Zalatnay Sarolta második, Zalatnay című albuma talán az egyik legkülönlegesebb korong a magyar könnyűzene történetében. A lemezen közreműködő zenészek között (egy kivétellel) megtalálhatjuk azokat is, akik előidézték az 1971 tavaszán robbanó „beatkáoszt”... A lemez tulajdonképpen egy „kézzel fogható és füllel hallható” átmenet a Metro és a felvételek napjaiban már alakulófélben lévő Locomotiv GT együttesek között.
A Zalatnay Saroltát kísérő zenekar alapját természetesen még a Metro tagsága alkotta, azonban itt-ott csatlakozott a bandához Laux József és Presser Gábor az Omegából, valamint a Tolcsvay testvérek (Béla és László), akik a felvételekre magukkal vitték nemrég elektronizálódott zenekaruk, a Tolcsvayék és a Trió szólógitárosát, Móricz Mihályt is.
Nevezhetjük ezt az albumot – kis túlzással persze – egy termékeny jam sessionnak is, mert szinte a lemez egészén érezni a stúdióban uralkodó laza hangulatot. Ez talán annak is köszönhető, hogy az album fő zeneszerzője Frenreisz Károly volt, aki ugyanúgy képes volt blues-rockos kompozíciókat megalkotni, mint együgyű popdalocskákat.
A nyitódal a jókedvű Ócska láda. Zalatnay előadása kislányosan bájos, amihez tökéletesen passzol a szám megnyerően szellős hangszerelése. Az alapot a jobboldalon sikáló akusztikus gitár adja, Frenreisz Károly lezser basszusjátékát balról halljuk. Hangszerének hangja meglehetősen testes, ami nem véletlen, hiszen a nemrég beszerzett Fender Precision basszusgitárján játszik. Brunner Győző dobjai középről szólnak. Az ütős nem használja a lábdobot, csak a lengőcineken, kávázott pergőn, és egy magasra hangolt felsőtamon kísér.
A refrénekben megcsillan Zalatnay stúdiórutinja is: szólójára alsó és felső tercet is énekel. A bevezető szólógitárriff és a gitárszóló hangzása meghökkentően eredeti. Feltehetőleg Móricz Mihály játszik a hangszeren, olyan, mintha egy slide-cső segítségével idézte volna elő a felvételen hallható „hibbant hangzást”. Fogarasi János csak az utolsó versszakban lép beHammond-orgonájával, de amilyen hirtelen érkezik, olyan gyorsan el is tűnik. Az utolsó refrén után lezárásként mindössze csak egy rövid, tercekben haladó gitárszólamot hallhatunk.
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Laza dob-groove nyitja a Rögös úton című számot. A kimért tempó, maga a kvintes gitárriff és az egész, blues-rockos megszólalás is enyhén Free-ihletésű. A hangzás ezúttal is hézagos, a dobra és a basszusra épül, annak ellenére, hogy a két gitár is fontos szerepet kap – kiemelve Zorán töredezett szólógitározását. Zalatnay Sarolta hangja káprázatos, végigfut a hátunkon a hideg, amikor rekeszt. A dús textúrájú vokálban a Tolcsvay testvérek mellett Frenreisz Károly is részt vesz. A szólamok kidolgozása kicsit pongyola, de ez jól passzol az amúgy is megkapóan nyers hangzáshoz.
Az első bridge után belép a Hammond, ami tovább erősíti a rockos tónust, és mivel a téma nagy lehetőségeket kínál, talán helye lehetett volna valamilyen hosszabb hangszerszólónak is. Zalatnay éneke a dal végén azonban feloldja a hiányérzetet. Túlhevült, helyenként gospeles frazírjai veszedelmesek, az énekesnő életének egyik legjobb előadását nyújtja ebben a számban.
Az A-oldal harmadik dala a Műanyag álmok című könnyed ballada, szinte mindig aktuális dalszöveggel: az ember gyarló módon vonzódik mindenhez, ami műanyag és olcsó. Az itt hallható muzsika azonban nem kifejezetten könnyűsúlyú. Különösképpen, hogy Frenreisz Károly a dal tónusát meghatározó major, illetve moll-szeptim harmóniákat és a felettük elhangzó fuvolaszólam hangulatát nagy valószínűséggel a Blood, Sweat & Tears 1968-as, második nagylemezéről kölcsönözte (Variations on a Theme by Erik Satie). A hangszerelés csinos. Az akusztikus gitározás modora (a játékos a 12-húros gitárt pengető nélkül szólaltatja meg) Tolcsvay Lászlóra vall. A vokálban Presser Gábor is részt vesz. A fuvolaszólam minden bizonnyal Frenreisz tehetségét dicséri, természetesen ő szólaltatja meg a basszusgitárt is. A dobok a refrénben kontúrosan, masszívan szólnak. A dobos filljei sűrű szövetűek, ami akár azt is jelentheti, hogy a dobok mögött Laux József foglal helyet. Ha ez így van, akkor már a formálódó Locomotiv GT-t halljuk…
Zalatnay Sarolta énekszólamait a refrénekben duplázva rögzítették, ahol felbukkan a vonószenekar is. Jelenlétük – a dal mondanivalójához remekül illeszkedve – csalóka mázzal vonja be ezt a kerek, de nem túl sok vizet zavaró kompozíciót.
A Hiszed-e még? erőteljes soul-dal. Az alapot Brunner feszes groove-ja és nyolcados lábcinjátéka határozza meg. Frenreisz eseménydús basszus-szólama a bal csatornából, Zorán szaggatott ritmusgitározása pedig jobbról hallható. Felbukkan egy csintalan zongoratéma is (Presser), de csak a bevezetésben és a refrének utáni átvezetésben kap kisebb szerepet. A refrénekben Fogarasi János is belép a Hammond-szőnyeggel, a szólók is az ő tehetségét dicsérik. A breakek lazák, Fogarasi brilliánsan játszik, kiváltképp a dalt levezető szólója remek!
Zalatnaynak jól áll a dal lágéja (C-dúr), kényelmesen énekelhet – a refrénekben három szólamban, ám halványan Frenreisz Károly vokálja is kivehető. Az énekesnő előadása pajkos, csakúgy, mint Dusán szövege: „hiszed-e már, hogy a változás én leszek a számodra senki más?”
Jókedvű sláger a Szép és hazudik, amely tekinthető a hasonlóan könnyed Zsákba dugom a bánatom című dal folytatásának is. Harmóniai felépítése is hasonló a kislemezen megjelent daléhoz, a zeneszerző, Frenreisz Károly tulajdonképpen újrafogalmazta azt. A B-dúros, gyermekien egyszerű riffet Fogarasi János Hammond-orgonán és Tolcsvay László bendzsón mutatja be. A ritmika játékosságát Frenreisz fickándozó basszusa mellett Zorán ska-beütésű, off-beat ritmusgitározása határozza meg.
Felbukkan egy akusztikus gitár is, amelyen Móricz Mihály (vagy Tolcsvay László) játszik bluesos ihletésű betéteket. A dal végén kicsit idegenül hat a pentaton-skála használata, figyelembe véve az énekdallam és a harmóniamenet puha, mollokkal lágyított ívét. Zalatnay előadása ismét bájos, szólóénekét duplázva rögzítették.
Az album A-oldalának záródala a Sárga hegedű. Zalatnay Sarolta a lemez megjelenése után az Ifjúsági Magazinban Neil Young-inspirációt emlegetett a számmal kapcsolatban, és talán lehet is ebben valami. A megindító, E-mollos balladát Presser Gábor finom zongorája és (minden bizonnyal) Tolcsvay László akusztikus gitár bontásai vezetik be. Hozzájuk az első verzében csak Brunner mérőütései csatlakoznak a lengőcinen. Zalatnay hangja törékeny, az énekesnő annyira sebezhető ebben a dalban, hogy az már-már zavarba ejtő. A csodálat azonban nem tart oly sokáig, mert érkezik a húzós refrén ágrólszakadt, cseppet sem kellemes hangvételű kórusa, amelyben Frenreisz Károly, Móricz Mihály, Tolcsvay László és Presser Gábor is részt vesz.
A második verzében Zalatnay énekét Presser csillogó zongoraszólama egészíti ki. A hangszer fokozatosan kap egyre nagyobb szerepet a dalban, mintegy növelve a megszólalás súlyát. A dal végén elhangzó kórus hátborzongató. A kíséret hőfoka egyre magasabbra szökell, Presser fantáziáját szabadjára engedve zongorázik. Falzett, „áriázós” énekhangját is előveszi, amit olyan korábbi Omega dalokban hallhattunk, mint a Gyöngyhajú lány.
Zalatnay éneklése már-már csoda számba megy, maximálisan belehelyezkedik a dalba, előadását nehéz szavakban méltatni. Dusán szövege a zene erejéről, érzelmi hatásairól szól, a muzsikusok előadása képes felnőni a feladathoz, és maradéktalanul alátámasztja a szövegben megfogalmazott gondolatokat. A sárga hegedű hangja nyugodtan behelyettesíthető Presser Gábor zongorájával vagy épp Zalatnay Sarolta énekével is… A dal ragyogó gyémánt, igazán gazdag zenekari és énekesi teljesítmény – az a legkevesebb, hogy Zalatnay Sarolta második nagylemezének csúcspontja.
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
A B-oldalt a Mezítláb a főúton című szerzemény nyitja. A hangzás slágeres, popos, de a rhythm & blues alapjain nyugszik. Az akkordmenet helyenként a The Band 1969-ben megjelent számára, az Across The Great Divide-ra emlékeztet. Itt is előtűnik a Zalatnay Sarolta kislányos közképéhez olyannyira passzoló játékosság, amit a kiválóan hangszerelt fúvos-szekció (két szaxofon és egy harsona) jelenléte is erősít.
Kicsit érezhető a Nem vagyok én apáca hangulata is, de szerencsére innen hiányzik annak minden hivalkodása és harsánysága. Zalatnay inkább „polgárpukkasztóan”, mezítláb sétál a főúton és szelíden énekel közben. A szöveg hippi témája és a könnyed muzsika tökéletes harmóniában van egymással.
A ritmusszekció üzembiztosan húz, Brunner jellegzetes módon, leengedett sodronyú pergődobon játszik. A háttérben a zongora izgatottan kísér, mellette csak Zorán (vagy Dusán?) éles ritmusgitározását hallhatjuk jobbról. A szintén az Across The Great Divide hangulatát idéző szaxofonok szólója felettébb vidám, ezt erősíti a felhangzó „kettő-négyes” taps is…
A Vöröstéglás ház még egyszer, utoljára megérinti a Bee Gees zenei világát (Ezt Zalatnay Sarolta az 1971. júniusi Ifjúsági Magazinban is elismerte). A vonósok hangszerelése ízléses, diszkrét, bár maga az akkordmenet nem túl fantáziadús. A verzék eszköztelenül ereszkednek, a refrének viszont nagy lendületet vesznek, a dallammenet íve pedig csalhatatlanul a Gibb fivérek stílusára vall. Itt Frenreisz is csatlakozik Zalatnay szólóéneke mellé egy alsóterccel.
A kíséret szellős, a ritmusszekció mellett mindössze egy lágy zongoraszólamot és jobbról egy tizenkét húros akusztikus gitárt hallunk, amit minden bizonnyal valamelyik Tolcsvay testvér szólaltat meg.
A megindító dal az idő múlásáról szól, Dusán szentimentális szövege remekül illik a zene érzelgősségéhez: „hajamra ezüstfény ül, egyszer majd mégse bánom, hiszem, hogy teljesül majd minden álmom.” A szám könnyen elférne a korai Bee Gees katalógusban, Frenreisz minden apró hangszerelési jellegzetességet levett – még a basszusgitározásban is. (Korábban is volt már példa erre, mondjuk a Metro Ő és én című dalában.)
A következő, mosdatlan soul-song a Késő esti órán. Ha csak egy röpke pillanatra is, de a stúdióban érezhetjük magunkat a dal felvételén, mert a zenekar elrontja a dal kezdését. Brunner kolompja vezeti fel ezt az elképesztő számot, természetesen a dal masszív groove-ját is ő hozza. Ezt egészíti ki Laux József a kongákon, mindezt Frenreisz fogja össze végtelenül pregnáns basszusjátékával. A főtéma egy jól kitalált gitár-basszus unisono, amit gitáron Zorán játszik, és amit a Hammond szeletel szét.
A verzék feszültek, Zalatnay kirobbanó formában, visszafogott energiával énekel, előkészíti a terepet a szikár refréneknek. A nyersen előadott kórusokban az énekszólamok vezetését átveszi Presser Gábor jellegzetes falzettjével, meglehetősen elnyomva Zalatnayt. Mellettük Frenreisz Károly, Tolcsvay László és Móricz Mihály vesz még részt a vokálban.
Az eszelős soul majdnem szétreped, annyira feszes. Ezt még tetézi Brunner egy kitűnő dobszólóval, amit ismét leeresztett sodronyú pergővel játszik, s a végén ropogós triolákkal is fűszerez. A Hammond vezet át egy újabb főtémába, majd a második verze következik. Az újabb refrén egyre hevül, a végén Presser és Zalatnay énekelnek nagyokat. A sztereókép jobbján úgy hangzik, mintha Móricz Mihály keveredne ízes, bluesos gitárszólóba.
A Késő esti órán annyira pimasz, amennyire csak lehet. Egyszerűen szétveti a számot az erő és az invenció. A hangzás a Locomotiv GT előszobája, jól kirajzolódik itt, hogy miről is ábrándozott Frenreisz Károly és Presser Gábor a Royalban… Ugyan ebben a dalban még leginkább a Metro hibátlan muzsikálását élvezhetjük, de mindettől függetlenül ez az az új zene, ami Presserék fejében szólt egy új együttes tervezgetése közben.
A lemez forog tovább, de tulajdonképpen ezután a dal után már mindegy is mi történik a fekete korong barázdái között. Persze, ettől függetlenül maradt még izgalmas hallgatnivaló… A következő, Az idők peremén című ballada épp csak arra jó, hogy megpihenjünk egy kicsit az előző soul-rock után. Zorán és Dusán közös szerzeményét mindössze egy szál akusztikus gitár, plusz a vonószenekar kíséri. Frenreisz Károly fuvolázik is, emiatt a hangszerelés tónusa halványan előrevetíti a későbbi LGT olyan dalait, mint a Csak egy szóra. Zalatnay éneke kicsit bágyadt – jól érzékelteti a szövegben említett „bolyongást”. Ennek (is) köszönhetően kap a felvétel egy enyhe pszichedelikus ízt, így e töredék csöppet sem kellemetlen.
Tolcsvay László és Béla kompozícióját, a Nem lehet című, country stílusú dalt Zalatnay Cini a szerzők társaságában rögzítette, de a vokálban Presser Gábor és Frenreisz Károly is közreműködik. (Az album 2000-es CD kiadásának füzetében található egy olyan fotó, amelyen Móricz Mihály, Tolcsvay László, Presser Gábor és Frenreisz Károly állnak körbe egy mikrofont a Lemezgyár Rottenbiller utcai stúdiójában. Nos, az a fénykép akár ennek a dalnak a felvétele közben is készülhetett.)
A bal csatornában Tolcsvay Béla játszik tizenkét húros gitárjával. Az erősen kompresszált szólót is ő adja elő, de egy külön sávra rögzítve, középre keverve. Testvére, László a hathúros akusztikus gitáron játszik jobb oldalt, a basszus középről jön a szólóénekkel és a vokállal együtt. Nem tudni, hogy a felvételen ki játszik basszusgitáron, de mivel a borítón nincs feltüntetve más, kézenfekvő, hogy Frenreisz Károly az. A dal végén Tolcsvay László harmonikázik egy kicsit, a bluesos cross-harp technikát alkalmazza, amit nemrégiben mutatott meg a Muszty–Dobay házaspárnak, akik ezért cserébe megtanították őt a három ujjas finger picking-re.
A lemezt egy hangulatos rhythm & blues zárja, a Záróra. A ritmusszekciót Brunner Győző és Frenreisz Károly alkotják. Nagy elánnal biztosítják az alapot a ritmusgitárral egyetemben, amelyen minden bizonnyal Móricz Mihály játszik. A szólógitár Zorán keze által szólal meg, kinek játéka nem tud kellően oldott lenni, kicsit merev. A stílusra jellemző szájharmonika-szólót Tolcsvay László adja elő, aki a vokálban is részt vesz. A verzék követik a hagyományos, 12-ütemes blues formát, majd következik egy bridge, ami swinges ringásba vált, és amelyben könnyedén szaladnak a Hammond klaviatúráján Fogarasi ujjai.
Zalatnay remekül érzi a bluest, jól is áll neki a dal, amelynek még szolid humora is van, mégpedig, hogy a nővel közös italozás közben felhevült férfi a számla láttán majd lenyugszik, és kevésbé lesz kedve „hancúrozni”…
Az 1971 májusában megjelent nagylemez egyszerűen csak a Zalatnay címet kapta, a korongot eszköztelen tasakba csúsztatták. Fehér háttér előtt látható az énekesnő fekete fehér fényképe: Zalatnay Sarolta dögös bőrdzsekibe öltözött, és szigorúan néz hatalmas – éppen divatos – napszemüvege mögül. A borító előlapján (a lemez utánnyomásain hátlapján) mindössze a közreműködő zenészek neveit tüntették fel, és azt hiszem nem véletlen, hogy nem szerepel az album csomagolásán a Metro együttes neve…
A lemez felvételei az 1971-es év elején készültek a Lemezgyár Rottenbiller utcai hangstúdiójában. A Metro csak már, mint egy laza, kötelékektől mentes csapat játszott együtt: február magasságában Zorán már tudta, hogy Frenreisz Károly távozni készül a Locomotiv GT-be. Tolcsvayék közreműködése valószínűleg a Szép lányok, ne sírjatok című filmnek köszönhető, furcsa, hogy nevüket a borítón Tolcsvai-ként tüntették fel. (Ezt az album 2000-ben kiadott CD-változatán kijavították.)
Presser Gábor és Laux József közreműködése a hatvanas évek „bandaszellem” kultúrájának ismeretében az Omega-rajongók szemében valószínűleg „szentségtörésnek” és ezzel felettébb gyanúsnak számított. Ugyan felléptek még az Omegával 1971 áprilisának elején is, de a bandából való kiválásuk – szakmai berkeken belül – már az év eleje óta nyílt titok volt. (Ezzel szemben áll néhány korabeli és későbbi visszaemlékezés, melyek szerint az Omegások csak „az utolsó pillanatban” értesültek Presser és Laux kiválásáról.)
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Mire tavasszal Zalatnay Sarolta második albuma megjelent, már próbált a Locomotiv GT. Mivel az énekesnő szerelme, Frenreisz Károly emiatt elhagyta a Metro együttest, Zalatnay is vele tartott, így a Metro és az énekesnő közös pályafutása ezzel a magyar rock történetét tekintve roppant érdekfeszítő nagylemezzel véget ért.
Szerző: Majnik László
Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
