1997-ben a Karthago megakoncertet adott a BS-ben. Egy évvel azelőtt – talán ennek apropóján – megjelent egy igencsak felületes és vékonyka könyvecske a zenekarról, nem kizárt, hogy éppen a fellépés promóciójának részeként. Ez az Elefántdübörgés – sztorik a Karthago együttes életéből. Írója, Kiss Sándor az évezredforduló körül több rocktörténeti könyvet is jegyzett, például a Tátrai Bandről, vagy Lerch Istvánról szólókat.
A Skorpio első nagylemeze A rohanás címmel 1974-ben került a boltokba. Az album azt a fajta hard rockot tartalmazza, ami felé Frenreisz Károly a Locomotiv GT-t vitte volna – ha az együttessel marad. Minden dal tökéletesen kidolgozott, szabad és nagy ívű hangszeres improvizációkkal tarkított. A barázdák között mindössze egyetlen kakukktojás bújik meg, mégpedig az Így szólt hozzám a dédapám.
1964-ben, tizenöt évesen lettem az akkoriban divatba jövő beatzene rajongója. Gimnazistaként egymást informáltuk az osztálytársakkal, újságokat hoztunk, néhányukhoz – akinek már magnója volt –, fel is mehettünk a tanítás után, és a meglehetősen zavart Szabad Európa Rádió adásaiból levett számokat hallgattuk szájtátva. Korábban a twist, a Speedy Gonzales, Elvis és Cliff a Shadows-zal megnyitották már a horizontot, de a Beatles és a Mersey-beat, majd később a Rolling Stones és a brit rhythm & blues-hullám elvakulttá tett. Mivel meglehetősen archiváló típus voltam – és vagyok máig is – e felejthetetlen korból közrebocsájtom most néhány fennmaradt emlékemet.
Török Ádámot már tízévesen elbűvölte Bartók és Kodály világa, a szalagos magnóról hallott első rock and rollokra pedig hastáncot lejtett a szoba közepén. A Mini élén tömegeknek játszott kompromisszummentes, underground zenét. Korábban kérdeztük már az 1971-es Illéssel-, és egy évvel későbbi LGT-vel közös turnéról, ezúttal a hippik badacsonyi arany nyaráról, a Vároldal utcagyerekeiről, sreifolt zakóról és zaciban vett világoskék öltönyről, az Ifipark közönségének megénekeltetéséről, meg a tabáni katlanban kígyózó hatalmas tömegről beszélgettünk vele. De elárulta azt is, hogy a mindenkivel kritikus Radics Béla mit gondolt a számairól.
A magyarok zenei tehetsége méltán világhírű, szinte minden korban szórakoztatták a közönséget magyar muzsikusok és énekesek a királyi udvaroktól a legszínvonalasabb lokálokon át a komolyzenei koncerttermekig. Amikor a beatzene az 1960-as évek legelején Magyarországot is meghódította, a legtehetségesebb hazai zenekaraink színvonal tekintetében pillanatok alatt felzárkóztak a nyugati élvonalhoz.
Mészáros Zoltán, aki a hetvenes években Lőrinc és Pestimre MHSZ-titkáraként tevékenykedett, az itt működő Fonó és Szövőgyár miatt „női kerületnek” nevezte a tizennyolcadikat. Persze éltek és dolgoztak itt azért férfiak is, hiszen a Téglagyárnak, a Budapesti Kőolajipari Gépgyárnak és a Kistextnek, vagyis a Kispesti Textilgyárnak is fontos gyártóegysége volt errefelé. A munkáscsaládok lakhatását a Lakatos úti-, valamint az 1975-ben átadott KISZ-lakótelep oldotta meg, a szórakoztatásukért pedig elsősorban az 1971. június 19-én megnyitott Lőrinci Ifjúsági Park, vagyis a LIP felelt.
Pétersz Miklós Bencsik Sándor gyerekkori barátja és zenésztársa volt, együtt játszottak Samu első zenekarában is. Mesélt nekünk építőtáboros dobozgitározásról, a Kefírről, aminek Cream-számok voltak a repertoárján, és elárulta azt is, miért és merre kanyarodott el a zenétől.
Szimatszatyor, Ricse-kendő, tagsági igazolvány. Egy aláírt szalvéta, egy tépett fénykép vagy egy megsárgult levél. Fiatalságunk vágyott és féltve őrzött kincsei. A Volt egyszer egy beatkorszak-blog szerkesztősége, az NKA Hangfoglaló Program és a Hangőr Egyesület a tavalyi Hogyha hallom én, minden az enyém! című pályázat sikerén felbuzdulva ismét közös emlékezésre hívja a hazai beat, pop és rock rajongóit. A 2021 őszére tervezett, a rendszerváltozás előtti magyar könnyűzene és a vizualitás kérdéseit körüljáró konferenciához illeszkedve ezúttal zenekarokhoz, koncertekhez vagy klubokhoz kapcsolódó tárgyakat, illetve ezekről szóló történeteket keresünk.
Annyi története van, hogy egy vastagabb könyvbe sem férnének el. Valószínűleg sok százat már ezeregyszer elmesélt. Éppen ezért egy Szigeti Ferenc-interjú nehézsége épp a látszólagos könnyedségében rejlik, hiszen csak szemelvényeket tudunk felvillantani a néhai Sigma és Corvina együttesek dalszerző-gitárosának, valamint a Karthago dalszerző-gitáros-zenekarvezetőjének eseménydús életéből.
Nehéz erről a könyvről ömlengés nélkül írnom. Gyerekkorom, rocktörténeti érdeklődésem eszmélésének egyik sarokpontja volt ugyanis A rock napszámosai című Ómolnár Miklós-kötet. És mióta az egyik fejezetének szereplőjéről, Nemes Lászlóról önálló könyvet írtam, pláne a szívem csücske a téma.