Fekete Kálmán az Első magyar blues könyv előszavában azt írja, hogy 1995 őszétől épp nagyon ráért, így jó egy év munkájával végiginterjúzta a magyar bluesmezőny szinte összes szereplőjét, és fergeteges pillanatképet készített erről az időszakról, és már ez sem lenne kevés. Csakhogy a beszélgetésekben visszatekint a hazai blueszenekarok és -előadók ezen időpontot megelőző mintegy két évtizedes történetére is, egészen addig ás tehát, amióta a műfaj ilyen-olyan formában jelen van idehaza.

A kezdet pontos időpontját nem könnyű meghatározni amúgy, de abban talán konszenzus van, hogy a Hobo Blues Band színre lépésével indult el a blues valódi közönséghatással bíró első hulláma Magyarországon. A nyolcvanas évek többi szereplője tulajdonképpen a HBB köpönyegéből bújt elő. Közben persze voltak párhuzamosan létező kis szigetek, de hatásukban ezek elhanyagolhatók. A kilencvenes évek elején a világban, és idehaza is elindult egy újabb, még komolyabb hullám. Itthon az óriási klubélet, a vidéki bluesfesztiválok és a számos új zenekar jelezte az új éra kezdetét.

Fekete Kálmán kötetét végigkíséri a kérdés, hogy mi is fér bele a blues műfajba, hogy voltaképpen kinek kellene szerepelnie ebben a kötetben? Vajon az akusztikus ortodox deltabluestól a vegyesfelvágott kocsmarockban utazó, néha a Hey Joe-t bűn rosszul eljátszó zenekarokig mindenkinek helye van az Első magyar blueskönyvben? Hol van a határ? Fekete Kálmán szinte mindenkinek felteszi ezt a kérdést, de számomra nagyon szimpatikusan, ő maga nem foglal állást. Ideologizálás és kirekesztgetés helyett inkább dolgozik.

Érzésem szerint elég tájékozott a témában, hisz maga is zenész, de nem esik abba a gyakori hibába, hogy kérdések helyett megfejti a világot az interjúalanyok helyett. Jól beszélteti a szereplőket, interjúit gyakorta koncerthelyszíneken, öltözőkben készíti, és hát ismerik is őt, úgyhogy a hangvétel fesztelen.

Tényleg le a kalappal a szerző előtt, aki nemcsak a zenészekkel beszélget, hanem a korszak szervezőivel, újságíróival és fotósaival is. Az interjúk tematikusan rendeződnek egymás után, és a következő fejezetekre tagolják a kötetet: Akusztikus blues, Rhythm & Blues, Klasszikus nagyvárosi blues, Rock – blues, Jazz – blues kutatók, szervezők és médiaképviselők.

Fekete Kálmánnak nem derogált a segítség igénybe vétele: Nemes Nagy Péter élő blueslexikon keze nyomát nem lehet nem észrevenni a könyvön. Minthogy nem ismerem Feketét, nem tudom megítélni, a végeredmény mennyire köszönhető Nemes Nagy lektori tudásának és kapcsolatrendszerének.

Az viszont biztos, hogy nem takarékoskodtak a könyv költségeivel. 528 oldal keménytáblásan, sok fotóval… nem éppen megúszós kötet! Pedig ez az a korszak, amikor nagy bajban voltunk, Bokros-csomag, gazdasági válság, az élőzene romokban, az embereknek nincs pénzük lemezt venni, de koncertekre járni se, és vélhetően könyvre sem, de úgy tűnik, az Alexandra kiadónak fontos volt ez a dolog.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Persze van mit kritizálni is a könyvön. Fekete maga is szabadkozik, hogy valahogy kimaradt Tóth János Rudolf, Szabó Tamás is megérdemelt volna egy külön részt és ráfért volna a műre egy korrektor is. De ez csak kukacoskodás, mert a láthatóan belefektetett munkát mindenképpen elismerem. A könyv értéke még, hogy nem csak budapesti illetőségű zenekarokat mutat be, és hát különben is nagy szó, hogy egyáltalán elkészült e témában egy átfogó kötet. Az viszont nem túl elegáns, sőt inkább kellemetlen, hogy a szerző saját zenekaráról egy, a többi bandához képest elég terjengős családi mosolyalbumot is beleszuszakolt a könyvbe, a PMD Blues Band szerintem nem képviselt ekkora értéket a mezőnyben. De hát, ennyi baj legyen.

Fekete Kálmán: Első magyar blues könyv, Alexandra, Pécs, 1996.

Szerző: Bálint Csaba

Nyitókép: Fortepan / Gábor Viktor

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.