A Gemini együttes zenei világa nem kifejezetten állt közel hozzám, az 1970-es években. Tizenévesen a kemény bandákat favorizáltam inkább. Tűzkerékre, P. Mobilra jártam, és a Mini-klubba a Bem Rockpartra. A rádióban, a Tánczenei koktélban vagy a kívánságműsorban azért szívesen meghallgattam a Gemini dalait, jókedvre derítettek a jókedvű csörömpöléseik.
Idővel aztán azon kaptam magam, hogy a kevésbé jókedvű, vagyis az érzelmes-szerelmes számaik is megérintik ifjú lelkemet. Hú, hát ez ciki, gondoltam, és igyekeztem elhessegetni magamtól az érzést. Én rocker vagyok, ha pedig azon kapom magam, hogy élvezem a lágyabb dallamokat, akkor beteszem kazettán a Zeppelintől a Tea for One-t, vagy a Uriah Heeptől a July Morningot, de az hogy néz már ki, hogy elaléljak a Néked csak egy idegentől? Gemini koncerten sohasem jártam, azt viszont tudtam, hogy elsősorban a csajok voltak oda a zenekarért, és imádták a sármos, a lírai nótákat fájdalommal teli átéléssel tolmácsoló énekesüket, Papp Imre Mityót.
Az ádáz Black Sabbath- és Depp Purple-rajongó barátaimnak sohasem meséltem a geminis vonzódásomról, közben azért motoszkált bennem egy kérdés. Mi van, ha ők is rejtegetnek valami hasonlót? Van az a régi vicc: ‒ Apu, egy bohóc sohasem sír? – Dehogynem kisfiam. Így piheni ki magát. Szóval, elképzelhető talán, hogy az Iron Man és a Highway Star között a barátaimnak is szükségük lehet egy kis kikapcsolódásra. Biztos azért nem beszélnek róla, mert olyan hülyék, hogy szégyellik.
A nyolcvanas évek elején Mityó a Rózsadombon lakott, ahogy én is, és gyakori vendégnek számított a Pusztaszeri úti Mokka presszóban, ahol többször összefutottunk. Köszöntünk egymásnak, talán egyszer-kétszer váltottunk pár szót. Előfordult, hogy késő este gyalog tartottam hazafelé, és Mityó szembejött velem a Mokka felől. Az elfogyasztott alkohol hatásának köszönhetően nehezen közlekedett, inkább csak botorkált, és biztonságot jelentő kapaszkodási pontokat keresve kezével a járda menti kerítéseket tapogatta.
Papp Mityó a Gemini 2001-ben, a Budapesti Kongresszusi Központban rendezett koncertjén. Fotó: Rózsavölgyi Gyöngyi
Akkoriban ezt jópofa dolognak tartottam, hehe, a sztárcsapat sztárénekese keményen piázik, aztán később, érettebb fejjel már cseppet sem derültem ezen. 1982-ben történt, egy szombat este egy barátommal beültük dumálni a Mokkába. Mityó a pultnál állt, és rajongójával, a Hajni nevű pincérlánnyal beszélgetett, aztán megérkezett Hajni két barátnője, akik fülig érő szájjal lesték Mityó minden szavát. Éjfél felé kiürült a presszó, a barátom is lelépett, Hajni lejjebb vette a fényeket, már csak a lányok, Mityó és én maradtunk. Egyszer csak a csajok, szinte kiabálva, kérlelni kezdték Mityót: na, csak egy kicsit! Na! Annyira szeretnénk! Kíváncsi lettem. Vajon miről lehet szó, mit akarhatnak ezek a nők? Illuminált állapotban mutasson be fejenállást? Vagy rendeljen nekik francia konyakot? Kocsmában ilyen kérések gyakran előfordulnak.
Mityó egy darabig kérette még magát, majd kiitta a poharát, és elballagott a helyiség távoli, sötét sarka felé. Követtem a szememmel. A sarokban egy mini szerelés ‒ kisméretű szintetizátor, erősítő, két hangfalacska és egy mikrofon ‒ volt lepakolva. Mityó összerakta a cuccot, pörgetett egy-két futamot a billentyűkön, beállította mikrofont, és játszani kezdett. A cigarettafüst álomszerű felhőként lebegett fölöttünk, egyik szerelmes líra követte a másikat, vágyakozás, elhagyás, elmúlás, egy ilyen éjszakai presszó nem rockernek való vidék, de hát már mit tehettem? Csak mosolyogtam magam elé.
A Gemini a Budapesti Kongresszusi Központ színpadán, 2001-ben. Fotó: Rózsavölgyi Gyöngyi
Hajni pezsgőspoharakat vett elő, az én asztalomra is letett egyet, felpukkantott egy Törleyt, a barátnői gyönyörűségükben már az ájulás határán tántorogtak. Mityó félrészegen is tökéletesen játszott, és olyan szenvedéllyel énekelt, mintha nem egy félhomályos kocsmai hakniban nyomná négy embernek, hanem legalább is a Kisstadion színpadán, tízezer néző előtt. A harmadik számot már együtt énekeltük vele…
„Egy nap tudom, te se leszel már, egyszer hiába várok rád…”
A közönség nem akarta leengedni a színpadról, akarom mondani, nem hagyta felállni a presszószékről, úgyhogy Mityó kis ráadást is adott. Terveztem, hogy egyszer majd félrevonom, megköszönöm neki a koncertet, és elmesélem a rocker titkos kötődését az ő zenéjéhez, de erre nem került sor. Nem tudom már, mikor, Mityó eltűnt a Mokkából, feltehetően elköltözött a környékről.
Negyven év telt el azóta. Ha bármikor meghallok a rádióban egy szerelmes Gemini-dalt, villám időutazásban van részem. Ott ülök 22 évesen a presszóban, kicsit bizsereg a hátam, és szélesen elmosolyodom, pont úgy, ahogy azon a szombat éjszakán.
Köszi, Mityó!
Szerző: Kabai József
Nyitókép: Fortepan / Rubinstein Sándor
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készült.
