Kály-Kullai Károly a rendszerváltás előtti időszak társadalmi és kulturális változásainak kulcsfigurája. Az ő vezetése alatt jött létre a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár Rottenbiller utcai zenei gyűjteménye. Elsősorban amiatt különleges ez a kollekció, mert mindenki számára nyilvánosan hozzáférhetővé tett egyrészt olyan magyar együttesek felvételeit, akiknek nem jelent meg lemezük, másrészt pedig a hatvanas és a hetvenes években megjelent nyugati lemezeket, amelyeket akkoriban még mindig nehezen lehetett beszerezni itthon. A kezdetekről, a támogatókról és a legkülönlegesebb szerzeményeikről is beszélgettünk vele.
Hozzád köthető az a zenei kollekció, amely hivatalosan, intézményi keretek között először gyűjtötte célzottan a rock- és a progresszívrock-lemezeket.
1981. november 1-jétől 1991. január 31-éig voltam a Rottenbiller utcai könyvtár vezetője, amely egy önálló korszak volt az intézmény fejlődését tekintve. A Rottenbiller utcai könyvtár azért jelentős a Szabó Ervin-hálózatban, mert ez az első, Almássy téri közkönyvtár jogutódja, amely még a szabadkőművesek támogatásával jött létre.
Ez nagyon fontos, mert egyrészt önálló identitást, másrészt egy legendát adott a tagkönyvtárnak.
Hogyan kerültél a Rottenbiller utcába, ahol Magyarországon elsőként alakítottál ki egy zenét is használó terápiás módszert fiatal drogfüggők számára?
A hátterében két fontos tapasztalat húzódik. 1977 szeptemberétől 1981. október 31-ig tanárként dolgoztam a 16. kerületi Táncsics Mihály Általános Iskolában. Induló osztályfőnökként megkaptam az iskola ének-zene tagozatos osztályát, ahonnan csak elmenni lehetett – új diákok csakis másik zenei osztályból kerülhettek át. 1979 és 1980 között végeztem el a drámapedagógiát a Közművelődési Intézetben, Debreczeni Tibor és Gabnai Katalin tanítványaként. Akkor még nem volt „kiforrott” a drámapedagógiai képzés, ez lehetett az első vagy talán a második ilyen jellegű évfolyam. Az volt számomra ebben nagyon izgalmas, hogy az ottani tapasztalatból, az ott szerzett tudásból, az egyéni, csoportos módszertani dolgokból mit tudtam bevinni az iskolába.
Volt egy fontos specialitás, ami a személyiségemnek volt köszönhető: vonzottam a „deviánsokat”. Az iskolában az akkori kor „deviánsaival” – a fogalmat nem szívesen használom, de ez a korhű szóhasználat − csináltam színjátszócsoportot. A drámapedagógia módszereivel helyzetgyakorlatokat végeztünk, tulajdonképpen ez pszichodráma is volt, csak én ezt akkor még nem tudtam.
Az utolsó két általános iskolai évemben az ELTE magyar kiegészítő szakára szerettem volna bekerülni, hogy részt tudjak venni egy középkori iskoladráma-kutatásban. Az igazgató és a párttitkár hivatalosan nem javasolta a továbbtanulást. Az iskolában csináltunk néhány botrányt, például Lenin halálának évfordulóján is volt egy előadásunk, ami a gyerekek tüntetőleges tapsviharával ért véget. Voltak ott legendás dolgok. Nagyon szerettem ezt, azonban szerettem volna továbbtanulni, ezért mentem a Szabó Ervinbe, amit ugródeszkának gondoltam, semmi más motivációm nem volt. Ugyanis ott az volt a szokás, hogy egy-két év után támogatták a továbbtanulást, bármilyen irányban. 1984-ben felvételiztem, de nem sikerült.
Hogy emlékszel vissza a könyvtáros éveid kezdetére?
1982-ben bezárt a könyvtár tatarozás miatt, és lehetett tudni, hogy hosszú átalakítás következik. Nem sokkal a bezárás után már megbízott vezető lettem. 1985-ben nyitottunk ki, de csak részlegesen. A felújítás azért húzódott el, mert a fűtés korszerűsítéséhez szükséges gázégőfejet a hiánygazdaságban nem lehetett kapni. Ebben a félig romos, félig felújított, nagyon hangulatos könyvtárban azonban már megvoltak a zenei gyűjtemény egyes elemei. Már ebben az időszakban elkezdtük a gyűjteményszervezést.
Fotó: Csákvári Zsigmond
Mi alapján határoztátok meg a Rottenbiller utcai könyvtár gyűjtőkörét?
Akkoriban a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak tizenegy hanglemezgyűjteménye létezett, és úgy ítéltem meg, fölösleges egy hasonló sztenderd kollekciót kialakítani, ami komolyzenei-, néhány prózai-, valamint operettlemezből állt. Hont Péterrel ‒ aki könyvtáros volt a Rottenbiller utcában ‒, számos ponton találkozott a zenei ízlésünk, elhatároztuk hát, hogy rock-, dzsessz- és alternatív zenei gyűjteményt hozunk létre. A nulláról indulva.
Hogyan gyarapodhatott a gyűjtemény? Honnan szereztétek be a lemezeket, később pedig a kazettákat?
1984-ben nagyon kicsi volt a gyűjtemény, akkor legálisan, számlára csak zenei antikváriumokból tudtunk gyarapítani. Ekkor még csak bakelit volt. 1985−86-ban történt a nagy áttörés. Két antikváriummal alakítottunk ki igen jó kapcsolatot, mindkét helyen elővásárlási jogunk volt. Voltak jobb, és voltak rosszabb minőségű felvételek, de ezzel mi akkor nem törődtünk.
Azt nem tudom, hogy 1985 vagy 1986 volt-e a nagy áttörés éve, amikor megjelentek Magyarországon a nepperek mellett − akiktől a Múzeum körút összes kapualjában lehetett új lemezeket venni, csak abból mi nem vásárolhattunk, mert nem tudtak számlát adni – a magánboltok. Utóbbi helyeken lehetett vadiúj Nyugat-Európából és a tengerentúlról beszerzett lemezeket vásárolni. Például a Lemezkuckó nagyon fontos beszerző volt a számukra, célirányosan kérhettük, hogy mit hozzanak.
A blues és a progresszív rockzene volt az alap, és egy másik érdekesség pedig a magyar alternatív zene volt. Ez a gyűjtemény jobbára kazettákból állt, talán ez volt a legértékesebb. Ha hozott valaki kazettát, ami legjobb esetben a keverőről lelopott anyag volt, akkor választhatott helyette valamit a gyűjteménytől. Azt sajnáljuk, hogy ennek nagy része a szemétben landolt.
Fotó: Csákvári Zsigmond
Milyen keretből gazdálkodtatok?
A fénymásolásból és a hanganyagok másolásából volt bevételünk. Az elején nagyon jól gazdálkodtunk, és ezt vissza tudtuk forgatni. Ezenkívül felhívtam Wots Pétert, a KISZ kulturális osztályának vezetőjét, és elmondtam neki, hogy mit csinálok, ő pedig adott támogatásként ötvenezer forintot. Ezzel az összeggel nagyot tudtunk előre lépni, megalapozhattuk a gyűjteményt. Elnyertük a Soros Alapítvány által kiírt pályázatot is, ebből az összegből a technológiát korszerűsítettük.
Az akkori és későbbi gazdasági igazgatónk utólagos bevallása, személyes közlése, hogy „tisztelt és szeretett minket”, mert a bevétellel, gazdálkodásunkkal kissé megelőztük korunkat – önfinanszírozással tartottuk fenn a gyűjteményt.
Milyen különleges lemezekhez tudtatok hozzájutni?
Akkor különlegességnek számított Jimi Hendrix és a Pink Floyd is ‒ főként a progresszív zenei albumok. Az induláskor nem a magyarokra fókuszáltunk, mert azokat legálisan is megvásárolhattuk. Az antikváriumban célirányosan nem tudtunk előjegyzést leadni, ami a kínálatban volt, abból válogattunk.
A legklasszabbak a hatvanas-hetvenes évek nemzetközi blues- és progresszív felvételei voltak.
A könyvtárnak voltak más kapcsolatai is?
Igen. A Magyar Rádió munkatársai felhasználták a gyűjteményünket műsorkészítéshez. Maloschik Róberttel például megegyeztünk abban, hogy amennyit visz tőlünk, annyit hoz a rádió archívumából. Nemes Nagy Péter is A blues félórájához kért tőlünk felvételeket. Göczey Zsuzsa volt az első, aki reklámozott is minket. Már a rendszerváltás környékén kalózfelvételek cseréje zajlott, hivatalosan üres lemezekként katalogizáltuk. Zenészek is jártak hozzánk, például Takáts Tamás, vagy Vörös István a Prognózisból.
Van olyan beszerzés, amit kiemelnél?
A Led Zeppelin egyik duplalemezes koncert kalózfelvételét egy ismerősünk vásárolta meg Londonban, beadta a lemezes barátunkhoz, ő pedig számla ellenében eladta nekünk, így a kalózlemez legálissá vált. Göczey egyik évben ezt adta le karácsonykor és szilveszterkor a Lemezbörzében, ahol teljes lemezeket játszott le, életműveket mutatott be sorozatban.
A teljes interjú ide kattintva olvasható.
Szerző: Wagner Sára
Nyitókép: Csákvári Zsigmond
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
