Ha a mindenkori rockzene kasztosodásának elemzésébe kezdünk az angolszász világtól a közép-kelet-európai térségig, a héroszok szféráin, illetőleg a marketizált sztárkultusz szereplőin innen talán ideje figyelmet szentelnünk azoknak a már veteránkorba lépő tarka eminenciásoknak is, akik a háttérben, esetleg a backstage-ben meghúzódva, ugyanakkor a lokális legendáriumok organizátoraiként, emblematikus figuráiként ugyanúgy szerves részét képezik a beatkorszak archivált-reprezentált hagyatékának.

Habár itthon is történtek kósza, elnagyolt kísérletek a különböző – a könnyűzene hatáskörén belüli – szerepek és identitásformák meghatározására (ld. Péterffy András Rockerek és beatnikek című interjúsorozatát, Kisfaludy András, többek közt a Kisfa galeriről szóló dokumentumfilmjeit vagy Dettre Gábor Fekete Lyuk-kordokumentumát. De ugyanúgy készültek esettanulmányszerű rövidfilmek az underground, a vidéki klublakók, az úgynevezett csövesek és a punkok kulturális zárványairól is.) Ennek ellenére, egy-két szemelvénytől eltekintve a magyar rocktörténetírás szinte kizárólag a fősodor gyorsúszóit kísérte eddig figyelemmel, holott e sorok írójának zenebúvári tapasztalatai azt mutatják, hogy minél mélyebbre merülünk az emlegetett legendárium mellékszereplőinek univerzumában, annál világosabban rajzolódnak ki az önmagában is marginális létmódú hazai zenei élet legfőbb attribútumai – melyeket nem mindig a rocksztárok viselnek magukon.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

E rövid áttekintésben csak azokat a sarumegoldókat fogom gyorsan sorra venni, akikkel alkalmi zenebúvári merüléseim alkalmával találkoztam. Egyik korábbi cikkemben már szót ejtettem szülővárosom két felemlegethetetlen „formájáról”: Studer Béla kőműves és cipőgyártó szakmunkásról, illetve „hétvégi muzsikusról”, aki a környék vendéglátóipari muzsikájának tudoraként, üzemi népművelőként, valamint a helyi klubélet dzsessz-routereként tevékenykedett évtizedeken keresztül; valamint Beregszászi János népi színházcsinálóról, aki a Garabonciás színjátszó csoport vezetőjeként hozta létre azt az összművészeti holdudvart, amely a kecskeméti G. Ház kisközösségi berkein belül, a nyolcvanas évek közepén egyedülálló módon lódította meg, némi kísérletező szellemiséggel a város fluktuáló kulturális felhajtóerejét. A még nem teljesen széttagozódott, mesterségesen különválasztott urbánus-népi/fővárosi-vidéki vonal itt egy húron pendülhetett! A helyi erőkön (a Csík zenekar elődje, a Garabó együttes is a G. Házban debütált) túl számos hazai, ellenkulturálisnak számító figura fordult meg Pap Gábor művészettörténésztől Cseh Tamás gitáros-énekesig. Minderről bővebben és bennfentesebben mesélhetne a lokálpatrióta kultúrmisszionárius, az egykori LA-KA-MA, illetve a jelenleg is működő Árpád Mozi Pionyír zenekarok dalszerzőjeként-frontembereként is ismert Bori Ernő, akinek élőszóbeli „adatközléseiből” szereztem tudomást megannyi kevésbé ismeretes rendszerváltás környéki könnyűzenei megmozdulásról. (ld. még Bori Ernő Beatlokál-cikkét)

Nemrégiben különutas kitérőt tettem Szeged egyik leghírhedtebb összekötő személyiségének, „hippi sámánjának”, avagy „síksági négörének” nyomában: Szikkadt Jani, a Sardinelli zenekar (nemrég a szellemvilágba költözött) törzsfője (a Baksa-Soós Jánossal és Gémes János Dixivel hasonszőrű „planétaember” ‒ Az éterből elcsent planétaember kifejezésért köszönet illeti Török László „Dafti” homokpoétát és fotelirodalmárt!) keramikusként és tanyasi mesemondóként is „közre” műkődött... Róla Pleskonics „Plesi” András, a szintén szegedi illetőségű Dr. Rock anekdotázhatna, aki már legalább két generációnak oktatta kurzusszerűen, a Szegedi Tudományegyetem óraadójaként magánlegendáriumából is táplálkozó „rocktörijét”. Bekapcsolódhatna eme agyviharzásba a szintúgy „porlódi” Petró János is, aki „koncertnovelláival”/„koncertverseivel” teljesen egyedi műfajt teremtett. De említést tehetünk e helyen a magyarországi bluesélet muguljáról és archivátoráról, Nemes Nagy Péterről, (a Petri Györgyöt főzni tanító!) Buda Gézáról, a budapesti földalatti zenei élet kóbor lovagjáról vagy Csörsz Rumen István kultúrgarabonciásról, aki szolid viharlegeltetés és zenei áramfejlesztés közben, irodalmi időutazóként tapossa azokat a még járatlan különutakat, melyeken a hozzá hasonlatos régizenészek úgy járnak-kelnek, hogy alig lehet szétismerni őket Folklorisztán ortodox vagy progresszív vándoraitól, sőt a világzenésznek csúfolt földönfutóktól sem. (És akinek íróember édesapja, Csörsz István kivételes érzékenységgel, előítéletektől mentes intenzitással érdeklődött az utána következő generáció ellenkultáris kezdeményezései, így a korai Európa Kiadó tagságának tevékenysége iránt is!)

Stílusosan kerekíthetjük le gyorstalpaló körképünket Faludi Ádám kortytárs „rockdíler” (a harmadik irodalom egyszerre örökifjú és vadveterán üzemeltetőjének) egyik Charles Bukowskiról szóló szösszenetével: „…örök vesztesként is nyerhetsz, tiéd lehet a legnagyobb balfék cím és a lúzerek királyává is koronázhatnak, ha végképp elvesztetted a tájékozódó képességedet, szaglásodat, hallásodat, látásodat, és a kevéske mindenedet. Te szedegetheted a lócitromokat a fűrészporból nejlonzsákba a cirkusz porondján két világszám között. Nincs kísérlet, csak egy megoldás van: mindent akarok, de azt most rögtön. És ha netán álmodból felriadván azt látod, hogy körötted mindenki énekel, és csak te fekszel egyedül hanyatt valami díszes textíliákon fura ágydeszkákkal keretezve, hát elég ha csak akkor érzed úgy: elérkezett az önvizsgálat ideje.”

Jómagam is afféle szivarvégszedőként állapítanám meg: íme, a Szakadt öregek kegyszéke – két vagy több ülésben; a világszámok között vegyük együtt észre ama számos világokat, amelyek immáron nem csak a beatkorszak történeti kereteit feszegetik: Jim Morrison hathatós túlnani közreműködésével tárják fel magukat rögvest azoknak a posztbeatnikeknek, akik – mielőtt a nagy álomba zuhannak – búvárfelszerelés nélkül is alámerülnének!

Szerző: Papp Máté

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.