Fenyő Miklós 1947. március 12-én született Újlipótvárosban, Angyalföld határán. A szülei hamar felfedezték a zenei érdeklődését, ami nem volt nehéz, hiszen már öt éves kora előtt elpötyögte, amit egy hangversenyen vagy az Andrássy úti teátrumban halott, így aztán hat éves korától beíratták zongorázni. A csendes pesti zongorakurzusok azonban véget értek, hiszen a család 1956-ban kivándorolt Amerikába, Fenyő pedig egyenesen az ötvenes évek rock’n’roll kultúrájába csöppent bele. A tengerentúlon töltött évei alatt nagy hatást tett rá, hogy láthatta Elvis Presley-t élőben a Madison Square Gardenben, a Love Me Tender premierjén. Elvis mellett Jerry Lee Lewis lett a másik példaképe.

„Az első perctől kezdve szerettem őt. Amikor felbukkant a Ki mit tud?-on, rögtön a szívembe zártam, és ma is ott őrzöm. Kellemes megjelenése, szolid viselkedése, hibátlan énekhangja, dalai, kulturált előadásmódja, szépsége, mindez megfogott. Hatott rám. Finom, megnyerő a modora, és az a gyönyörű haj – persze nem emiatt lett a kedvenc énekesnőm. Szerintem fontos az is, hogy soha nem keveredett botrányokba, mint annyian mások, ha jól tudom, mindig szolidan élt, viselkedett. És persze nagyon szeretem, ahogy és amiket énekel. Ha éppen otthon vagyok, amikor koncertet ad, ki nem hagynám! Mai napig is nagy kedvencem, mint ahogy Bródy is” – így emlékszik vissza Koncz Zsuzsára egy régi rajongója.

A poszt megírását megelőzően egy kis közvélemény-kutatást tartottam egy közösségi portálon. Azt a kérdést tettem fel, hogy ha egyetlen számot lehetne Koncz Zsuzsa életművéből választani, melyik lenne az, amelyet szívesen hallgatnának meg az érdeklődők. A Valahol egy lány szerezte meg az abszolút első helyet.

A híres-hírhedt Vörösmarty téri üvegpalota helyén eredetileg a klasszicista Német Színház állt, amely 1847-ben leégett. A Monarchia idejében a Haas-palota uralta a teret. Üzletek és bérlakások mellett egy hatalmas szőnyegáruház is volt benne. A háború alatt bombatámadás érte, teljesen elpusztult. A telek évekig üresen állt, csak 1971-ben húzták fel rá azt a hatemeletes, szocreál irodaházat – a köznyelv csak „Elizélt Palotaként” emlegette – ahol húsz évig hellyel-közzel minden, a magyar könnyűzenét érintő kérdés eldőlt. Itt székelt az összes fontos intézmény, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, a Nemzetközi Koncertigazgatóság, az Országos Szórakoztatózenei Központ, az 1958-ban alapított, belföldi koncertszervezésért felelős Országos Rendező Iroda, az Artisjus és az Állami Hangverseny Zenekar. Itt volt irodája Bors Jenőnek, Erdős Péternek, Wilpert Imrének és Révbíró Tamásnak. Ahogy Németh Alajos fogalmazott: a páternoszterrel végig lehetett menni a teljes magyar zenei életen, az aljától a tetejéig.

Az Aréna zenekart 1968 elején, azt követően alapította Strausz Tibor „Csibu” szólógitáros, Szerényi Károly basszusgitáros, Radócz Mihály ritmusgitáros és Bene István dobos, hogy látták Radics Bélát a Pannóniával koncertezni. 1969-ben már Csibu és Strausz korábbi alma materében, a XIII. kerületi Herman Ottó utcai Általános Iskolában lépnek fel egy farsangi bálon. Említett este azért bír rocktörténeti jelentőséggel, mert jelen van a bulin Takáts Tamás a Karthago, az East és a Takáts Tamás Dirty Blues Band későbbi énekese, aki itt dönti el, hogy rockzenész lesz.

A Csengery utcai épület már a Soproni Vasárugyár Rt. alapítása előtt állt. Weitzer János osztrák gyáros még a 19. század második felében Gép-, Waggongyár és Vasöntödét létesített itt. Üzeme azonban rosszul ment, éveken keresztül veszteséget termelt, ezért 1901-ben úgy döntött, hogy telephelyét az épületekkel és a teljes gépi berendezéssel együtt eladja az 1901-ben létrehozott „Vasárugyár R.T. Sopron-Graznak”.

Szörényi Szabolcs, a háttérben Bródy János

Szörényi Szabolcs (1943, Budapest) 1964 és 1973 között az Illés, 1974 és 1984 között a Fonográf együttes basszusgitárosa, énekese volt, Szörényi Levente testvérbátyja. Pályája elején Bajtala Jánossal és Kőszegi Imrével játszott, Mediterrán néven indultak az 1962-es országos Ki Mit Tud?-on, de csak az elődöntőig jutottak, viszont egy kislemezt rögzítettek Németh Lehellel. Szabolcs a hatvanas-hetvenes években többek között olyan Illés- és Fonográf-slágerekben vitte a prímszólamot, mint a Kétszer voltam kopasz életemben, Az ész a fontos, nem a haj vagy a Lökd ide a sört!. Zenekarai stúdiófelvételeinek, illetve Szörényi Levente színpadi műveinek (többek között: István, a király, Atilla – Isten kardja, Veled, Uram!, Árpád népe) elsőszámú zenei rendezője. 1990-ben Lökd ide a ...! (Kocsmadalok) címmel jelentette meg élete egyetlen szólóalbumát. Mindezek mellett lelkes vasútmodellező is.

Jávorszky Béla Szilárd:
Hol léptetek fel először és milyen volt a fogadtatás [az angliai turnén]?

Szörényi Szabolcs:
Ha jól emlékszem, a Marquee klub volt az első: kétnapos utazás után este fáradtan megérkeztünk, beraktuk a cuccot, függöny fel és játszottunk. Főleg magyarul, de tettünk bele pár angol számot is. Tipikus, keskeny angol épületben laktunk, szinte csak a lépcsőházból állt, fölötte a szobák. Betegeskedtem a fülemmel, úgyhogy ritkán lófráltam a többiekkel. Londonban még a Lyceumban koncerteztünk, tisztességes méretű, páholyos színház a Soho környékén, a Faces lépett fel előttünk. A végén meg Rod Stewart egy sportszatyorral a kezében a hátsó ajtón kiment, és hazasétált. Nem várta őt sportkocsi vagy luxusbusz, ugyanolyan jampi volt, mint mi. Aztán Cambridge-ben játszottunk, valami egyetemi bálon, ahol az amúgy táncolni vágyó fiatalok egy idő után leálltak és odajöttek a színpadhoz hallgatni minket. Furcsa érzés volt ez egy minden szempontból idegen közegben.

A dixieland New Orleans-ból származik. Az afro-amerikai gospelek, spirituálék, a country, a ragtime, francia kvadrillok és a blues elemei keverednek benne finom rögtönzésekkel. A huszadik század legelején született stílus a negyvenes és az ötvenes években lett újra népszerű. Molnár Gyula az újravirágzó dixie-be szagolt bele Újszegeden, hogy megalapítsa Magyarország legrégebbi és legismertebb vidéki dixieland-bandáját, amelynek élén immár több mint ötven éve játssza a műfaj bódító ízeit.

Horváth József mesteredző Edőcs Istvánnal.

A Béka Klubot a Magyar Honvédelmi Szövetség könnyűbúvár szakosztálya nyitotta meg 1957-ben, és eredetileg a Széchenyi rakpart 68. szám alatt működött. A búvárkodás költséges hobbi – a szakosztály táncos rendezvényeket szervezett, hogy a bevételt edzőtáborra, felszerelésre fordítsa. A vezetés kapott állítólag egy fülest, hogy a Benkó Dixieland Bandet kellene felléptetni a klubban, mert ők most nagyon mennek. Tettek velük egy próbát, a többi pedig már történelem. Benkóék stílusa alapvetően a dixieland és a jazz volt, de tánczenét, rock and roll és „luxemburgi stílusú” dalokat is kevertek a programba.

Bakos István egykori plakátja a Kálvin téren.

Bakos István 1941. június 17-én született Budapesten. Festőművész, grafikus és fotográfus. Nevéhez fűződik az első magyar beat-nagylemez borítójának megalkotása és több, mára klasszikussá érett lemezborító elkészítése. A lemeztasakokon kívül számos könyvborító és filmplakát őrzi munkáját. 

Bakos István:
Teljesen szabad kezet kaptam. Én készítettem a legelső magyar beat-nagylemez borítóját is, az International beat című albumét, 1964-ben. Akkoriban még nem fotóztam, csak rajzoltam, viszont a képet én komponáltam. Ebben az esetben először ki kellett találnom, hogy miről szóljon a borító. Meghallgattam a lemezt, elolvastam a szövegeket, ezek adtak ötleteket, akkorra már tudtam, mi van Londonban. Őrült beatzene-rajongó voltam magam is. Számomra a Beatles ma is mindenek fölött áll! Szóval tudtam, hogy a divat meghatározó. Na de honnan szerezzek itthon olyan ruhákat, amiket Angliában láttam? Végül az lett, hogy vettünk anyagot és megvarrattuk. Összehoztam a képre egy olyan beatbandát, aminek egy gyönyörű nő áll a központjában. A modell a borítón természetesen Betti. Megfelelő figurákat is válogattam mellé. Az összes fiú festő, barátaim a fősuliról, Veszely Feri, Méhes Laci – aki jelenleg Párizsban él – és Horváth László Xavér. Olyan ruhákat vettek fel, amiről azt gondolták, hasonlítanak a nyugati cuccokhoz. Szereztünk egy gitárt is, kölcsönbe. Egy nagyon jó haverunk fotózott, aki hamarosan Franciaországba pattant ki, a mai napig ott él és alkot, Zaránd Gyulának hívják és ő volt az esküvői fotósunk is. A borítófotó anyám lakásán készült, előtte feketére mázoltam az egyik falat, az a háttér. Vakuzni sem kellett. Tökéletesen beállítottam a kompozíciót, talán három felvétel készült összesen, nem kellett több. Aztán elvégeztem a grafikai munkákat, megrajzoltam, kivágtam és felraktam a betűkből a szöveget. Mindent manuálisan, nem úgy mint manapság.