A Ferm együttest, a mai napig a legprofibb amatőr zenekarként emlegetik. Nem véletlenül, hiszen olyan zenészek kezdték itt a pályájukat, mint Karácsony János, Menyhárt János, Szikora Róbert vagy Gerdesits Ferenc. Előtte Drimál István töltötte be az együttes frontemberi posztját, aki – ahogy az interjúból kiderül ‒ a mai napig nem szakadt el a zenétől.
Első jelenet. Helyszín: Budapest, a Wesselényi utcai általános iskola kultúrterme. Időpont: az ötvenes évek vége. Kerületi zongoraverseny. Sorban szólítják a gyerekeket. Egy kivételével mindenki a zongora mögé ül, a zsűri készül visszavonulni a döntéshozatalra, mire feláll egy szemüveges kisfiú kantáros nadrágban, udvariasan elnézést kér, bemutatkozik, hogy ő nyerte a Hernád utcai iskola zongoraversenyét, kérdezi, hogy miért nem szólították? A meglepett zsűri a zongorához engedi a határozott kissrácot, ő pedig előadja Bartók Bélától az Este a székelyeknél című darabot és Mozart Török indulóját. És nyer. Fölényesen.
Bizonyára minden posztbeatnik és hajdani hippi, még a torzonborzból élrevasalt konzumáló-korrumpálódó, esetleg az undergroundba vonuló, majd onnan újra felkapaszkodó ifjúsági forradalmárok is megállapíthatják, hogy a rock and roll egykori ellenkultúrájának mélyre vitt verbális ütései a 21. században már (Bob Dylan 2016-os irodalmi Nobel-díjával jelképesen is) a magaskultúra gesztusértékű mozzanatainak számítanak. A popzenébe simuló generációs lázadás szószólóinak szórakoztatóipari termékmegjelenítése ellenére is.
A hetvenes évek közepére kifutott a middle of the road-stílus, a Piramis tehát egy újra éhes, elégedetlen generáció hangját artikulálta, amikor 1976 nyarán a szó szoros értelmében berobbant a hazai rockzenébe. Deütálólemezük (Piramis I., 1977) nyitódala, a Szabadnak születtem a magyar populáris zene egyik legerősebb kezdőszáma: így kell indítani egy diszkográfiát.
„…elegem van a sablonokból, F-dúr, d-moll, g-moll, C-hetes estéről estére, míg egy napon kiborotválnak, bekölniznek s papírvirággal a hasadon a konyhaasztalra terítenek…” – írja Kitömött madár című regényében, avagy életdokumentumában (?) Domonkos István, akivel képzeletben akár ma is összekönyökölhetünk, mondjuk az ugyancsak képzeletbéli Nagy Napló Bár kocsmapultján.
Presser Gáborból csak egy van. Ha fellép, az a zene piros betűs ünnepe. Ezt a koncertet szerzői estként gondolta ki több mint két éve. Először 2020. május 8‒9., aztán 2021. január 4‒5‒6. volt a dátum, végül 2022. március 12‒13-án valósulhatott meg. Két nap alatt három zsúfolt teltház a Budapesti Kongresszusi Központban.
A Bergendy együttes első, saját dalokat tartalmazó albuma csak az 1972-es tavaszi hanglemezpiacon láthatott napvilágot. A dalok felvételei a Rottenbiller utcában már 1971. május 20-a és július 21-e között elkészültek, de a Hanglemezgyár a banda saját dalai előtt – különféle okokból – még kiadott egy, a kor legmenőbb (?) slágereit tartalmazó válogatásalbumot (Beat ablak) a Bergendy előadásában.
A mából visszanézve hiába tűnik elképesztően szélesnek a magyar formációk – a Sankó zenekartól az Atlantisig, a Bergendytől a Scampolóig ‒ repertoárja, a hatvanas, hetvenes évek józsefvárosi utcáinak csibészei inkább a Rolling Stones vagy éppen a Spencer Davies Group iránt lelkesedtek. Ez az írás azonban nem pusztán Pötyinek és társainak a zenei ízlését, és a rockzenéhez való affinitását hivatott bemutatni, hanem megemlékezik az első vérbeli nyolcadik kerületi progresszív zenekarról is.
Ha a beatkorszak felhajtóerejétől sodrásba hozott, majd annak örvényében elmerülő, farvizén komótosan tempózó vagy levegőért kapkodó, esetleg folyamatosan a fősodorban kapálózó művészekre gondolok, „Igazi Vész”, avagy nem csappanó flow-val rendelkező rangidős könnyűzenész csak ritkán bukik fel.
A „Nem az ágyban végzem, hajt a vérem” című, a beatzene és a szocialista alvilág kapcsolatait feszegető témával indul a Volt egyszer egy beatkorszak ingyenes előadássorozata március 16-án a Kossuth Klubban. Júniusig hat alkalommal várják a magyar könnyűzene múltjának kevésbé ismert részletei iránt érdeklődőket a beatkorszak-blog szerzői.