1976. augusztus 19-én, tizenhat évesen voltam először Omega-koncerten. A rádió rockzenei műsoraiból pár hónappal azelőtt már értesülni lehetett az új irányt vett együttes „műhelytitkairól". Nemcsak zenéjükben újultak meg, hanem Magyarországon még nem látott színpadi-show-val, fényjátékkal és lézerágyúval is készültek a Kisstadionban tartandó bulira.
A lézerágyúról nem tudtam, hogy micsoda, de jól hangzott nagyon. Két barátommal az oldallelátón foglaltunk helyet, ahonnan jól látszott, hogy már a keletnémet előzenekar, a Karat bulija alatt szinte teljesen megtelt a stadion. A Karat egész jól nyomta, bár igazából csak a dobosuk maradt meg az emlékezetemben: zöldre volt festve az arca, és egy kiváló szólót is lezavart.
Nem ment még le a nap, úgyhogy elhatároztam, hogy szétnézek a lelátókon. Balra, úgy tizenöt méterre tőlem, egy sorral feljebb felfedeztem egy nagyon szép lányt. Korombéli lehetett, sárga szalagot kötött a hullámos fekete hajába, és ‒ a tinédzserlányoktól szokatlanul ‒ erősen ki volt sminkelve. Észrevette, hogy bámulom, és egy fantasztikus mosolyt küldött felém. Visszamosolyogtam.
A Karat után a műsorvezető kicsit hergelte még a közönséget, majd elsötétült a színpad, és a füstfelhőben megjelentek Kóborék. A Nyugaton Time Robber címmel már megjelent lemezük anyagát mutatták be, így a frontember értelemszerűen angolul énekelt. Elájultunk a barátaimmal. A zenétől, a látványtól, mindentől. A hangzás számos helyen a Pink Floyd megszólalásának jegyeit idézte, itt-ott a nyugatnémet Eloy zenei világára emlékeztetett, de úgy, hogy közben megőrizték az összetéveszthetetlen Omega-soundot is. Imádtuk. De bármennyire is lenyűgözött a koncert, azért időről-időre, amikor némi fény vetült a nézőtérre, felpillantottam a szép lány felé. Ha észrevette, rám mosolygott, én pedig viszonoztam a gesztusát. A szép lány mellett a legnagyobb hatást a Late Night Show (vagyis az Éjféli koncert) gyakorolta rám. Az lett a kedvencem.
Kóborék játszottak néhány számot az előző nagylemezükről is, aztán a színpad előbb füstfelhőbe burkolózott, majd lekapcsolták a reflektorokat. Eget verő tombolás közepette zúgott a „vissza-vissza”, és két perc múlva meg is jelentek a fiúk. Kigyúltak a lámpák, Elefánt a húrokba csapott és megszólalt az Addig élj...
A lelátón ülők közül rengetegen a küzdőtérre rohantak... Így tettünk mi is, és igyekeztünk az őrjöngő tömeggel a színpad közelébe sodródni, amennyire csak lehetett. Fenomenális húsz percet hozott a ráadás, aminek rám nézve ára is volt, ugyanis végleg szem elől tévesztettem a szép lányt.
Az Omega 1976-ban. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
A következő hetekben sokat gondoltam rá. Hogyan találhatnám meg, hiszen nincs semmiféle támpontom ehhez? Sehogy. Egy szeptember végi szombat délután a kutyánkkal játszottam a kertben. A Rózsadombon laktunk, alattunk Óbuda, kilátás nyílt egész Budapestre. Leültem a fűbe, és azon tűnődtem, hogy a szép lány valószínűleg ott lakik valahol lent, a városban, talán látom a házukat is. Elkedvetlenített a tehetetlenség. Később egy barátom hívott telefonon, felvetette, hogy menjünk el este valahova, mondjuk a Rákóczi gimi diszkójába. Örültem, hogy találkozunk, úgy voltam vele, hogy neki kiönthetem végre a lelkemet.
Ahogy beléptünk a dizsibe ‒ illetve a táncterem előterébe ‒, megpillantottam a falnál a szép lányt. Feltehetően a barátnőjével beszélgetett, de meglátott, és rám mosolygott. Köszönésképpen biccentettem, és fülig ért a szám. A haját ezúttal nem sárga, hanem világoskék szalaggal díszítette, és most is komoly sminkje volt. Miután meggyőződtem róla, hogy nem álmodom, az járt a fejemben, hogy vajon mennyi esélye volt, hogy a hatalmas Budapesten egy hirtelen ötletből támadt helyszínen összefutok vele? Lottóznom kéne... vagyis nem... Hiszen éppen most nyertem meg az öttalálatost!
Lottó-sorsolás a hetvenes években. Forrás: Fortepan / Zsivkov Anita - Koós Árpád / Kocsis András fényképei
Leültünk a barátommal egy asztalhoz, és sietve előadtam neki, mi is az ábra. Vigyorgott, és annyit mondott, akkor hajrá! Ismerkedés terén még elég bátortalan voltam tizenhat évesen, ám ebben az ígéretes szituban nem nagyon kellett szoronganom. (Csak kicsit.) Megvártam, amíg a szép lány barátnője kimegy a mosdóba, és odaléptem hozzá. Hatalmas mosoly. Az Omega-buliról kezdtünk dumálni. Arról beszélt, hogy tizenkét éves kora óta Kóborék a kedvencei, és életében nem volt még annyira feldobva koncerten, mint akkor este, a Kisstadionban. Közöltem vele, hogy ezzel én is így vagyok, és el is tettem emlékbe a jegyet... Kivettem a buszbérletemből, és megmutattam neki. Ó, hát ő is megőrizte az övét, mondta nevetve, és kotorászni kezdett a táskájában. Közelebb hajoltam hozzá, és a táskája mélyén tartott kölni, meg mindenféle szépítőszerek pompás illatelegye csapta meg az orromat. Itt van, kiáltotta, és boldogan felmutatta a tikettet. Felvetettem, hogy üljenek át hozzánk, mire a fejét rázta. Hamarosan mennie kell, a barátnőjénél alszik a közeli Keleti Károly utcában ‒ magyarázta ‒, hajnalban kelnek, és indulnak túrázni.
Az emlegetett barátnője már közeledett, úgyhogy elhadartam, hogy szívesen találkoznék még vele, mondjuk jövő szombaton, hatkor a Batthyány téren. Jó, jó, mosolygott, és akkor eszembe jutott még valami. Cseréljünk jegyet! ‒ javasoltam neki. (Visszagondolva megállapíthatom, hogy romantikus gyerek voltam.) Kacagva bólogatott, és meg is történt a csere.
Izgalomban telt a következő hetem. Mivel hajlamos voltam találkozókról elkésni, sulykoltam magamnak, hogy most pontosnak kell lennem, ezúttal semmiképp se késhetek... Sikerült! Már háromnegyed hatkor ott toporogtam a bérletpénztárak előtt. Figyeltem a metróból kijövőket, a fentről mozgólépcsővel érkezőket és a HÉV-végállomás felől áramló tömeget. Vajon milyen színű szalag lesz a lány hajában? Mit fogunk csinálni? Csak el ne szúrjak valamit. Miután elmúlt hat óra tíz, egyre sűrűbben néztem a karórámra. Negyed hét. Kicsit feszengtem. Hol van? Fél hétig várok, ha addig nem jön, utána már nem fog. Forgolódtam, hátha megpillanthatom az ismerős és csodálatos mosolyt. De nem jött a lány. Csalódottan és értetlenül távoztam. Mi történhetett vele? Pedig a zöld lámpa, amit megvillantott nekem, nagyon zöld volt.
Az Omega-jegyét, ami magába szívta a táskája illatát, az íróasztalom fiókjában helyeztem el. Néha elővettem, és szippantottam belőle. Ahogy telt az idő, gyengült az intenzitás, egy napon pedig már semmit sem éreztem.
Soha többet nem láttam a szép lányt. Eltettem viszont emlékbe a mosolyát és a koncertjegyét.
Szerző: Kabai József
Nyitókép: Az Omega 1976-ban. Balról: Debreczeni Ferenc, Benkő László, Molnár György, elöl Kóbor János és Mihály Tamás. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
