Halász Károly a Számum és a Sámson tagja volt rövid ideig, sőt a Meteorban is megfordult, majd Friedrich Károllyal játszott egy free-dzsessz formációban, végül Norvégiában telepedett le, ahol polgári egzisztenciát teremtett. Az interjúban többek között arról beszél, hogyan ismerte fel, hogy a zenei pályán alkalmatlan lenne magasabb szinten érvényesülni, de megosztja a kezdeti évekből származó élményeit is.

1976 tavaszán egy remek híren akadt meg a szemem a Pesti Műsorban: májustól keddi napokon újra játszik a Mini és a P. Mobil a Budai Ifjúsági Parkban. „Remek hír” alatt a Mini fellépését értettem, hiszen már jól ismertem a bandát, lejártam a Bem rakpartra és imádtam őket, örültem, hogy most először szabadtéren is hallhatom a Kereszteslovagot.

Már nagyfiúk voltunk. 1981 márciusát írtuk, akkor töltöttük be a tizennégyet. A „Váliban” javában dúlt a digó-csöves ellentét. Muszáj volt valahova tartozni. Mi az utóbbi mellett döntöttünk, és beszereztük az ehhez szükséges felszereléseket. Anyáink leszűkítették kordbársony- vagy Trapper-farmerünket, jól mutatott pipaszár vagy éppen tuskó lábainkon, amelyek természetesen Alföldi-papucsban végződtek... Apáink a LÉGO-oktatásról (vagy máshonnan) zsákmányoltak szimatszatyrot, amire az AC/DC és a KISS jelét, esetleg Black Sabbath-keresztet vagy Beatrice-koronát kellett felrajzolni. Biztosítótű volt otthon, minden trafikban lehetett kapni Rolling Stones-nyelvjelvényt, Hobo-fityiszt és persze pengenyakláncot is. Ezután még baboskendőre kellett szert tenni, amit csak a Nyugati környékén, egy körúti lemezboltban árultak. Amikor minden megvolt, menetre készen álltak a házi punkok. Mert persze azok voltunk, koncertélmények nélkül. Na nem mindenki, hiszen a Hajógyári-szigeten és a Tabánban már jártak osztálytársaink...

A közelmúltban volt szerencsém hozzájutni egy vidéki könyvtár „végkiárusítása” alkalmával több kiszortírozott, törölt tételű Csengey Dénes-kötethez; köztük az „…és mi most itt vagyunk” című, könnyűzenei-társadalmi témájú, már-már monografikusan a Cseh–Bereményi-dalokra fókuszáló esszéfüzérhez. A Magvető Könyvkiadó gondozásában, 1983-ban megjelent könyvet valószínűleg a beat elhivatott kutatói közül (akikhez részben – a nyolcvanas évekbeli újhullám búváraként – e sorok írója is tartozik) nem mindenki rakná fel szívesen a polcára… Én viszont kiemelt helyen kezelem, hiszen ilyen kendőzetlen pontossággal, kíméletlenségében sem kegyeletsértően, ugyanakkor önkéntelen bálványromboló gesztussal azóta sem írta körül senki a hazai beatkorszak mibenlétének ellentmondásoktól terhes, s végül (mára már tagadhatatlanul) elvetélt közegét.

Az 1980-ban, egy balatoni nyaralás alkalmával alakult Trabant együttes az államszocializmus „digitálisan is álló idejű” évei alatt barkácsolta össze dalköltészeti (túl)világát. A házi felvételeket készítő, egyre bővülő, vendégzenészekkel kiegészülő (akik beszálltak a Trabantba, a teljesség igénye nélkül: Bolyki László, Víg Mihály, Hunyadi Károly, Hajnóczy Árpád, Másik János, Menyhárt Jenő, Pajor Tamás, Grandpierre Attila, Kozma György, Magyar Péter, Kiss László, Dénes József, Urbán Mariann, Farkas Zoltán, Kozma György, Baksa-Soós Vera, Gazsi Zoltán, Klöpfler Tibor…), szinte folyamatosan fluktuáló formáció szobazenéjében Lukin Gábor kompozíciói, Vető János versei és Méhes Marietta éneke a nemzetközi art-rock párhuzamokat tekintve leginkább a Velvet Underground-féle artisztikumhoz köthetőek, dalaik mégis sajátosan közép-kelet-európai atmoszférát árasztanak.

1977-et írtunk, már majdnem 15 voltam, Omegás. Akkoriban Kóborék jelentették kis hazánkban a top rockot. Külföldi bandákat csak elvétve láttunk Magyarországon, azok is többnyire a C ligából érkeztek, vagy feltörekvő, még alig ismert zenekarok voltak. Esélyünk se volt a korszak nagyjaira, a Pink Floydra, az Emersonra, a Zeppelinre vagy a Kissre. A Stones is csak Zágrábig jutott el ’76-ban.

Az 1980-tól, csupán fél évig (az akkor még viszonylag új óraátállítás estéjén volt az első és az utolsó koncertjük is) működő URH (Ultra Rock Hírügynökség) hátra maradt tagjaiból (Menyhárt Jenő, Kiss László – időközben Müller Péter a Kontroll Csoporthoz „igazolt”, Salamon András pedig filmrendező lett) alakult Európa Kiadót már maga a zenekarnév is predesztinálta egy direktebben kifejezett univerzális világnézet kialakítására és már-már programszerű közvetítésére.

1989 előtt a magyar rock talán legnagyobb felvevőpiaca a Szovjetunió volt. Előadóink a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig rendszeresen turnéztak az óriási birodalomban, az ottani rockrajongók számára az oda be nem engedett nyugati rockzene hírnökei voltak. Nem ritkán stadionokat töltött meg egy-egy zenekar – akár napjában több előadás erejéig is!

Ha a klasszikus rockzene alapzenekarainak lemezeit hallgatod, valószínűleg eszedbe sem jut (kivéve, ha dobos vagy), hogy van egy közös nevező: az összes dobos Paiste cintányérokat használt a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Free, később az AC/DC vagy a Van Halen és a Police felvételein és koncertjein.

Egy egészen semmirekellő rocktörténeti kötet jelent meg az elmúlt hetekben a Kossuth Kiadó „gondozásában”. Kabai József, az elsőkötetes szerző Módos Péter életútját kívánta papírra vetni.