Az utolsó vonattal érkeztem Albertirsára. Csapatba verődve indultunk az éjszakában az ország közepe felé. Kettesével trappoltunk az országút mellett, mint az úttörők. Senki nem mondta, magától alakult így. Egy fiúval mentem, aki Cimbiként mutatkozott be, és mint kiderült, rutinos csavargónak számított. Zseblámpája is akadt, ami nélkül a dorkónkig se láttunk volna.
A majd’ három óra gyaloglás teljesen kimerített. Elindultam a fák közé, hogy ott keressek magamnak alvóhelyet, de Cimbi lehurrogott.
‒ Ne legyél hülye, odajárnak hugyozni! Cimbora, maradunk a színpadnál. Várj meg itt.
Már azt hittem, így akar lerázni, amikor megjelent, kezében néhány kartondarabbal. Cimbinek csak farmerdzsekije volt, így a pokrócommal takaróztunk, ketten.
‒ Ugye nem fogsz rám mozdulni? Akkor jóccakát!
Vannak emberek, akik bárhol, bármikor képesek elaludni. Cimbi közéjük tartozott.
Az 1984. augusztus 4-5-én rendezett Békefesztivál első napja, a tömegoszlatás után. Fotó: Fortepan / Album028
Arra ébredtem, hogy kifagy a bélrendszerem. Lehangoló látvány fogadott a hajnali félhomályban, a kiégett legelőt egy akácerdő határolta, minden más irányban végtelen szürkeség. Nem messze a srácok tüzet raktak, én meg bekéredzkedtem közéjük.
A nap már magasan járt, mire Cimbi felébredt. Nyújtózkodott egyet, aztán elindultunk megkeresni a haverjait. Mászkálás közben mesélt a tavalyi fesztiválról, ahol látta a Farkas Bercit, és tanított pár okosságot. Mindig nézz a lábad elé – mondta ‒, ha ügyes vagy, néhány bélás is leeshet. És érdemes minden csajt megstírolni, valamelyiknek csak megtetszel! Szimpla matek.
Míg végigmentünk a bazársoron, Cimbi leosztályozta a kocsmákat („nézd, ez rumot is árul”), és a lacikonyhákat („hah, két forint a meleg zsíroskenyér, és ad hozzá mustárt”), a többi nem érdekelte. Tényleg akadt leeső bélás elég: Cimbi nyolc forintot talált, amiből bezabáltunk tisztességesen. Én meg vettem egy sört, amit elosztottunk kettőnk között, testvériesen. Találtunk egy asztalt, ahol árválkodott egy majdnem teli kőbányai. Cimbi öntött bele a másikból, majd felém nyújtotta a frisset.
‒ Proszit, cimbora!
Az 1984. augusztus 4-5-én rendezett Békefesztivál első napja. Fotó: Fortepan / Album028
Ahogy melegedett az idő, úgy nőtt a tömeg. És amikor a legjobban tűzött a nap, megláttam a vörös hajú lányt. Két éve találkoztunk. Csak most sokkal szebb volt. Persze nem ismert meg.
‒ Tetszik a csaj? – kérdezte Cimbi vigyorogva.
‒ Neeem, csak azt hittem, ismerem.
Elterelésként meghívtam Cimbit egy sörre. Ahogy elindultunk a kocsma felé, óvatosan visszanéztem, de a lány már eltűnt a forgatagban.
Leültünk egy középkorú nő mellé. Hamarosan a férje is előkerült, két lángossal. A nő nagyot harapott a lángosba, majd kis híján kiköpte a falatot.
‒ Géza, ez ehetetlen, olajban tocsog! A kocsiban meg ott a rántotthús! – azzal elhúzott.
‒ De hát… – kezdett bele Géza, majd szomorúan a felesége után eredt.
‒ Ritka nagy barom vagy, Géza! – jegyezte meg Cimbi, immár teli szájjal. – Mit röhögsz, harminc év múlva Te is ilyen leszel!
Kaja után felhajtottuk a sörünket, aztán behúzódtunk az árnyékba. Amikor felébredtem, Cimbit nem találtam sehol. „A színpadon a Kugli együttes”, kiabálta a mikrofonba Dévényi, és megszólalt a rock!
A zene mágnesként vonzott a színpad felé, de minél közelebb értem, annál nehezebb volt haladnom a sűrű sorok között. Aztán megláttam a lányt! Addig furakodtam, míg egyszer csak ott álltam mögötte. A kavargó tömeg hirtelen beindult, kis híján ráestem, de sikerült megtartani magam. Viszont kénytelen voltam megfogni a derekát. A csodás vörös hajkorona meglibbent, a következő pillanatban pedig egy villámló smaragdzöld szempárral találtam szemben magam.
‒ Bocsi! – próbáltam túlkiabálni a zenét, sikertelenül.
Nem tudom milyen arcot vágtam, de elnevette magát. A koncert végéig mögötte maradtam, és próbáltam vigyázni rá.
‒ Szia! Mi már ismerjük egymást! Csak most hosszabb a hajam!
A lány csodálkozó tekintetét sosem felejtem el. Erre előadtam, hogy Győrben találkoztunk, az úttörő olimpián. Emlékezett rám! A beszélgetés akkor azért szakadt meg, mert el kellett mennie. A nagynénjéékkel jött, akiknek megígérte, koncert után megkeresi őket. Szomorú lettem, mire elmosolyodott, és megsúgta, várjak rá itt, a színpad oldalánál. És megpuszilt!
A percek csigalassúsággal teltek. A csúszások miatt a nép egyre türelmetlenebb lett. A színpad előtti mag „Mooobil, Mooobil” rigmusba kezdett, amihez többen csatlakoztak. Egyszer csak kijött egy főhekus, és közölte, felfüggesztik a fesztivált, mert többen felmásztak a színpadra. Erre kitört a parasztgyalázat, és egy rakás rendőr jelent meg a színen. Csatárláncba állva elkezdték hátrafelé szorítani a tömeget ‒ egyre messzebb a színpadtól. Próbáltam kislisszolni, de olyan erővel nyomtak, hogy képtelenség volt onnan szabadulni.
Az 1984. augusztus 4-5-én rendezett Békefesztivál első napja. Fotó: Fortepan / Album028
És jött az első üveg, aztán még egy, és még egy, míg végül a „kőbányais gránátok” olyan sűrűn repkedtek a fakabátok felé, mint egy nyílzápor valami középkori csatában. Elégedett vigyorral néztem a földre bukó zsernyákokat, egészen addig, amíg egy palack homlokon talált. Akkor azonnal elvágódtam.
Arra eszméltem, hogy két egyenruhás szitkozódva behúz egy sátorba. Suhantak a gumibotok, éles fájdalmat éreztem a gyomorszájamban, majd vesetájékon is. Egy pillanatra a lány csodás zöld szemét láttam magam előtt, aztán ismét elveszítettem az eszméletem.
A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2023-as pályázatának második helyezettje.
Szerző: Nádasdi Huba
Nyitókép: Fortepan / Album028
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
