Volt egyszer egy beatkorszak

„Lesz még '56!!” – A Spencer Davis Group a Kisstadionban

2020. október 23. - beatkorSzaki

spencer_davis_group_1966.jpg
2020. október 20-án, 81 éves korában elhunyt Spencer Davis, a hatvanas évek egyik ikonikus figurája, a Spencer Davis Group vezetője. A walesi gitáros-énekes halálának oka tüdőgyulladás, amellyel egy ideje kórházban kezelték. Hogy a Spencer Davis Group milyen kulcsszerepet játszott magyar poptörténetben? Talán elég annyit írnunk: 1967. július 7-8-9., Kisstadion.

A walesi Swansea-ban született muzsikus 1963-ban Birminghamben alapította meg zenekarát, amely gyorsan a brit rhythm and blues és soul egyik bástyája lett. Nemcsak a szigetországban futottak be, hanem az Egyesült Államokban is slágerlistás bandának számítottak, a Spencer Davis Groupot egy lapon emlegették a Beatlesszel és a Stonesszal, az Animalsszal, a Kinksszel vagy a Yardbirdsszel, a Keep On Running, a Somebody Help Me, az I'm a Man vagy a Gimme Some Lovin' pedig a mai napig házibuli-dal.

13 éves korom óta ismerem Spencert, aki akkoriban 22 körül lehetett. A birminghami egyetemen játszottunk a tesómmal és a zenekarával. Spencer akkoriban oda járt suliba – ott találkoztunk. Ebből nőtt ki a Spencer Davis Group. Spencer a korai brit folk és folk blues rhythm and blues színtér egyik úttörője volt, nagyban befolyásolta akkoriban formálódó zenei ízlésemet, nála láttam először 12 húros gitárt, ő ismertetett meg Huddie "Leadbelly" Ledbetter és Bill Broonzy zenéjével. Olyan volt, mintha a bátyám lenne” – mondta Spencer Davisről egykori zenésztársa, a korai sikerekben együtt osztozó csodagyerek énekes-billentyűs Steve Winwood.

Előzmények

Bár a hatvanas évek második felének Magyarországán már javában tombolt a beat-láz, slágerlisták készültek, poprovatok indultak, Komjáthy György műsorai is hallhatók voltak már. Megsokszorozódtak a gitáreladások, elkészült az Ezek a fiatalok, azonban a kereslet-kínálat, illetve a kultúrpolitika és az üzleti szellem korántsem került egy hullámhosszra. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – az angolszász beatzene 1967-ben hivatalosan is megérkezett hozzánk valódi, kurrens zenekarok képében méghozzá, amelyek nem alkalmilag összerakott haknicsapatok voltak, mint a pár évvel korábban felléptetett Stovepipe No. 4., nem a Louis Armstrong fémjelezte dzsesszt képviselték, se nem a német slágerparádét Udo Jürgensszel, de a Juliette Gréco-féle francia sanzont sem. Hanem az igazi, Marshallokon játszott gitárzenét.

A Nashville Teens 1967 májusi turnéjának állomásairól többször megemlékeztünk blogunkon, de az igazi nagy dobás júliusban érkezett a többszörös toplistás, A-ligás Spencer Davis Grouppal, amely pár hónappal korábban tagcserén ment keresztül, hiszen a zenekar arca, az akkor 19 éves Steve Winwood és testvére elhagyta a zenekart.

Minden idők legrejtélyesebb magyar származású menedzsere Halmai József (Joseph Ernest Hamvai, Joe Hamvai, Joe E. Hamvai, Joe Hamvay) 1956-ban emigrált és lett koncertszervező. A hatvanas évek közepétől járt vissza Magyarországra és jó kapcsolatba került az Interkoncert munkatársaival, akik abban az időben leginkább magyar zenészeket utaztattak ki nyugatra vendéglátózni – 10 százalék, devizában mért haszonkulcs reményében. A Londonban élő Hamvai mint booker (korabeli szóhasználattal impresszárió) ajánlotta az akkoriban feljövő Island Records művészeit, így a Spencer Davis Groupot és jamaicai Millie Small-t (hiszen az Island eredetileg jamaicai cégként indult 1959-ben és később ők tették világhírűvé Bob Marley-t is).

Szervezőnk a Londonban élő Joseph Halmai volt. A másik közreműködő neve, gondolom, jobban ismert nálatok, Charlie Couts, a Budapesten élő skót kommunista rádiós munkatárs, aki hozzátok nősült. Máig őrzöm az útlevelembe ütött magyar vízumot, és arra is emlékszem, hogy a Royal Hotelben szállásoltak el bennünket – mesélt az előzményekről Davis Szakács Gábornak egy 1998-as, a Demokratának adott interjúban.

Az üzlet létrejött, a Spencer Davis Group európai turnéjának a menetrendjébe a vasfüggönyön túli Budapest is bekerült, három este, négy fellépés a Kisstadionban.

Lábjegyzet

Ugyanebben az évben a lengyel elvtársak is bátrabbak lettek, ők a Rolling Stonest hívták el: 1967 áprilisában Jaggerék két koncertet is adtak Varsóban, ahol zavargások törtek ki, mert a párt felvásárolta az összes jegyet. Valószínűleg megérezhették Dévényi Tibor hiányát, mert nem hangzott el az ominózus „Gyerekek, ha valaki dilizik, nem játsszák el a Getnót!”, mert a pártfunkcionáriusok gyerekei is igenis diliztek. Ennek az lett a következménye, hogy hosszú évekig nem hívtak Lengyelországba nyugati nagy előadókat, ezt az űrt pedig pont a magyar rockzenekarok töltötték ki.

Bevétel-kiadás

Halmai kétezer font gázsit alkudott ki, valamint kifizettette az itt tartózkodás költségét is, a Royal szálló például 56 ezer forintba került, amely akkoriban egy autó árának felelt meg itthon, de a Kisstadion-beli négy fellépés (12 ezer néző fellépésenként) 1,3 millió forintnyi bevételt hozott.

Annak ellenére, hogy bár a sajtó hírt adott arról, hogy új felállásban érkezik hozzánk a Spencer Davis Group, sokan nem tudtak erről, sőt észre sem vették, hogy a 19 éves Phil Sawyer énekelt Winwood helyén, hiszen Davis kifejezetten hasonló alkati és hangi adottságokkal rendelkező zenészt keresett a helyére. A Spencerék előtt fellépő, az Island Records-tulaj Chris Blackwellt milliomossá tevő Millie Small a beszámolók szerint kifejezetten nagy sikert aratott (valószínűleg ekkor szólt először ska Magyarországon élőben a My Boy Lollipoppal), sőt, az őt kísérő VIP's zenekar önálló blokkja is (amely nem sokkal később Spooky Tooth néven vált világhírűvé).

A VIP's a Kisstadion-beli fellépés előtt egy hónappal:

 
„Lesz még '56!”

De az eufória és a szervezetlenség együtt az első, a július 7-i napot káoszba fullasztotta a nézőtéren és azon túl. Adjuk át a szót Davisnek, hogy mindezt a színpadról látta (1998, Demokrata):

A színpadról annyit láttam, hogy az első sorokban kizárólag uniformisba öltözött kommunista tisztségviselők foglaltak helyet, pontosabban mondva álltak. Már ez meglepett, hiszen a kommunizmus egyenlőséget hirdetett, itt mégis a kiváltságosok kerültek előre. Szóltam a tolmácsomnak, hogy kérje meg őket, üljenek le, mert a mögöttük állók nem látnak tőlük. Azt hiszem, ekkor kezdődött a cirkusz. Addig el nem tudtam képzelni, hogy micsoda elnyomó koncepció uralta ezt az országot, hogy kőkemény diktatúra volt. Csak később ismertem meg Nagy Imre kivégzésének körülményeit, hogy sértetlenséget ígérve csalták ki a követségről, hogy 1958-ban kivégezték.

A közönség soraiból így látta egy néző a Magyar Hírlapban 2008-ban közölt anyag szerint:

Én a színpaddal szemben, fenn ültem, és arra lettem figyelmes, hogy nagyobb kavalkád alakult ki a tőlem balra eső lenti táborban. Akkor már tördelték a padokat, amelyek később meg is gyulladtak. A szintén jelen lévő Tüske Zsófia is a tűzgyújtáshoz köti az indulatok elszabadulását: Mi viszonylag hátul ültünk, és figyelni kellett, hogy halljuk a számokat. A zene élvezetét erősen zavarta, hogy oldalt nemcsak álltak a rendőrök, de futkostak is a sorok között, és a renitens embereket kikapkodták az ülésekről. Jóval előrébb felgyújtották a padokat, és oltani kellett, így a tűzoltás is zavarta a koncertet. Valószínűleg ezzel kezdődött a balhé, bár mivel nem a közelemben történt, ezt nem mondhatom biztosra.

Hobo máshogy emlékezett erre egy 2011-es interjúban a Recorderen:

Bizonyos visszaemlékezések szerint már bent is volt balhé, újságégetés, székdobálás és a nézők azért elégedetlenkedtek, mert keveset játszott a zenekar.
 
Hülyeség. Provokáció volt az egész. A rendőrség nem is volt bent a stadionban. Az utcán kezdődött. A rendőrség keresett valami ürügyet, de azt nem tudom, hogy végül mire fogták rá, hogy na, ez az ürügy.

Az mindenesetre a későbbi jelentésekből kiderült, hogy a rendőrség és a rendezőség egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán. Pedig az állambiztonsági jelentések alapján készültek a koncertre:

„A kisstadioni rendezvény biztosításához a hálózat útján beérkezett jelentéseket figyelembe vesszük, ennek megfelelően szükséges a biztosítás megszervezése” – írta Seres Imre rendőr százados. Július 7-ére a rendőrség „A Kisstadion kulturális rendezvényeit biztosító átlagos rendőri erőknél nagyobb egységet rendelt ki”, nem egészen hetven rendőrt, köztük harminc próbaidőst és négy önkéntes rendőrt. Az ORI mint lebonyolító hozta a rendezők csapatát, melyet kiegészítettek ifjúgárdistákkal. Tóth Tihamér rendőr százados későbbi beszámolója alapján (Beat-zenekar budapesti hangversenyének rendőri biztosítása és tanulságai, Belügyi Szemle, 1967/9.

a parancsnok a rendőröknek megtiltotta, hogy a közönség sorai közé parancs nélkül bevonuljanak, a hangoskodásra, a kiabálásra, az egyes rendőrre tett, de nem sértő megjegyzésre nem reagálhattak.

A feszültséget viszont maga a rendőri jelenlét okozta. Amikor a kezdés előtt fél órával bevonultak a színpad elé a szervek, azt a már benn ülő közönség egyáltalán nem fogadta jól. Füttykoncert kezdődött. Tóth százados szerint „a nagy tetszést kiváltó ritmusok hatására a tomboló közönség között, a műsor vége felé a lelátókon számtalan helyen összecsavart újságpapírt, csillagszórókat, fáklyákat gyújtottak, és ütemre lengették, dobálták. A gyújtogatások miatt mozgolódás támadt a közönség soraiban (…) egyes személyek és csoportok extázisba estek, ingüket, szoknyájukat tépték, lengették, különböző tárgyakat, valamint egymást dobálták”, majd a „szünetben megerősített rendőri sorfalnak a színpad előtt komoly erőfeszítésébe került az előre nyomuló közönség visszatartása. A Spencer Davis Group végül ráadást sem tudott adni, hiszen a záró Keep On Running után (egyesek szerint közben) a rendező szervek lekapcsolták az áramot. Ez pedig olaj volt a tűzre.

A bent maradottak – több ezer személy – közül többen egy helyre összedobálták az összecsavart égő újságpapírokat, a letört padléceket, székdarabokat, és máglyát raktak írta Tóth százados. Ezzel egyidejűleg az üvöltés fokozódott, a rendőrök ellen becsmérlő kifejezések hangzottak el kórusban, és dobálták a rendezőség, a rendőrség egyes tagjait. A parancsszóra induló rendőrök elől az ülőhelyeken végigugrálva menekültek a rendbontók a kijárat felé.

És itt nem lett vége, ugyanis a felspannolt sokezres tömeg a Thököly úton elindult haza – leginkább a Keleti felé –, de az erősítésként odavezényelt lovasrendőrökbe szaladt, akik tizenegy évvel 1956 után rosszul reagálták le a látottakat és válogatás nélkül kardlapozni kezdték az embereket. 

A kommunista államhatalom embereit kirázta a hideg, amikor azt látták, hogy a Spencer Davis Groupról hazafelé tartó fiatalok szervezetten vonulnak a Thököly úton, és folyamatosan azt skandálják, hogy lesz még ötvenhat! – mesélte a Magyar Hírlapnak 2008-ban a jelenlévő Schuster Lóránt.Aztán feltűntek a jól ismert külvárosi arcok, cigarettacsikket nyomtak a rendőrlovak hátsójába, a hatósági közegek pedig a földre huppantak. Jól emlékszem az esetre, mert aznap engem is begyűjtöttek, le is fényképeztek.

Már a Nashville Teens koncertje után is volt lovasrendőri oszlatás, de az még kisebb volumenű volt, a Spencer Davis Group után viszont egészen komoly oszlatás folyt a Thököly úton – mesélte Hobo a Recordernek. – Kifelé jöttünk a stadionból és ott várakoztak a gyalogosok és a lovasok, kardlapoztak minket. Az utcán kergettek minket a rendőrök és nem tudtunk bemenekülni a házak udvaraira, mert a házmesterek bezárták az ajtókat. Nem tudom, mi volt az oka, mert nem az elsők között jöttem ki a stadionból, de amikor a Thököly és a Dózsa sarkához értünk, ott már mindenki futott. Nem szabad hazudni, hogy miért volt. Nem láttam. Kiértem az eufóriából és szembetaláltam magam az erőszakkal. A leginkább az volt az érdekes, hogy az sosem számított egy elit környéknek, már ami a lakosságot illeti, és az emberek az ablakokban ültek és nézték, hogy hogyan vernek minket és kárörvendően röhögtek.

Jóval nagyobb készültséggel vonultak ki, mint egy népstadionbeli kettős rangadóra – mesélte 2008-ban a Magyar Hírlapnak Nemes Nagy Péter. Lovasrendőrök sokasága mellett nyitott kocsikban egymással szemben ültek négyesével a rendőrök. Az elvonuló tömeg feltehetőleg még a koncert hatása alatt volt, énekeltek, a sok rendőrt pedig kifütyülték. Utólag azt hallottam, néhányan szemeteskosarakat gyújtogattak, és a rendőrautóban ülők közé dobták. Amikor kiértem a Thököly útra, akkor már a Keleti irányába szorították az embereket. A járműforgalom állt, hiszen az úttesten is mentek a fiatalok. Magam igyekeztem a fősodorból kiválni, a Szinva utcába fordultam be, és kerülő úton mentem hazafelé. Ott, a mellékutcán szólított le egy fiú: »Mi van, téged is megütöttek, haver?« Akkor vettem észre, hogy az akkoriban divatos fehér nejloningem háta csupa vér. A tömegben nem is éreztem, hogy egy ütés az én hátamat is elérte, és vérzek. Otthon a nejloninget kimostam, a szüleim pedig semmit sem vettek észre az esti kalandból.

122 fiatalt vettek őrizetbe, 96-ot rendőri figyelmeztetés után hazaengedtek, 26 fő ellen garázdaság miatt indítottak eljárást, akik a korabeli szokásjoggal ellentétben viszonylag enyhe, 10–30 napos elzárást kaptak. A rendőrség is levonta a tanulságot és a harmadik napon már a nézők bevonulása előtt elfoglalták helyeiket.

A Népszava újságírója mindenesetre kemény szavakkal illette a huligánokat és lehetséges retorziókat lengetett be.

Báró, Zsozsó, Bulldog és a többiek
(Népszava, 1967, július 16.)

A múlt hét végén botrányos jelenetek színhelye volt a fővárosban a Kisstadion, ahol négy estén vendégként Millie Small táncdalénekes és együttese, valamint a The Spencer Davis Group együttes szerepelt. Július 7-én este 12 000 fiatal szorongott a stadionban, s azok, akik már nem jutottak be, a kerítésen át akartak bemászni, kiabáltak és füttykoncertet rendeztek. Csak nagy nehezen sikerült őket eltávolítani.

„Forró hangulat“

A stadionban a beatzene megtette hatását, úgynevezett »forró hangulat« volt. Az énekesnő a földön vonaglott, a dobós dobverőjét a közönség közé dobta, s a fiatalok egy része valóságos extázisba esett. Felálltak, dobálták magukat, lökdösődtek, voltak, akik ingüket levetették és fejük fölött pörgették, de akadtak lányok is, akik vetkőzni kezdtek.

A műsor utolsó száma volt a legtemperamentumosabb. Ennek végeztével tapsorkán tört ki, majd amikor a zenekar elvonult és nem volt hajlandó ismétlésre, megkezdődött a randalírozás. A fiatalok egy része nem volt hajlandó távozni a Kisstadionból, székeket dobáltak, újságpapírokat gyújtottak meg, s máglyát raktak belőlük. Mindez artikulátlan üvöltés és füttykoncert közepette zajlott le. A lelátó fölötti folyosó üvegablakait betörték.

Végre, amikor sikerült őket eltávolítani a stadionból, az utcán folytatódott a garázdálkodás, amelynek irányításában – mint később a vizsgálat során kiderült – ugyanazok a garázda elemek voltak a főkolomposok, akik a sportrendezvényeken is rendszeresen szervezik az »arénázást«.

Randalírozás a Thököly úton

Ennek a néhány tucatnyi hangadónak sikerült megvadítani a fiatalok egy részét. Eltávozva a Kisstadionból, a Thököly úton folytatták a kiabálást és a füttykoncertet, az ablakokon kihajoló lakókra durva megjegyzéseket tettek, leszaggatták az utcai szemétgyűjtő dobozokat. felborítgatták a házak előtt a kukákat. A lakók közül többen a rendőrségre telefonáltak, s voltak, akik vizet öntöttek a randalírozó fiatalokra.

A rendbontás, a rongálás és a garázdálkodás megszüntetésére a rendőrök gumibotjukat használták. A huligánok közül többen kavicsokkal dobálták a rendőröket, néhányon üvegekkel hajigálták a rendőrautókat, mások becsmérlő kifejezésekkel illették a rendőröket.

A következő napokon is kisebb rendbontások voltak a kisstadionbeli előadásokon. A négy nap garázdálkodói közül a rendőrség több mint száz személyt állított elő a kapitányságokra. A vizsgálat során megállapították, hogy a fiatalok között csupán egy szervezett csoport volt, amelynek tagjai a XI. kerületi Feneketlen-tó és a Móricz Zsigmond körtér környékén már más alkalommal is garázdálkodtak.

Piros kockás ing és csúzli

A galeri tagjai július 7-én egységes öltözetben, piros kockás ingben jelentek meg a Kisstadionban. Csúzlit vittek magukkal és megcélozták vele az énekesnőt, galacsinokkal dobálták az előttük ülőket, élen jártak a botrányokozásban. Az illetékes kerületi kapitányságok szabálysértési előadói a garázdálkodás miatt közülük többeket 30 napi elzárásra ítélték. így Véghelyi György 19 éves, háromszor büntetett előéletű egyént, akit „Zsozsó” néven tartottak számon cimborái. De 30 napi elzárással sújtották „Vakot”: Zs. László fiatalkorút 25 napi elzárásra. „Bulldogot”,. L. Hunor fiatalkorút 30 napi elzárásra. „Jeffersont”, Szeneirei Sándor 21 éves garázsmestert, „Egérkét”: a 22 éves Egervári Istvánt és még néhány társukat, M. Vilmos fiatalkorút 15 napi elzárással sújtották. A társaság vezetőjét, „Bárót” keresi a rendőrség.

Rajtuk kívül többeket 8–30 napig tartó elzárásra büntetett a szabálysértési előadó, illetve 1000 forint pénzbírságra. Azok, akik először vettek részt rendzavarásban, ezúttal még rendőrhatósági figyelmeztetéssel úszták meg. A főkolomposok elnyerték büntetésüket, de ezen túlmenően felvetődik a kérdés a botrányos esetekkel kapcsolatban: van-e értelme nálunk jelentős devizáért ilyenfajta, tömegindulatokat felkorbácsoló rendezvényeket szervezni, hiszen külföldi példa van elég, hogy ezek az előadások legtöbbször botrányba fulladnak. S ezekre a példákra ezúttal fel kell figyelni.
Balla Ödön

Retorziókat sejtetett az Ifjúsági Magazin szerkesztőségi cikke is:

A közönség bemutatkozása ezzel szemben felülmúlt minden várakozást. A füttykoncert és az önfeledt ordítozás mint a tetszés legújabb kori megnyilvánulása nem lepett meg bennünket. Erre, korábbi tapasztalataink alapján számítottunk. Nem vártuk viszont az újságégetést, a padok szisztematikus tördelését és felgyújtását, továbbá az utcai randalírozás gépkocsi borogatás, ablakok, kirakatok bezúzása, stb. is kínos meglepetésként hatott, enyhén szólva. Millie Small és a Spencer Davis Group előadásain több mint ötvenezren vettek részt a Kisstadionban. Nem készítettünk statisztikai kimutatást, de aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a garázdálkodó rendbontók száma nem haladta meg a száz-százötvenet. Ennek a bizonyos százötven embernek köszönhető, hogy a könnyűzene ifjú rajongóiról ismét úgy beszéltek és joggal beszélhettek! mint akiknek a zene csupán ürügy a botrányokozásra. Nem ismerjük az Országos Rendező Iroda álláspontját, de könnyen elképzelhető, hogy a jövőben, a hasonló botrányokat kerülendő, kénytelen lesz eltekinteni a külföldi zenekarok vendégszereplésétől. És, ha így történne, bizony nem nagyon protestálhatnánk sem mi, sem a valóban zenerajongó ötvenezer az említett százötven miatt.

Pár hónappal később Molnár Gál Péter kritikus sokkal enyhébb hangot ütött meg a Tükör hasábjain:

Megrémített a kollektív indulatkitörés hevessége, de csak annyira, amennyire egy labdarúgó-mérkőzés indulatvulkánjai megrémítenek. Megkapott azonban a szeretetnek és a valahova, valamilyen közösségbe tartozni akarásnak az a hisztériás fellobbanása, amivel ezek a gyerekek ki akarták fejezni hálájukat és szeretetüket azok iránt, akik számukra muzsikát, élményt, rokon hangzást adtak. Formátlan vagy rossz formájú kifejezései ezek a nemesebb érzelmeknek? Azok, tagadhatatlan. Vad és anarchikus heveskedések.

Mint ahogy Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetője és ezúttal publicistája is tette a Magyar Ifjúság 1967. július 15-i számában:

Foglalkoznom kell a fiatalok gyakori reklamációjával. Hogy miért nem lehet kapni lemezen eredeti, külföldi felvételeket? Miért nem lehet? Miért nem lehetett! Devizális akadályai voltak. Most végre sikerült eleget tennünk az ilyen kívánságoknak is. Budapesti fellépésükkel egy időben megjelent a világhírű The Spencer Davis Group és Millie Small három lemeze. Egyébként én is kint voltam a Kisstadionban. Mint szemtanú, szeretném megvédeni a beat-zene becsületét. A beatzenének ugyanis semmi köze ahhoz a botrányhoz, amelyet a nézőtéren helyet foglaló huligánok és részben közönséges bűnözők viszonylag kis csoportja okozott. Állítom, hogy ezek nem a zene okozta önkívületben romboltak, gyújtogattak és loptak (például a helyszínen árusított hanglemezt).

A Spencer Davis Group két kislemeze egyébként a júliusi lemezlista hatodik és hetedik helyén nyitott.

Hogy a lengyel retorziókkal ellentétben itthon más tanulságot vontak le a szervek és körültekintőbb rendezvénytechnikai biztosítással mentek elébe az eseményeknek, talán Tóth Tihamér százados beszámolójának is köszönhető, így a következő évben már valóban eljött Steve Winwood is a Traffic-kel.

És hogy a balhé és kardlapozás mellett az SDG hogy bulizott Budapesten? Spencer Davis például vásárolt egy citerát, az EMKÉ-ben beszálltak jammelni Ungár István együtteséhez, míg az Omega tagjai megismerkedtek a színpad mögött a zenekar menedzserével, John Martinnal, akinek a révén később kijutottak Londonba, Spencer Davis pedig évtizedekkel később is élénken emlékezett később erre a budapesti fellépéssorozatra.

Köszönet az Arcanum Adatbázisnak!

Szerző:
Bihari Balázs

Nyitókép: A Spencer Davis Group 1966-ban Forrás: Wikipedia

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr4616254044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása