Pentz Zsolt, a Nemzetközi Koncert-igazgatóság (NKI) Könnyűzenei Osztályának vezetője volt a nyolcvanas évektől kezdve, egészen a rendszerváltozásig. 1940-ben született Budapesten. Szülei pedagógus végzettségűek voltak. A Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségizett, 1958–1964 között pedig elvégezte az ELTÉ-n a történelem-angol szakot. A diploma átvétele után a Magyar Rádióban töltött egy évet a Külföldi Adások Főszerkesztőségén, az angol nyelvű adások szerkesztőségében, ahonnan a Kossuth Rádió adásait sugározták idegen nyelveken. 1965-ben került az NKI-hez, ahol az angol nyelvterületet, valamint Lengyelországot és Csehszlovákiát bízták rá.

Csatári Bence:
Másfajta fegyelmi ügyek is előfordultak az Interkoncert háza táján. Zalatnay Sarolta az LGT együttessel 1975-ben az akkor Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalján is koncertezett, de a helyiek felháborodva keresték meg levélben Vitányi Ivánt, a Népművelési Intézet igazgatóját, mert szerintük az énekesnő erkölcstelenül viselkedett és túl rövid miniszoknyát hordott a színpadon. Vitányi továbbította a panaszt Kornidesz Mihálynak, az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya (TKKO) vezetőjének. A szocialista erkölcs egyébként is nehezen körülírható fogalom volt, egyáltalán, hogyan lehetett ezekhez a normákhoz igazodni?

Pentz Zsolt:
Efféle nem csak a Zalatnayval történt meg, mert mondhatnám, hogy évente négy-öthat zenekar ment ki a Szovjetunióba. Óhatatlan, hogy valamelyiknél beütött egy ilyen gikszer. A szovjet koncertszervező monopolcéget, a Goszkoncertet ugyanakkor mindig vendégül láttuk, hogy válassza ki a zenekarokat, amelyeket fel akar léptetni Szovjetunióban. Mi megmondtuk nekik, az anyagi és technikai feltételeket, ők pedig megnézték a koncertet és eldöntötték, megveszik-e a produkciót. Ilyen alkalmakkor Magyarországon elvittük a kollégákat a kinézett együttes fellépésére, vagy „steril” körülmények között egy stúdióban, illetve egy próbateremben bemutattuk, mire képes a zenekar, hogy néznek ki a tagok, milyen a zenéjük. Tehát ilyen értelemben a Goszkoncert is biztonságra játszott. A fenti eset úgy játszódhatott le, hogy Zalatnayék kimentek a színpadra, amely előtt ott ült a helyi idősebb korosztály, akik életükben nem láttak még ilyet, és a koncertet nézve azt érezték, hogy felborult a lenini értékrend, és írtak egy levelet a helyi pártbizottságnak, amelynek első dolga volt, hogy feljebb passzolja a levelet. A vége az lett, hogy a Goszkoncertes kolleganőmet leteremtették, hogy miért engedett meg bizonyos lazaságokat a színpadon. Ehhez hasonló esetek mintegy kétévente egészen biztosan előfordultak. Én például nagyot buktam az Edda együttessel, mert a szovjetek szerint kigúnyolták a munkásosztályt. Pedig azt hittem, az alatt a két hónap alatt, amíg az Edda a Szovjetunióban koncertezik, nyugodtan alhatok, nem lesz semmi probléma. Ehelyett a Zalatnayékéhoz hasonló vélemény írtak a nézők, ugyancsak a helyi pártbizottságra, és hasonlóan is játszódott le a folyamat. Akkor már Kőháti Zsolttal, a TKKO könnyűzenei referensével kellett tárgyalnom, és természetesen megígértem neki, hogy a jövőben ügyelünk a szocialista országokba kiküldeni szándékozott műsorok ízlésbeli, tartalmi, tehát egyszersmind politikai minőségére, illetve törekedni fogunk arra, hogy ilyen esetek ne forduljanak elő többé. Ezzel le is volt zárva az ügy. Vitányi idősebb volt, Kőháti fiatalember, ő másképp állt hozzá. A beszélgetés végén barátságosan váltunk el egymástól. Gondolom ő is tudta, hogy én mikor mindent megígérek, azt mondom magamban, hogy az egész ügy le van sajnálva.

A hetvenes évek második felében feltűnt új rocknemzedék tagjai sok szempontból elváltak a korábbi évtized beatnemzedékének rajongóitól – nemcsak ruházkodásukban, fogyasztásukban és társas kapcsolataikban tűntek sokkalta keményebbnek és kezelhetetlenebbeknek, mint elődeik, hanem abban is, ahogy a színpad előtt viselkedtek. Ők már nem táncoltak és nem tapsoltak, hanem két ujjukat az égbe bökték, és a zene ütemére jobbra-balra hajladozva ritmikusan hadonásztak. És ezzel új sztárimádati és önkifejezési forma született: a csápolás.

Épp ötven évvel ezelőtt, 1967-ben alakították meg ceglédi középiskolások a Kugli és a Fókabácsiék nevet viselő zenekart. A különös név onnan ered, hogy a banda egyik tagjának az akkor divatos hosszú haj helyett egy nyiratkozást követően kugli formájúra sikeredett a feje, egy másik tag pedig éppen azokban a napokban kapott külföldről egy pár fókabőr cipőt.

Nem mindig motoztak meg a fesztivál bejáratánál, volt ennél sokkal rosszabb is.

Az első magyar popfesztivál biztonsági kérdéseiről már írtunk, és a diósgyőri stadionban tartott fesztivál után jó ideig semmit nem engedélyeztek a szervek. Volt persze Tabán és ’76-tól aztán a BNV területén Szolidaritási rockfesztiválok, később pedig Békefesztiválok. Az orwelli újbeszél törvényeinek megfelelően természetesen utóbbiakon volt a legnagyobb háború.

1980-ban, ha lehetett volna valahol balhé, akkor az a Fekete Bárányok fesztiválja volt, a Hajógyári-szigeten, de ott semmi ilyesmi nem történt. A P. Mobil, a Hobo Blues Band, a Beatrice és a Bizottság koncertjeinek biztosítására nem rendőröket, hanem ifjúgárdistákat kértek fel. Bár a hangosítás pocsék volt (még Nagy Feró is belekötött a hangosítóba), mégsem volt különösebb botrány.

1984-ben viszont a pusztavacsi Békefesztiválon megtörtént a baj. A békeharc (már a szó is szép) és a békefesztiválok fontos részét képezték a korszak politikájának, csak ez nem sok fiatalt érdekelt. Ezért a legnépszerűbb zenekarok részvételével szerveztek az ország mértani közepén békefesztivált. Ezen a P. Mobil ugyanúgy fellépett, mint az R-Go vagy az Első Emelet, tehát igazán sok látogatót vártak. Meg is érkezett százhúsz-százötvenezer fiatal, akit a békejelszavak nem nagyon érdekeltek, ők a fellépők miatt jöttek. A koncertek alatt már délután fellángoltak az indulatok, a rajongók felugráltak a színpadra, végül a P. Mobil technikai okok miatt késett, egy kemény mag pedig – hogy elégedetlenségét kifejezésre juttassa – sörösüvegeket dobott a színpadra.

Pár évvel ezelőtt e sorok írója előadást tartott arról, hogy a fogyasztás és a vágyakba fojtott, elképzelt Nyugat hogyan jelent meg a magyarországi populáris kultúrában, 1960 és 1980 között. Az egyik zenei illusztráció Szécsi Pál Micsoda igények! című dala volt. A közönség egy része halkan magában énekelte a dalt, mások élvezték az andalító muzsikát, s valahogy az az érzésem támadt, hogy a szöveg mondandója elsikkadt; ennek oka éppúgy lehetett Szécsi Pál bódító előadásmódja és énekesi maszkja, mint a könnyen fogyasztható zene.

 Hegedűs László (1948) a hazai koncertszervezés doyenje. A Multimedia Organisation, illetve annak leányvállalata, a Multimédia Concerts vezetőjeként olyan pop- és rocksztárokat hozott elsőként Magyarországra, mint a Queen, a Genesis, a U2, Elton John, Carlos Santana, Paul McCartney, az AC/DC, a Metallica, az Iron Maiden, a Guns N’ Roses, Bob Dylan, David Bowie vagy Robbie Williams.

Jávorszky Béla Szilárd:
A Queen 1986 júliusában lépett fel a Népstadionban. Korábban ekkora léptékű rockkoncertet még nem tartottak Magyarországon. Még film is készült belőle.

Hegedűs László:
Hát persze, karácsonykor volt a premierje, a Corvinba és az Urániába külön hangrendszert vittünk, hónapokon át játszották óriási sikerrel. Anno videokazettán is megjelent, de DVD-n csak nemrég jött ki, mert Brian May ragaszkodott hozzá, hogy újrakeverhesse a hangot, és hogy az egészet digitálisan felújítsák.

Jávorszky Béla Szilárd:
Tudnál mesélni magáról a koncertről néhány érdekességet? Túl azon, hogy Freddie Mercury elénekelte rajta a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt, a szövegét a tenyeréről puskázva.

Hegedűs László:
Különleges munka volt. Ahhoz, hogy a Queent egy Népstadion szintű bulira ki tudjuk fizetni – értsd: meglegyen hozzá a deviza –, ahhoz az összes ezzel foglalkozó állami céget le kellett ültetni egy asztalhoz. Az IPV-től Kiss Imre volt jelen, nagyszerű ember, a BS részéről Lehel Laci, az IRI-től Gaál Iván és Hidasi Nóra, a Népstadiontól dr. Müllner Jenő (rendes faszi, pártmegbízatásból került oda, de segítőkész volt), az ORI-tól pedig egy szörnyűséges figura, Bulányi László.

Hunyadi Károly és Víg Mihály

A nyolcvanas évek első felének harsány undergroundjában a Balaton képviselte a visszafogottságot, a lírát. A zenekart 1979-ben alapította Víg Mihály és Hunyadi Károly. Első koncertjüket 1980. szeptember 13-án adták a Kulich Gyula téri pszichiátriai klinika udvarán az URH társaságában. Később az URH tagjai is közreműködtek a fellépéseiken, akárcsak Kőnigh Péter szájharmonikán és Villányi Zoltán szaxofonon.

Haraszti Miklós A kultúra és a kommunista hatalom című előadáson a Sorbonne-on, 1979-ben

Az előző két posztban röviden összefoglaltuk a Magyarországon 1966–1967 körül megjelenő, s a hivatalos támogatásoknak köszönhetően gyorsan terjedő, itthon szinte magát önálló műfajjá kinövő pol-beat jelenségének lényegét. Ha végignézünk azokon az interjúkon, popzenei összefoglalókon, melyek az irányzat zenei hátterét igyekeznek feltérképezni, akkor nem meglepő módon elsőként az amerikai protest songgal találkozunk. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államokból induló könnyűzenei előadók, dalok és irányzatok a második világháború traumája után felnövő, a jóléti állam szavatolta emancipált generáció számára univerzálissá váltak. A dalokban megjelenő amerikai életforma akkor azonban nem a kritikátlan fogyasztást jelentette, hanem éppenséggel az ezzel szembenálló, a szabadságot reklamáló attitűdöt jelenítette meg: a hatvanas évek nemzedéke éppúgy síkra szállt az elidegenedés és az eltömegesedés absztrakt fogalma ellen, mint ahogyan Amerika nagyon is konkrét hidegháborús politikája ellen. A korábbiakban utaltunk arra, hogy a vietnami háború elleni tiltakozás nemcsak a konkrét katonai beavatkozás ellen irányult, hanem általában az erőszak ellen; egyebek mellett ezért lett a korszak egyik legelterjedtebb metapolitikai szlogenje a „szeretkezz, ne háborúzz”. A hidegháborús hadviselés ellen kiszálló jelszó egyben az akkor emancipálódó szexualitás, valamint a polgári házasság és életmód bírálatát is magában foglalta.

Az előző posztban azt tárgyaltuk, hogy milyen körülmények között jött létre a protest songból egy sajátosan magyar műfaj, a pol-beat. Azt is említettük, hogy – dacára annak, hogy sok amatőr próbálkozott meg dalok írásával – ez nem valamiféle zenei zsákutca volt, hisz Máté Péter, Berki Tamás, Vámos Miklós (akkor még Tibor utónévvel), Magay Klementina, Neményi Béla, Doleviczényi Miklós, Somló Tamás, Ascher Tamás és Huzella Péter is részese volt a pol-beat mozgalomnak. Nyilván nem kell részletesen tárgyalni, hogy az említettek többsége milyen más pályát futott be később, ugyanakkor érdemes elgondolkodni azon, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) taktikáján túl – nevezetesen, hogy hogyan lehetne a rendszernek kedves politikai tartalommal gazdagítani a beat-jelenséget –, érdemes számot vetni azzal, hogy milyen motivációk bújtak meg a honi pol-beat létrejötte mögött.

A Gerilla együttes 

A mai napig is a magyar publikum emlékezetében élénken élő, s a maguk korában hatalmas népszerűségnek örvendő táncdalfesztiválok mellett szinte elhalványult az a tény, hogy 1967. július 1-jén, szombaton, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) VII. kongresszusának tiszteletére, a KISZ Központi Bizottsága, a Művelődésügyi Minisztérium, valamint a Magyar Rádió és Televízió ún. pol-beat fesztivált rendezett a Vígszínházban. Máté Péter, Neményi Béla, Doleviczényi Miklós, Somló Tamás, Ascher Tamás, Huzella Péter vagy Haraszti Miklós neve hallatán a többségnek bizonyosan nem a pol-beat jut az eszébe, pedig mind részesei voltak e rövid életű áramlatnak. De mi is volt a pol-beat? Miért merült feledésbe oly hamar? Kik csinálták és mi volt a céljuk vele? Mennyiben kapcsolódott ez a Nyugaton akkoriban dívó protest song műfajához?