Vannak könyvek, amiket időnként újra kell olvasni és akadnak, amelyeket újra kell írni ezért vagy azért. Bálint Csaba Radics Béla a beatkorszakban című, CD melléklettel ellátott könyve 2012-ben jelent meg első alkalommal. Nagyon gyorsan elfogyott, jelezve, hogy a főhős iránt nagyon komoly az érdeklődés. Nyolc év után ezért alaposan kibővítve, még bőségesebb képanyaggal kerül ismét az olvasók elé a kötet.
Előző, Szörényi Levente Hazatérés című lemezét bemutató cikkemben már részleteztem, hogy a Fonográf két legfőbb dalszerzője hogyan és miért jutott arra, hogy szólólemezt készítsen 1980-ban. Bródy János – ugyanúgy, mint Levente – már néhány éve gyűjtögette és érlelgette egy esetleges szólóalbumhoz való dalait. Bródynál az ehhez szükséges kiindulópont 1978 körül érkezett el, amikor olyan dalokkal hozakodott elő a Fonográf próbáin, amiket a zenekar énekesei már – eltérő hangvételük miatt – nem szívesen énekeltek volna el. Sőt! Voltak dalok, amik már ugyanezen ok miatt Koncz Zsuzsa nagylemezeiről is lemaradtak, és épp Zsuzsa volt az, aki azt mondta Bródy Jánosnak, hogy „ezek neked állnak a legjobban, énekeld el őket magad, Tinikém”.
A Fonográf együttes 1978 és 1980 között „belekényszerült” egy „country & eastern” muzsikát játszó együttes szerepkörébe: ők lettek az első „világhírű” country zenekar Kelet-Európából. 1978 végén Angliában a United Artists kiadta a Stacey Wilde szövegíró közreműködésével angolosított Levél a távolbólt, Greyhound címmel, de 1979 májusára kiderült, hogy a kislemez – noha Anglián kívül napvilágot látott még Hollandiában és Németországban is – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A zenekar egy komplett, angol nyelvű nagylemez anyagát is rögzítette, ami végül Magyarországon kívül csak Svédországban jelent meg (két változatban is) a Svalan Grammofon kiadónál, 1980-ban.
A rendszerváltás tinédzserek számára kissé zavaros, ámde felemelő időszakában jártam először Prágában a nagybátyám jóvoltából, aki akkoriban ott dolgozott szakszervezeti tolmácsként. Már a kijutásom is kalandos volt: egy budapesti koncertről nem tudtam éjszaka hazamenni a cuccomért Sárbogárdra, mert lekéstem az utolsó vonatot, éppen ezért a bátyám másnap reggel két vázas hátizsákkal jött utánam, hogy felnyaláboljon, és együtt menjünk unokatesómékhoz az akkor még létező Csehszlovákia fővárosába.
Egy átlagosnak ígérkező szombat reggelre ébredtem 1980. augusztus 23-án. Néhány dologban ugyan eltért egy alig tizenkét éves lány mindennapjaitól, de nem nevezhető rendkívülinek. Azon a hétvégén, egyéb okok miatt, csak ketten birtokoltuk a házunkat a bátyámmal. Ezt kihasználva, reggelizés közben szólt, hogy átjönnek a barátai, lányok-fiúk, vegyesen. Örültem, mert mindig jófejek voltak velem, és persze kiscsajként igyekeztem ellesni tőlük a „felnőttes” viselkedést.
„Még mindig szeretném tudni, hogy mikor vesztek egy Centrum-hétfőn piros répanadrágot! És mikor tanultok meg kesztyűbe dudálni? És mikor nő be a fejetek lágya? Mikor lesztek rendes emberek? Mikor fogtok megváltozni? Jaj nektek!” (Schuster Lóránt / P. Mobil)
A sokak számára jól ismert felvezető ezen verziója a Szuperkoncert néven híressé vált fesztiválon hangzott el 1981. augusztus 22-én a Hajógyári-szigeten, a közönség pedig boldogan felelt Lóri költői kérdéseire: Soha! Majdnem negyven év távlatából persze kicsit más fénytörésben látszik az esemény, a korszak, a korabeli visszhangok alapján pedig néha olyan, mintha két különböző filmet néznénk.
1970. szeptember 4. Első ízben engedtek el szüleim egy beat-koncertre. Ez nagy dolog volt részükről, mert bár elfogadták néhány éve tartó rajongásomat, nemigen tudtak mit kezdeni a beat-zenével, még ha el is vittek az Ezek a fiatalok… című filmre, és egész jól szórakoztak az Egy nehéz nap éjszakáján, különösen a minden lében kanál ír nagypapán.
1980 forró nyara volt. A játszótéri focizásban kitikkadt fiúcsapat a kilencemeletes panel lépcsőházában keresett menedéket. Leginkább a harmadik szinten ültek le, mert ott laktak a lányok... Igaz, ők a Hungariát szerették, de egy napon ismeretlen, dallamos rockzene szűrődött ki az ajtajuk alatt.
Egy fesztivál, amely nem is volt fesztivál. De mégis úgy beszéltek róla. Sőt: woodstocki élményt vizionáltak hozzá. És egy horrorfilm, amelyet leforgattak, de soha nem került a mozikba. Vajon mi a közös ezekben a látszólag egyáltalán nem összefüggő, de külön-külön is elég különös dolgokban? Pilisborosjenő, Fenevad Fesztivál, 1983. augusztus 13. Vigyázat, nagyon hosszú tartalom!
Az Illést és az Omegát elemző könyvei után Majnik László zenész, kritikus és esztéta a napokban megjelent, harmadik kötetében Fenyő Miklós zenei munkásságát tekinti át a Syconortól a Hungariáig. Pontosabban a Modern Hungariáig.