Koromnál fogva az ezüstkorszakában ismertem meg a Minit. 1975-ben az első évemet tapostam a Toldy Ferenc Gimnáziumban, és tavasszal a negyedikesek szalagavató báljára Török Ádámékat hívták meg muzsikálni. Addig csak egy számukat ismertem a rádióból, a Gőzhajót, és a slágeres rockhoz szokott fülemnek elég idegenül csengett a dzsesszrockos nóta. Három osztálytársam és barátom, akik a Vízivárosban laktak, és vasárnapokon csak átsétáltak a Bem rakparti Mini-klubba, már sokat mesélt lelkendezve a bandáról, és, hát mit mondjak, az a szalagavatós koncert engem is rendesen odavágott. A csodás balladák és a bluesok között már nem is éreztem olyan távolinak a Gőzhajót… A két legnagyobb slágerükbe ‒ Kereszteslovag, Vissza a városba ‒ egy életre beleszerettem.

Azt tudtam, hogy Ádám a Toldyba járt. Még a bál előtt a történelemtanárnőnk mesélt róla az egyik órán. Elmondta, hogy nagyon rossz gyerek volt, és kirúgták. Mosolyogva konstatáltam a helyzetet: a kirúgása után éppen tíz évvel Ádám, már híres zenészként visszatért a zenekarával egykori iskolájába, lenyomott egy fantasztikus bulit, a csajok elájultak tőle, a fiúk tomboltak, kell ennél jobb „visszavágás”? Amúgy magam is elég rossz gyerek voltam, másodikban meg is érintett a kirúgás szele, aztán végül megkegyelmeztek… Szóval a közös nevező Ádámmal ‒ a rosszaság ‒, még szimpatikusabbá tette őt.

Akkoriban a magyar rockzenészeket a nyugatiakhoz méricskéltem, számontartottam, hogy megjelenésben, lazaságban és zenei teljesítményben kik hozzák a nyugati formát. Nem kevesen kerültek fel a tabellámra, és azon a toldys esten Ádám máris az élbolyba ugrott. Sportos alkatú, jóképű pali, lobogó hosszú haj, bőrdzseki, szűk kordgatya, varázslatos férfias hang, elképesztő energia és vitalitás a színpadon, és nem mellékesen lenyűgözött, hogy ez a „vadember” micsoda lágy trillákat is ki tudott hozni a fuvolájából.

Természetesen lementem Minire a Bem rakpartra. Sorban állás, tülekedés az utcán, a hatalmas tömegben elázott rockercsávók, hipszterek, és gyönyörű szakadt lányok várakoztak. Bent a teremben jó néhányan nem széken ültek vagy elöl álltak, hanem a fal tövében feküdtek, borokkal felszerelkezve, egyesek könyvet olvastak. Mintha otthon lettek volna. Persze otthon is voltak. A sokadik Bem Rockparti bulim után én is kezdtem valami otthonságot, otthonosságot érezni. Hamarosan összeállt az éves Mini-programom. Május 1-jén a Tabánban Mini‒LGT, nyáron a budai Ifiparkban keddi napokon egy másik kedvenc bandámmal, a P. Mobillal közös fellépéseik, bizonyos szombat esték, amikor a parkban a Mini a fő attrakció, karácsony környékén Alfa Rockbázis az Alfa moziban, ősztől tavaszig pedig a Bem Rockpart szerepelt a listán.

A Mini együttes tagjai a Bem rakparti klubjuk előtt. Balról: Czipó Tibor, Török Ádám, Dobos Doxa Sándor, Závodi János. Fotó: Fortepan / Rubinstein Sándor.

Török Ádám és a Mini az állandóságot jelentette az életemben, több vonatkozásban is. Zenekarok jöttek és mentek, populáris stílusirányzatok váltogatták egymást, számos zenész a nagyobb bevételek reményében felugrott egy-egy divathullám hátára, de Ádám és a Mini nem. Nem változtak, maradtak a progresszív rock, a blues, és a dzsesszrock jól bejáratott háromszögében. Igazi zenész saját zenéjét játssza, énekelte Charlie 1976-ban. A legnagyobb igazságokat a legegyszerűbb mondatokban lehet elmondani. Állandóság. Amikor történetesen nem mentem az ifiparkos koncertjükre, akkor is velem voltak. Langyos nyári este buszra vártam a Batthyány téren, vagy éppen a pesti oldalon volt dolgom… És egyszer csak fuvolaszót hozott felém a dunai szél. Füleltem. Ó, ez a Fekete gép… Tehát nemrég kezdték a koncertet. Hú, ez a Körbe-körbe… hogy én ezt mennyire szeretem.

Ádámmal nem voltam személyes kapcsolatban. A Bem rockparti büfében néha váltottunk pár szót. Ennyi. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy nem játszanák-e el a Halványkék gondolatot. Azt válaszolta, sajnos nem megy, ahhoz Hammond orgona kell és a Papp Gyuszkó. (A nyolcvanas évek elején a Halványkék gondolatot megvásároltam kislemezen 5 forintért a Múzeum körúti lemezantikváriumban.)

Ádámmal sokszor összefutottam a Vízivárosban. A jellegzetes ruganyos járásáról már messziről felismertem, sietős léptekkel jött szembe a Fő utcán vagy a Batthyány téren. Köszöntünk, és mentünk tovább. Miután 1983-ban feloszlatta az együttest, és szólóban folytatta, egyedül vitte tovább az állandóságot, és különösen örömteli volt megpillantanom őt valahol, a Vároldalon lefelé ereszkedve, vagy a Széna téren bevásárló kosárral a kezében. Aztán jött a Tátrai-Török Tandem, majd létrehozta a R.A.B.B.-ot, szenzációs felállással, Pinyóval, Závodival, Zsoldos Tamással és Muck Ferivel. Teltek az évek, és Ádám mintha kárpótolni akarta volna a Mini közönségét a kiesett évekért. Persze nem erről volt szó, mindenesetre az állandóság érzésemet a háromszorosára fokozta. Megalakult a Török Ádám és a Mini fiatal zenészekkel, az Ős-Mini az öregekkel, valamint a Mini Acoustic World, ami a Kézdy Luca vezette vonósnégyessel a szívem csücske lett.

Az élet úgy hozta, hogy hat évvel ezelőtt interjút készíthettem vele egy magazin számára. Amikor a fotós kollégámmal megérkeztünk a megbeszélt óbudai kocsmateraszra, már ott ült egy terített asztalnál kialvatlanul és kissé másnaposan. Egy erdélyi koncertről tért haza az előző éjszaka. Thai ebéddel, borral, ásványvízzel kínált minket. Ez a baráti gesztus kissé szokatlannak számított egy interjúkészítés kapcsán, de megadta a derűs alaphangot. Hosszan beszélgettünk. A zenész Török Ádámot már ismertem, és kicsit megismerhettem a magánember Török Ádámot is. Olyan volt, amilyennek a hozzá közel álló emberektől már hallottam. Nyitott, őszinte, közvetlen, melegszívű, a másikra odafigyelős. Szóval az a típus, amely már kiveszőben van itt körülöttünk. Jóban lettünk.

A közelmúltban a barátnőmmel Badacsonyban nyaraltunk, és a szomszéd faluban elcsíptünk egy Török Ádám és a Mini koncertet. Gyalog mentünk át, mert úgy terveztük, hogy asztalhoz leülünk, és megiszunk, na nem sok-sok üveg bort, hanem csak úgy három-négy pohárral. Késésben voltunk, és az országúton az járt a fejemben, hogy majd a faluba érve még meg is kell keresnünk a helyet, ahol játszanak. Nem kellett keresnünk. A településhatáron áthaladva a koraesti szellő fuvolaszóval simogatta meg az arcunkat, és csak ballagtunk a hang után. Az állandóság. Mosolyogtam. Budapesttől 170 kilométerre is otthon vagyok. Akkor láttam utoljára Ádámot színpadon.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az állandóság a múlté lett. Váratlanul és könyörtelenül. Valahogy teljesen valószínűtlennek tűnik, hogy ez megtörténhetett. Nőbarátaim szokták mondogatni, ténymegállapításként, hogy a férfiak nem sírnak. Hát, drágáim, ebben ti tévedtek.

A gőzhajó elindult a balladafolyón.

Jó utat, Ádám!

Szerző: Kabai József

Nyitókép: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.