„Basszusgitározni sem tud, mit keres az LGT-ben a Somló?” Ha csak néhány is, de akadtak azért ilyen hangok a szakmában, amikor nyilvánossá vált, hogy a szupergruppként számon tartott zenekar Somló Tamással szándékozik betölteni a Frenreisz Károly távozása után keletkezett űrt.

A hangját hallató csekély számú károgó, és az LGT közeli bukását jövendölő persze azon fél-, vagy negyedtehetséges, zenekarosdit játszó, de zene-gömbérzékkel nem bíró „hangszertulajdonos” közül került ki, akik önnön sikertelenségüket vezették le ilyen formában. Presserék ugyanis pontosan tudták, hogy nem egy basszusgitár-virtuózt szerződtetnek. A Loksi agytrösztje tisztában volt Tamás zenei előéletével, képességeivel, és jól látta, hogy vele olyan utakra is elkalandozhat a zenekar, amikre korábban nem is gondoltak. Somló abszolút egyéni énekhangja, hangszeres sokoldalúsága, extravagáns személyisége biankó csekket jelentett az abszolút sikerhez, Tamás igazi nyertes ütőlap, Jolly Joker lett a bandában.

Segíts elaludni, kék asszony

Kezdetben persze a rajongók között sem tapsikolt mindenki az új fiú érkezésének, kellett némi idő, amíg elhalkult a „hol van Karesz?”-kórus, amit azért a koncerteken elég gyorsan felváltott az „Artúr, Arthur” vagy éppen a „Tomi, Tomi” ‒ attól függően, ki hogy nevezte Somlót. Tamás pedig hozta a tőle elvártakat a színpadon, bár nem volt könnyű dolga azzal a fránya basszgitárral. Sosem tagadta ‒ nekem is elmondta egy 2004-es interjúban ‒, hogy nem tekinti meghatározó hangszernek egy rockzenekarban, mivel a basszusgitáron lefogott hang kötelezően benne van az adott akkordban is, ergo, legfeljebb megerősíti azt, de nincs külön szerepe a megszólalásban. Saját szavaival:

„mivel akkor még tényleg nem tudtam basszusgitározni, ezért Barta Tomi játszotta fel a Bummm!-lemezre a dalokat. Később ő támogatott, és el is jutottam oda, hogy a koncerteken én is basszusozzak. Túl messzire nem jutottam a hangszeren, de nem is volt rá szükség…”

A bemutatkozó, később kislemezen is megjelent LGT számokban már felsejlett az új hangzásvilág, a korábbiaknál kicsit egyszerűbb, némileg populárisabb, viszont változatlanul igényes hangzás. A hangsúlyok némileg eltolódtak a vokalitás irányába, és ez roppantul kedvezett Somlónak, akinek énekhangja ezekben az években teljesedett ki igazán. Ráadásul, ellentétben korábbi formációival, az Loksin belül megoszlottak a szólóénekesi feladatok, így Tamás valóban csak azokat a dalokat énekelte el, amik teljes mértékben az ő hangfekvésére íródtak. A zenekarnak a már említett Bummm! című album hozta meg az igazi áttörést, közönségsikert, ami után hosszú ideig elfoglalták a hazai rockzene trónját. De hogy élte ezt meg a frontember?

A Locomotiv GT 1976-ban. Balról: Karácsony János, Somló Tamás, Laux József és Presser Gábor. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Ülök a járdán, álomarcú lány

Az LGT-koncertek ‒ legyenek azok színházi körülmények, vagy nagyszabású szabadtéri bulik ‒ jellemzően nem a gomolygó színes füstölésről, szemkápráztató világítás-effektekről, vagy egyéb hókuszpókuszokról szóltak, hanem „csak” a nettó zenéről. És ez paradox módon, abszolút passzolt ahhoz a Somlóhoz, akinek másik énje, artista-cirkuszos múltja után elvileg joggal lett volna várható a harsány teátralitás. Ehhez képest Tamás szinte már visszafogottan, látszólagos egykedvűséggel pengette hangszerét a koncerteken, nem beszélt túl sokat (viszont amit mondott, arra nagyon oda kellett figyelni!) két szám között, miközben kiismerhetetlen arckifejezéssel, erőlködés nélkül énekelte el azokat a dalokat, amikbe a legtöbb hazai előadónak beletört volna a foga.

Akadtak, akik ezt az attitűdöt felszínes póznak, nyegleségnek gondolták, de ez hatalmas tévedés. Somló Tamás fajsúlyos művész, igazi egyéniség volt, annak minden külső, belső jegyével, és az egyéniségek sajátja, hogy nem lehet, nem szabad őket a hétköznapi elvárásokhoz mérten megítélni. Somló sajátos, egyéni világfelfogásához, humorához fel kellett nőni.

Nekem ne mondja senki, primadonna

Mesélte nekem, hogy az első szigetországbéli turnéjuk nyitókoncertjén egy hirtelen ötlettől vezérelve magyarul (is) köszöntötte a közönséget (fogalma sem volt arról, van vagy nincs a teremben hazánkfia), megtoldva egy keresztnévvel, valahogy így: „Helló! Szevasz Józsikám, minden oké?” Senki sem tudta, miről van szó, az angolok persze nem értették, csak azt, hogy ez alighanem egy jó poén lehet, az abszurd humor hazájában pedig ezt nagyon díjazták. Derültség, taps, meg volt alapozva a buli hangulata. Ezt követően Tamás minden este előadta a kis magánszámát, és minden alkalommal bejött. Tegyük hozzá, ez a nyolcvanas években történt, amikor nem hogy száz, de talán még tízezer magyar sem élt/dolgozott a ködös Albionban.

Az LGT 1979-ben. Balról: Solti János, Presser Gábor, Karácsony János és Somló Tamás. Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián

Úgyhogy térjünk haza inkább mi is. Egy presszóban találkoztunk Miskolcon, ahol természetesen azonnal felismerték, és szinte körbeudvarolták a többi vendég rosszalló pillantásaira fittyet hányó pincérlányok. Ezúttal sem tagadta meg önmagát: „Drága, tudom, hogy maga egy somlóira szeretne rábeszélni, ezért kérek egy,…kapucsínót!” És már el is fordult, rágyújtott egy újabb cigarettára. Kérdeztem, nem árt, nem megy el a hangja a sok nikotintól? Válasz: a hang az nem megy, nem mehet sehová, mert itt van belül, és odamutatott a torkára. Valóban, a hangja nem ment el, soha. Betöltötte a tereket, legyen szó átlagos teremről, bevásárlóközpontról, sportcsarnokról. Ott volt a hang a Tabánban sok tízezren, vagy a Felvonulási téren, ahol egyes becslések szerint kétszázezred magammal együtt hallgattuk az LGT-t. És jelen volt a Hang, amikor ebben a földi alakban utoljára találkoztunk Tamással.

Bolond szív, bolond fej, ringasd el magad

Tamás a Héliosz együttes vendégeként érkezett Miskolcra, 2013 nyarán, a diósgyőri várban megtartott „Bűvös 60” elnevezésű nosztalgiakoncertre. Egyes magyar előadóknál, zenekaroknál szokás késni a fellépéseknél, Somló ezúttal is olyan pontos volt, mint egy schaffhauseni óra – ennyit a lezserségről. A szép magyar szóval soundcheck névre hallgató technikai beállás után kicsit beszélgettünk. Az akkor éppen javuló irányt mutató egészségügyi eredményeihez gratuláltunk, kicsit kortyolgattunk, és indult is a koncert. Tamás nem kímélte magát. Pontos és vérprofi munkát nyújtotta a színpadon, amit a hosszú évtizedek alatt megszokott tőle a közönség. Pedig már akkor is beteg volt, mindannyian tudtuk – ő a legjobban –, de ebből a nézők semmit sem érzékeltek. Ahogy mellette álltam a színpadon, eszembe jutott az a tizenéves srác, aki hetvenkettőben ott volt azon a balatonszemesi hajón, ahol már akkor Somló „Arthur” Tamás volt a sztár.

"Bűvös 60". Középen Somló Tamás, jobbra a Szerző. Fotó: Völgyi Béla Tibor archívuma.

Most pedig együtt éneklünk, ugyanazon a dobogón. Semmit sem változott, ugyanaz a huncut csillogó szempár, mint régen. A szám elején rákacsint az énekeslányra: te kezded ‒ tudván jól, hogy nem ezt beszélték meg buli előtt. Mókamester, a rock egyik legnagyobb alakja itthon, a Clown-király nem hagyhat ki ziccert. Megénekelteti a közönséget, az pedig egyszer, kétszer, sokszor is hajlandó elringatni magát ‒ úgy, ahogy a Mester vezényli. Eltelt fél évszázad, és még mindig a tenyeréből eszik a publikum. A ráadás után még játszunk néhány számot. Tamás már elköszönt, de visszajön a hangszereiért, közben tévedésből majdnem magával viszi a fuvolámat is. „Jaj, ez a tied? Bocsi.” Na, ez a Somló Tomi. Mert nehéz róla, aki hite szerint mindig „közöttünk lebeg”, múlt időben beszélni. Nem is akarok. Vigyázz magadra, Arthur!

Szerző: Völgyi Béla Tibor

Nyitókép: Völgyi Béla Tibor archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.