat. Onnantól kezdve rendszeresen mentem az Ifipark minden második keddjén tartott Mini – P. Mobil koncertekre.

A Bajnok minden alkalommal elénekelte a Mobil húzósabb nótái, a Főnix éjszakája, a Pokolba tartó vonat és a többi közül kilógó, egyszerűbb vonalvezetésű, könnyed, játékos Simli-show-t, amit nagyon szerettem. Azt hittem, hogy a Mobil-rajongók közül kilógok, vagyis csak nekem a kedvencem ez a szám, aztán kiderült, hogy nem. Egy este a 9-es villamoson utaztam, felszállt egy 5-6 fős szakadt rockercsapat literes borokkal felszerelkezve, és a Kétforintos dalt dudorászták. Az egyik palival szemkontaktusba kerültem, ő vigyorogva nyújtotta felém a borosüvegét, amit meghúztam, és megkérdeztem tőlük, hogy a Simli-show-t ismerik-e. Micsoda? Naná! – üvöltötték, és az utasok örömére teli torokból énekelni kezdték: Mondd, miért furcsa, ha kedvem támad rád, és érzem te kellesz, nem a jó anyád… Természetesen bekapcsolódtam a piás kórusba.

Az 1970-es évek második felében sokat mozogtam a budai Vízivárosban, többek között azért, mert oda jártam gimnáziumba, és gyakran láttam az utcán Török Ádámot, aki pedig ott lakott. Köszönésképpen odaintettünk egymásnak. Egy-egy ilyen személyes találkozás összekötő kapcsot jelentett nekem az ünnepnek számító, a Bem Rockparton tartott Mini-esték és a hétköznapok között.

Miután mobilos (is) lettem, hasonlóképpen jártam Kékesivel is. A baráti köröm kalefos volt, vagyis szombat esténként a Moszkva téren az óra alatt gyülekeztünk az aktuális házibuli címre várva, és egyszer megpillantottam a Bajnokot. A Fény utcai piac felől közeledett gyors, ruganyos léptekkel és lobogó hosszú hajjal, majd eltűnt a metróban.

Később rendszeressé vált a felbukkanása: tobzódunk a placcon, és jön a Bajnok. Többnyire nem jutott el simán a metróba, mert a Kalefon bandázó csöves rockerek is észrevették, odarohantak hozzá, elsősorban csajok, és feltartóztatták. A Bajnok kedvesen dumált velük egy-két percig, nevettek, a lányok megölelgették. Idővel az egyik lány ‒ szemüveges, miniszoknyás ‒ a barátnője lett. Ezt onnan tudtam, hogy a Bajnok egyre többször vele érkezett a Moszkvára. A téren a különböző brancsok elegyedtek szóba egymással, vagyis mindenki ismert mindenkit, és egy ízben ez a lány mondta nekem, hogy Kékesi a Fillér utcában lakik.

A P. Mobil koncertje a Dunán. Balra Kékesi Bajnok László. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás.

Telt-múlt az idő, a baráti társaságom maga mögött hagyta a Moszkva téri korszakot, az 1980-as évek közepe táján leállt a P. Mobil, és sokáig nem láttam a Bajnokot. Az 1990-es évek elején a Nagymező utcai Piaf mulató lett a csapatom egyik törzshelye. Az egységet a szombati kocsmakörútunk utolsó állomásának lőttük be, ahová éjfél után érkeztünk meg rendszerint. Egyik éjszaka, az ajtón belépve észrevettem a pultnál ülő Bajnokot. Fekete bőrdzseki, farmer, westerncsizma. Nagyon megörültem neki, legszívesebben egyből odasiettem volna hozzá azzal, hogy helló, mi van, lesz még egyszer P. Mobil? De visszafogtam magam. 

A következő szombaton már nem szemérmeskedtem. Italt rendeltem a pultnál, mellé sodródtam, és valamit magyaráztam neki a régi mobilos élményeimről. Pár perc múlva már úgy beszélgettünk, mintha régóta ismertük volna egymást. Kedves és közvetlen volt, semmi sztárallűr, a hangjában némi szomorúságot éreztem, amit a zenei aranykorszaka elmúlása felett érzett fájdalmának véltem.

A pultos csajok Janeknek szólították, a törzsvendégek úgy szintén, így aztán én is úgy kezdtem hívni. Gyerekkoromban ment egy lengyel filmsorozat a tévében, a Négy páncélos és a kutya, az egyik katona Janek volt. Karácsony Jánost egy westernfilm szereplője után nevezték el James-nek, úgy tippeltem, hogy Kékesi a szőke lengyel harcos révén lett Janek. Rá is kérdeztem. Azt válaszolta, hogy nem, egy lengyel koncertszervező találta ki neki ezt a becenevet.

Janek hajnali 1 óra körül, mindig egyedül érkezett a Piafba, hóna alatt az elmaradhatatlan kis autóstáskájával. A földszinti, viszonylag nyugis bárban foglalt helyet, vagy a pultnál, vagy egy szabad kis asztalnál, a pincébe ‒ a „dühöngőbe”, ahol diszkó működött, a színpadán pedig kisebb együttesek léptek fel ‒ ritkán láttam lemenni. Persze a magányos hősnek rövid időn belül került társasága, mert a helyiségben az ide-oda vándorló vendégek, elsősorban a csajok odagyűltek köré, és többször meglátogattam magam is, megvárva, amíg a többiek odébb állnak, mert ketteseben szerettem vele felidézni a nagy időket.

Lesz még P. Mobil, szerintem lesz, mondogatta sokszor reménykedve, halvány mosollyal az arcán. Sajnos a beszélgetéseinkből, a sztorijaiból nem sok mindenre emlékszem. Nem gránátalmalevet fogyasztottunk, hanem sört és rövidet, vagy vörösbort, vagy pezsgőt, megtörtént, hogy valamennyit megkóstoltuk ebben a sorrendben, és az alkoholnak köszönhetően az elhangzott mondatok szégyenletesen gyorsan kihullottak az emlékezetemből, csak pár beszélgetésfoszlány maradt meg bennem.

Janek többször keserűen ecsetelte, hogy a szocialista kultúrfelelősök szemét módon nehezítették a zenekar működését, és nem engedték rendesen érvényesülni őket. Szóba kerültek a Mobil már nem élő tagjai, Janek szerint az 1980-ban rejtélyes körülmények között elhalálozott Szegvári Gábort, aki pár hónapig énekelt a bandában, megölhették, akárcsak hét évvel később Bencsik Samut, majd a témát azzal zárta, hogy az együttes életét mindig is sötét árnyak kísérték. Pompás bőrdzsekijével kapcsolatban megjegyezte, hogy a sógorától, Vikidál Gyulától kapta 15 éve, és addig fogja hordani, amíg le nem rohad róla.

A Piaf főnökasszonya jó barátságban volt Cserháti Zsuzsával, a két nő sokszor üldögélt együtt az egyik sarokasztalkánál. Cserháti zongorista kísérettel egyszer-kétszer műsort adott a bárban, számos ismert zenész pedig szimpla vendégként szerette a Piafban múlatni az éjszakát. Janek mellett törzsvendégnek számított Orbán Józsi, gyakran feltűnt Závodi és Köves Pinyó (mindig együtt), és megjelent Várkonyi Mátyás és Török Ádám is. A barátaimmal arról fantáziáltunk, hogy ez a kiváló összetételű csapat igazán adhatna egy laza jam-sessiont lent a pincében, de sajnos nekünk, mezei piásoknak nem volt ráhatásunk a zenei program összeállítására.

Lesz P. Mobil, most már biztosan lesz ‒ jelentette ki Janek 1993-ban, egy vasárnap hajnalon ‒ a Lóránt már szervezi. A következő időkben nem a múltról, hanem a mobilos tervekről mesélt, és friss hírekkel szolgált az új zenekartagok személyét illetően. Miután elindult az együttes, Janeket ritkábban láttam a Piafban, amikor lejött, és a banda fellépéseiről tolta a sztorikat, már egy határozottan jobb kedvű pali benyomását keltette. Na, akkor hosszú idő után újra megnézem a P. Mobilt, közöltem vele, és így is történt: elmentem a Petőfi Csarnokban tartott koncertjükre.

Az ismerős nagy nóták, a lendület és a hangulat a régi időket idézték. Janeket figyelve különös élményben volt részem. A Piafban visszahúzódóan viselkedő srác a színpadon teljesen felszabadult. Miközben adta a basszust, le-föl rohangált és ugrált, úgy, mint anno az Ifiparkban, lelkesen vokálozott, és Tunyóval és Lórival együtt önfeledten tapsoltatta a közönséget. Igen, ez az ő igazi közege, az igazi élete, állapítottam meg.

1996-ban véget értek a piafos éveim, az éjszakai brancsom új helyeket fedezett fel magának, az efféle változás természetes velejárója a fiatalságukat a korhelység jegyében töltő csávók életének. Janek eltűnt az életemből. Mobilra nem jártam, mert bármilyen jól hasított is az új felállású együttes, számomra az 1970-es évekbeli P. Mobil volt az igazi. Úgy voltam a Mobillal, mint a legtöbb ember az első szerelmével. Jó dolog hosszú idő után megint találkozni, eldumálni, nosztalgiázni, de újra járni nem fogunk, az újdonság varázsa, az izgalom és a szenvedély már nem hozható vissza. Odahaza kazettán hallgattam a kedvenc P. Mobil számaimat, és nekihevült házibulikon énekeltem a többiekkel a Menj továbbot.

Telt-múlt az idő. A 2010-es évek vége felé egy szombat délután két barátommal ücsörögtem a Lövőház utca egyik sörözőjének teraszán, és egyszer csak ismerős alak közeledett a Marczibányi tér felől.

Amikor a közelünkbe ért, kerestem a tekintetét, de nem vett észre. Nem mentem utána, úgy véltem, hogy a magányos hőst talán megzavarnám a ‒ minden bizonnyal ‒ szokásos napi útján. Csak a szememmel követtem, amint távolodott. Kevésbé ruganyosan lépkedett, mint negyven éve a Kalefon, a Vikidál-féle bőrdzsekit már nem hordta, na ja, az elmúlt évtizedekben már biztosan „lerohadt róla”, gondoltam.

Janek hetven felé jár, én a hatvanhoz közelítek, hát igen, öregszünk, konstatáltam, és kissé elszontyolodtam. Eljátszottam egy gondolattal: a Lövőház teraszain tobzódó és a sétálóutcán korzózó rengeteg fiatal túlnyomó része nem tudja, hogy kicsoda a közöttük elhaladó idősebb faszi. Csak azt látják, hogy nem nyugalmazott vállalati irodista, mert a vagány megjelenésével, a barázdált arcával és a lobogó ősz hajával ez egy nagy fazon. A rock örök és elpusztíthatatlan, csengett a fülembe Schuszter Lóri csatakiáltása, és jobb kedvre derültem.

Szerző: Kabai József

Nyitókép: Kékesi Bajnok László és Schuster Lóránt a szolnoki Tiszaligeti Sportcsarnok színpadán. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.