A múlt század hatvanas éveinek második, hetveneseinek első fele tizenévesként bennem is mély nyomot hagyott. Erdélyi lévén abból az időből semmilyen relikviát nem őrzök, amely közvetlenül kötődne a magyar rockzene hőskorához, csupán emlékeket.
A szüleim nem jártak át az anyaországba, részben azért, mert a román hatóságok nem tapsoltak az ottani rokonsággal való kapcsolattartásnak, sőt, minden eszközzel igyekeztek szabotálni azt. No, és anyagilag sem álltunk annyira fényesen, hogy átruccanjunk egy-egy könnyűzenei koncert kedvéért. De mivel a határzónában éltünk, kitűnő minőségben tudtuk fogni a Magyar Televízió adását, amit a belső Erdélyben lakók nem igazán mondhattak el magukról.
Élményszámba mentek a nagy izgalommal várt táncdalfesztiválok még úgy, fekete-fehérben is. A klasszikus hangvételű táncdalok mellett akkor figyeltünk fel az első beatzenét játszó együttesekre, az Illésre, az Omegára, a Metróra, amelyek teljesen új és szokatlan hangzásvilágukkal nem igazán váltották ki az idősebb korosztály tetszését, annál inkább a miénket, tinédzserekét, akik gyakran hallgattuk a luxemburgi rádió által sugárzott könnyűzenei műsorokat, a Beatlesszel, Rolling Stonesszal, Elvis Presleyvel.
Sosem felejtem el, amikor Szörényiék Még fáj minden csók című számánál apám összenézett jó anyámmal, és először csak a fejét csóválta, mondván, hogy „ezek a hülyék már azt sem tudják, hol tartanak”, majd hirtelen felugrott a fotelből és otthagyta a fesztivált, neki ebből elege volt. Mi, fiatalok azonban éreztük, hogy valami teljesen újnak, szokatlannak vagyunk a szem- és fültanúi, ami forradalmasítani fogja a könnyűzenét Európának ezen a fertályán is. Úton, útfélen az új dalokat fújtuk, élveztük, hogy valami olyasmit tehetünk büntetlenül, amit senki, de senki nem tilthat meg nekünk! Máig őrzök egy fényképet, amelyik azt a pillanatot örökíti meg, amikor tizennégy évesen apám vastagkeretes szemüvegében Szörényi Leventét utánozom, egy cirokseprűn verve az akkordokat.
Forrás: Szilágyi Ferenc archívuma.
Pár év múlva már hajat növesztettünk, olykor Elvises pakomparttal, aminek sem a szülők, sem pedig a tanáraink nem örültek annyira. Sőt, a hatóság egy időben politikai botránynak minősítve be is tiltotta azt ‒ kopaszra nyírás terhe mellett. Egyszer engem is bevitt a rendőr miatta, és csak egy kedves ismerősöm közbenjárása mentett meg az ollótól, nyírógéptől.
Forrás: Szilágyi Ferenc archívuma.
Otthon néha zárt körű banzájt rendeztünk a szomszéd srácokkal, barátokkal. Amíg hangszerre nem tellett, dobként vertük a lyukas fazekat, a bádoghordót és kieresztettük a torkunkon, ami kifért. Később már akadt egy-két gitár is, persze, az olcsóbb fajtából.
Aztán lassan az idősebb korosztály is megszokta, vagy talán csak beletörődött, hogy ugyanúgy változik a könnyűzenei divat is, mint minden más. Betört a rock, a pop, a metál, a hip-hop, a punk, és még ki tudja mi minden, amit már az új generációk karoltak fel, hogy senki se maradjon ki az örök lázadásból.
Szerző: Szilágyi Ferenc Hubart
Nyitókép: Az Illés-együttes az 1968-as táncdalfesztivál döntőjében. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
