A pol-beat (vagy folk-beat, városi dal, protest-song) elnevezésű műfaj egyik legjelentősebb nemzetközi rendezvényét 1970-től 1990-ig Kelet-Berlinben rendezték meg. Az utolsó kettő kivételével minden évben magyar meghívott – zenekar vagy szólista – is fellépett itt. A Világifjúsági Találkozó (VIT) keretén belül RLX. néven szerveztek hasonló jellegű fesztivált a keletnémet fővárosban, 1973-ban, így abban az évben nem volt külön Rote Lieder. Az ezen a blogon megjelenő írások kereteit „szétfeszítené”, ha a közel két évtized eseményeit évenkénti bontásban taglalnám, ezért a korabeli sajtóban megjelentek alapján igyekszem összefoglalni a szerintem legfontosabb – főleg magyar vonatkozású – történéseket.

Szörényi Levente zenei munkásságát nemhogy egy cikkben, de egy könyvben is csak nehezen lehetne összefoglalni. Az Illés és a Fonográf mellett készített három szólólemezt, írt zenét Koncz Zsuzsának, Kovács Katinak, Sebestyén Mártának, nem beszélve a filmzenékről, rockoperákról. Így az itt összegyűjtött tíz dal e gazdag zenei munkásságnak csupán szubjektív gyűjteménye lehet. Nekem ezek a kedvenceim.

Az Omega harmadik nagylemezének megjelenése alkalmából, 1970. december 18-án sajtótájékoztatót tartott a budapesti Fészek Klubban. Az Esti Hírlap beszámolója szerint az eseményen a zenekar tagjai felelevenítették a mozgalmas év lefontosabb eseményeit: a sikeres jugoszláviai, franciaországi és spanyolországi koncertkörutat, valamint a nemzetközi zenei fesztiválokon elért nagyszerű eredményeket.

1988 tavaszán kellett némi bátorság egy olyan musical színpadra állításához, aminek a Gellért-hegyi Szabadság-szobor nőalakja, és az őt akkor még vigyázó szovjet katona a két főszereplője, a helyszíne pedig az akkoriban rossz hírű Rákóczi tér. Schwajda György történetéhez Döme Zsolt írt zenét, amiből így 1988. április 1-jére megszületett a Rákóczi tér című musical, amit a Szolnoki Szigligeti Színház színpadán kívül azóta sem játszottak sehol, hanganyaga is csak a Beatkorszak Projekt 2024. decemberi Rock és színház konferenciájára készülve került elő.

A Liversing (a zenekar történetének első éveiről itt írtunk) 1964-ben hetek alatt a korabeli fővárosi zenei élet élvonalába került. Az Ady Endre Kultúrotthonban volt a törzshelyüknek, amelynek igazgatója, Bass Lajos mélységes undorral és megvetéssel viszonyult az ifjúsági zenéhez, nyereséget azonban csak úgy tudott elérni, ha fellépési lehetőséget adott a feltörekvő együtteseknek. Homonnay Zsombor visszaemlékezése szerint a legkevésbé sem felelt meg a valóságnak az, amit a szórakozóhelyek vezetői évtizedekkel később nyilatkoztak, miszerint ők valami fáklyavivői lettek volna a beatmozgalomnak.

Kezdetben anyád öltöztetett és azt a zenét hallgattad, amit apád. Ha szerencséd volt, akkor a muter kicsit jobban szétnézett, és vett neked trapéz szabású farmert, apád lemezjátszóján pedig Illés, Omega vagy éppen Koncz Zsuzsa szólt. Ha nem volt szerencséd, maradt a konfekcióosztályról beszerzett dzsörzénadrág és műszálas ing, ami szúrt, mint a fene, és az volt az egyetlen előnye, hogy nem kellett vasalni, és a rádióból Jó ebédhez szólt a nóta, vagy éppen Záray–Vámosi valamely slágere sercegett. Akkoriban, kisiskolásként elvoltál ezzel is.

Sáfár József először a Hétfő, azt követően pedig a Meteor együttesben basszusgitározott. A V’73 progresszív rockos évei után a Volán-Mikrolied-ben játszott soft rockot, majd egy időre feladta a zenei pályafutását. Visszatérése az újonnan megalakult Pandora’s Box zenekarhoz volt köthető. A vele készült beszélgetésben szóba került, hogy milyen érzés eljátszani az Egy kiállítás képeit Ököritófülpösön, de választ kaptunk arra is, mi minden miatt jelentett kihívást az Omega előzenekarának lenni.

Szörényi Levente alkotótársával, Bródy Jánossal közösen megírta az István, a király című rockoperát, majd bő egy évvel később – rockzenészként – elbúcsúzott a színpadtól. Talán az István, a király elsöprő sikere (is) arra ösztönözte őt, hogy lezárja rockzenészi pályafutását és zeneszerzőként új, „komolyabb” kihívások felé vegye az irányt.

A nyolcvanas évek Magyarországán már lehetett érzékelni, hogy omladozik az államszocializmus, ám keservesen lassan dőlt össze. Erre a kettősségre reagáltak a filmek is: Gothár Péternél még csak „megállt az idő” és „idő van”, András Ferenc (Dögkeselyű), Bódy Gábor (Kutya éji dala) és Jancsó Miklós (Szörnyek évada) műveiben már más-más módon, direkten vagy metaforikusan, egyéni vagy társadalmi szinten, de az apokalipszis megy végbe. Tímár Péter 1987-ben bemutatott, máig szinte egyedülálló (szinte, mert például Szimler Bálinttól a 2015-ös Balaton Method ennek szellemi örököse) zenés filmje, a Moziklip ezekhez csatlakozik: sajátos formai megoldásaival, egymáshoz tematikailag szorosan kapcsolódó etűdökön keresztül exponálja a pusztuló magyar államszocializmust az összeomlás előtt.

„Elementáris erejű banda, az első olyan hazai zenekar volt, amelyik igazán tetszett. 1964-ben, mielőtt elvittek katonának, hallottam őket először. (…) Iszonyatos vad koncertjeik voltak” – emlékezett vissza a Liversingre Földes László, Papp Tamásnak pedig az óbudai zenekar volt az első, amelyet élőben hallott. „Valamikor 1965-ben egy barátom cipelt le, »őket meg kell hallgatni«, mondta, azt sem tudtam, kik ők. (...) Iszonyú átéléssel, energiával, és cseppet sem csökkenő erővel játszottak. Majd szétszedték a színpadot, a közönség közben a szó szoros értelmében őrjöngött.”