Ebben a cikksorozatban a rendszerváltás előtti magyar könnyűzene és a sport kapcsolatát igyekszem körbejárni. Ez a kutatás vonatkozik a sport témájú dalokra, a zenészek sportmúltjára, élsportolóink popzenei felvételeire, a különböző sportegyesületek indulóira, a különféle sportesemények tiszteletére írt dalokra, valamint az olyan sport témájú filmekre, amelyeknek betétdalai beat-pop-rock stílusú szerzemények. Az első részben a Zenével az edzett ifjúságért elnevezésű, 1977-ben meghirdetett dalpályázat döntőjébe jutott 12 szerzeményt mutattam be, majd az egy évvel később kiírt újabb pályázat legjobb dalait és azok előadóit vettem górcső alá, most pedig a sportolásra is alkalmas közlekedési eszközök világában merülök el. Az ebben a témakörben létező dalok felsorolása nem teljes, csak egyfajta kóstoló a könnyűzene és a sport érintkezésének témaköréből.

Az ember életében a tíz és tizennégy éves kora közötti időszak a legfurább. Akik egy-két hónappal korábban kezdenek érni, ekkortájt elképesztően nagynak és felnőttesek tűnnek. Vezérbika természetesen mindenkit megelőzött, biztos ezért is lett ő a vezérbika.

A négyeshatost várom a Margit híd, budai hídfőjénél, jön át a zebrán egy lány. Morcos, és két copfba van fogva a haja. Kockás maxi kabátban van, a fején nagy kalap. Igen, ez ő. Nem hiszem el. Megáll előttem, azt kérdezi, mennyi az idő. Erősen festett szemeibe nézek, háromnegyed egy, mondom, erre elnyílik a szája és felszaladnak az ívesre szedett szemöldökei.

Lassan a városszéli ABC teljes személyzete minket figyelt. Szúrós tekintettel, kitartóan, miután jó tíz perce tanácstalanul álldogáltunk az italos részleg előtt. Talán nem minden előzmény nélkül tették. A közeli művelődési házban rendezett nyári koncertek előtt többnyire ezen a helyen szerezték be a fiatalok a zene teljes átéléséhez állítólag nélkülözhetetlen szeszes italokat. És valljuk be, nem mindig tartotték szem előtt a Tízparancsolat, Hetedik cikkelyét. Ne lopj!

A múlt évben már megírtam a megismerkedésünk eseményeit, ami egy régvolt Dinamit-koncerten történt. A mostani írásom a férjem története, ezek az ő szavai, csupán én fogom a tollat.

Akkor fejeztem be a nyolcadik osztályt és ősszel töltöttem a tizenötöt. Kezdtem a gimnáziumot. De előttem állt még az egész nyár ‒ minden csodájával és varázslatával. Tele voltam álmokkal, reményekkel, várakozással.

„Magam és köztem állok én.” (Hamvas Béla)

„A rockzene a lázadás szabadsága volt, az ezt követő életem pedig az elfogadás szabadsága.” (Révész Sándor)

Érdekes (ön)vizsgálat a rajongás természetrajza: életkoromból fakadóan még sikerült elkapnom a magyar rockzene aranyidőszakának utolsó éveit, így például 1977 nyarán éltem át először Piramis-koncertet testközelből. Korosztályom imádta a rockzenét, ügy volt számunka, a legfontosabb az akkori életünkben. Páran maradtunk csak, akiknek ma is az maradt.

Ez a sorozat a szocialista tábor három talán legfontosabb és legnagyobb nemzetközi dalfesztiváljának állít emléket, a részt vevő magyar előadók lemezen megjelent dalainak bemutatásával.

Az első részben történelmi véletlenszerűségről és a Kádár-kor enyhüléséről írtam. Az utóbbi azonban nem mindenki számára volt olyan egyértelmű és kézzelfogható. Azokat a ma már klasszikusnak számító underground bandákat, mint a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó, a Balaton vagy a VHK, hellyel-közzel békén hagyták, bár nagy teret nem engedtek nekik.

Nehéz elképzelni zenében és stílusban annyira távol álló nótákat, mint a norvég A-ha zenekar Take On Me című száma és a magyar A. E. Bizottság Szerelem című dala. Pedig mindkettőt az új hullám, vagyis a new wave kategóriába soroljuk. Ha mindezt kiegészítjük azzal, hogy a New Musical Express (NME) 1981 januárjában megjelent cikkében a Beatricét is a műfaj képviselőjének titulálta, akkor talán megértjük, miért ez az egyik legszélesebb szcéna a zenetörténelemben.