Volt egyszer egy... Persze… persze… több is volt, de most egy bizonyos koncertről van szó, az 1980-as Omega–LGT–Beatrice turnéról, annak is a balatonföldvári állomásáról. Természetesen nyár és hétvége. Akkoriban minden hétvégén lementünk a Balatonra, legtöbbször Szemesre, egy ismerősünkhöz.

Woodstock után tizenkét évvel fesztiválozni Dorogon? Remekül hangzó ajánlat volt ez a szervezőktől, még akkor is, ha Dorog nem Woodstock és persze a P. Mobil, az Edda, a Karthago nem Jimi Hendrix, Santana vagy Joan Baez. Akkoriban viszont, lelkes hard rock-rajongóként, ha úgy tetszik, csövesként kihagyhatatlannak bizonyult és közel négy évtized után is kijelenthető: szegényebbek lennénk, ha nem mentünk volna el.

Innen-onnan már köztudott volt, hogy Somló Tamás helyettesítésére az LGT 1986-ban külső segítséget vett igénybe. A beugrók nem kisebb kaliberű előadók voltak, mint Révész Sándor (ex-Piramis) és Fekete Tibor Samu (Korál, később Ákos stb.). Révész 1985-ös szólólemezén gyakorlatilag a komplett Locomotív közreműködött, Karácsony János szólólemezének turnéján pedig Révész volt a másik fellépő, az ő albumát is promotálták, így felkérése logikusnak tűnt ebben a szituációban. Fekete Samut kértük meg, hogy elevenítse fel emlékeit.

Akkoriban a fiatalok Mekkája volt a Budai Ifjúsági Park az I. kerületben, a Várkert Bazár területén. Sok rock-koncertnek adott otthont, sokat jártunk az Ifiparkba! Minden valamire való banda legalább egyszer fellépett egy idény alatt. Voltak, akik többször is. Például a mi időnkben majdnem minden második kedden a Mini és a P. Mobil koncertezett. De most nem róluk szól a történet, hanem olyan valakiről, aki akkor még rockzenét játszott. A Maradj velem, a Homok a szélben, az Évszakok, vagyis a mainstream dalok előtti Balázs Fecóról és a Korálról.

A harmadik emeleten lakó, nálamnál 2-3 évvel öregebb, két cimborám csábított el először egy úgynevezett klubba, amelynek a Vasas Pasaréti úti komplexuma adott otthont. Bizonyára mindig más és más együttes zenélt itt, de nagy szerencsémre én az Illést hallgathattam – életemben először – élőben.

Amikor a fehér ing és a nyakkendő még kötelező volt, négy, 19-20 év körüli srác vágott neki a budapesti éjszakának. Egész pontosan a Metro Klub Dohány utcai helyiségébe igyekeztek. Volt már tapasztalatuk, tudták mire vállalkoznak. Két fő simán bejuthatott az egy darab klubtagsági igazolvánnyal, de a másik kettőnek ügyeskednie kellett.

Fenti mondat attól a Benkő Lászlótól származik, akiről eszembe jutott az a 48 évvel ezelőtti szombat este, amikor fent idézett mondat először hangzott el tőle.

„Mikor is kezdődött ez az egész? Talán ’62-ben, amikor még alig ért földig a lábam, de már a legelső Ki Mit Tud? könnyűzenei kategória győztesének a próbáin tátottam a számat? Vagy később, az első Illés-koncerten, netán az első „igazi” nyugati banda, a Nashville Teens fellépésén, ahol „Révfülöp” tekergette a mikrofonzsinórt? Netán a valóban legendává vált „ausztrál” Syrius koncertjén, ’71 végén az egyetemi I. előadóban? Azt hiszem, mindegyik! De hogy zenész lettem, az akkor dőlt el, 1973. június 10-én.

Az én generációm szerette a nyolcvanas éveket. Akkor tiniként nem igazán fogtuk fel, hogy miben élünk, mi szabadnak éreztük magunkat. Itt, a 18 ker.-ben még egy rockklubunk is volt. Led Zeppelin, AC/DC, Black Sabbath és persze néhány láda Kőbányi Világos. A cigi a mi időnkben közös volt. Ha például Tamásnál volt egy pakli Sopianae, azt kicsapta az asztalra és kérés nélkül mindenki szívhatta. Persze voltak koncertek is, nálunk volt a híres Lőrinci Ifjúsági Park. Bizony.

A prágai illetőségű Supraphon kiadó 1979-ben Ruleta néven indított hanglemezsorozatot, amelynek keretében öt év alatt öt baráti ország könnyűzenei terméséből adtak ki egy-egy lemezre való válogatást. A lemezeket többnyire Miroslav Cerny szerkesztette, így az alábbiakban ő ízlését követhetjük nyomon.