Csengey Dénes éles megfigyelése szerint a Cseh–Bereményi-dalok lírai hőse, illetve maga az előadó a lovagkor végét járó nemzedék (avagy az úgynevezett nagy generáció) egyszemélyes megtestesítőjeként áll a színpadon – folyamatosan változó (ironikus, gúnyos, nosztalgikus) viszonyban a mozdulatlanságba fagyott társadalmi léttel és benne önnön életével, melynek törvényszerűen underground színtér néhány szereplője is része lett. Többek között Gémes János Dixi és Baksa-Soós János is (a Kex együttesből). Róluk is dúdolnak a most következő sorok.

Életem első koncertélménye egy akkoriban Magyarországon feltörekvő divatos zenei irányzathoz, a heavy metalhoz köthető. Már 11 évesen hallgattam a „fekete bárányok” kalóz-, illetve hivatalos műsoros kazettáit a tíz évvel idősebb bátyám jóvoltából, és közülük is voltak, akik kacérkodtak ezzel a stílussal, de elsőként szikár, lecsupaszított, el nem mismásolt heavy metalt nem ők, hanem a Pokolgép tagjai játszottak (Nagy Feró sokat segített nekik, az első lemezük szövegeit is ő írta). A bátyám nem szerette a Pokolgépet, így amikor 1986 őszén megtudtam, hogy jönnek koncertezni Sárbogárdra, egy pillanatra tanácstalan lettem, kivel is menjek, és egyáltalán: elengednek-e a szüleim 13 évesen a sok züllött arcú rocker közé. Az osztálytársaim akkoriban Első Emeletet, R-GO-t és Dolly Rollt hallgattak.

Benkő Laci intézmény, nemzeti kincs volt. Volt szerencsém személyesen is ismerni, sőt életem első zenészinterjúját vele készítettem úgy, hogy ennek nem is voltam tudatában, sőt még újságírással sem foglalkoztam. Az történt, hogy mint a magyar rocktörténet iránt érdeklődő ifjú, megláttam Lacit a Fészek Klub előtt és az utcán feltettem neki egy, azaz egy darab kérdést. Teljesen ismeretlenül karon fogott, visszafordult velem a Fészekbe, és innentől fogva – nem túlzok – négy órán keresztül nem jutottam szóhoz. Szédületes sztorizó volt, történeteiben úgy jutott el A-ból B-be, hogy közben kitért Zs-re, de érintette K-t is, majd zárójelben a pontosvesszőt. Nekem közben már megfájdultak az arcizmaim, mert végig nevettem a végén pedig már arra sem emlékeztem, mint is kérdeztem kezdésként.

A dorogi lemezgyár 1976-os átadása előtt az MHV mindig is gyártási kapacitás-gondokkal küzdött. Időről időre különféle külső segítséget vettek igénybe. Az egyik ilyen próbálkozás a Jugotonnal való együttműködésük volt a hatvanas évek végén. A saját gyárral rendelkező zágrábi lemezkiadó kapacitása éppen megfelelt az igényeknek.

„A Spions olyan művészekből áll, akik a rock and rollt nem kedvtelésből csinálják, hanem kényszerből. Nem show-business számukra, hanem kiképzés. A Spions nem sztárokból áll, hanem katonákból. Nem látványosságban utaznak, hanem cselekvésben. Nem individualisták, hanem aktuálisak. Nem a rock and roll a médiumuk, hanem ők a rock and roll médiumai. Készen állnak egy olyan üzenet közvetítésére, amelyet gyűlölnek. A divat fontosabb számukra az etikánál. Kizárólag a rock and roll törvényeit veszik figyelembe; ezek a törvények kizárólag formaiak. Ezek a törvények, mint minden esztétikai kód, a vízió törvényei.” – kezdődik Molnár Gergely Spions-kiáltványa.

 
Zalatnay Sarolta második, Zalatnay című albuma talán az egyik legkülönlegesebb korong a magyar könnyűzene történetében. A lemezen közreműködő zenészek között (egy kivétellel) megtalálhatjuk azokat is, akik előidézték az 1971 tavaszán robbanó „beatkáoszt”... A lemez tulajdonképpen egy „kézzel fogható és füllel hallható” átmenet a Metro és a felvételek napjaiban már alakulófélben lévő Locomotiv GT együttesek között.

A 2020-as évet szerintem sokan szeretnénk meg nem történtté tenni. Ha volt a járványnak, a távolságtartásnak, a kényszerű leállásnak bármi pozitívuma, akkor ezek között talán a Presser könyvét említhetnénk első helyen.

Édesapámmal egy üveg bor társaságában ültünk a teraszon, miközben retro-dalokat harsogott a rádió. Fiatal korom ellenére magam is rengeteg ilyen zenét hallgatok. Ezeken nőttem fel apa mellett. Pár évvel ezelőtt még a hosszú haja is megvolt. Rápillantottam. Ritmusra kocogtatta a pohár oldalát.

Beat ünnep. Ez a címe Kőbányai János a Műcsarnokban – sajnos, csak virtuálisan – látogatható fotókiállításának. Az 1977 és 1987 között készült koncertképekből a szerző és a kiállítóhely hozzájárulásával most megmutatunk Nektek néhányat. A tárlat apropóján egy beszélgetésre is hívtuk az íróként, szociográfusként és könyvkiadóként is tevékeny szerzőt, akit a Beat rádió stúdiójában a csöves jelenségről, a margóra szorult nemzedékről és a rockzene meg a filozófia összeférhetőségéről is kérdezünk. A képzeletbeli utazás egy kalocsai gimnázium folyosóján indul, hogy a Metro Klubból és a János által „magyar Woodstocknak” nevezett tabáni május elsejei bulikból elkalandozzunk Los Angelesbe, ismét csak Kalocsán, a laktanyai körletben megdördüljön a Doors, eljussunk aztán Észak-Afrikába, és megismerjük az egyáltalán nem haszontalan Fölöspéldányokat is. Sőt, végül kiderül az is, hogy sikerült Jánosnak kölcsönfilmmel lencsevégre kapnia egy párizsi kocsmában Jean-Paul Sartre-ot és Simone de Beauvoir-t. Fotógaléria és podcast-beszélgetés a Beat ünnepről.

John Lennon negyven éve, negyven évesen esett áldozatául egy beteges gyilkosnak. Idén december 8-án egy újabb kerek, szomorú évfordulóhoz érkeztünk tehát, de még ennyi év után is megdöbbenve, értetlenül állunk a száraz tények előtt, melyek azóta közismertek.