Szabó Lajos, Balla Lajos, Varga László, Pataki László, Szendrődi Zsolt

A Liversing a magyar beatkorszak egyik legendás együttese, és talán Budapest, de mindenképpen Óbuda legjobb zenekara volt a hatvanas évek közepén. Elődje, a Shouters 1963-ban alakult, tagjai Varga László (basszusgitár), Túry Árpád (ének), Szendrődi Zsolt (gitár) és Homonnay Zsombor dobos voltak, akik később a Liversing tagjai lettek, és csatlakozott hozzájuk ritmusgitárosként Szabó Lajos. Szabó Lajos a zenekari tagsága mellett azzal is nevet vívott ki magának, hogy Budapesten ő készítette a Gibson gitárok eredetihez leginkább hasonlító másolataitnak. Rövid időn belül Túryt és Varga Lászlót kirúgták, és Pintér Dénes lett az énekes. A Shouters már játszott a későbbi nagy sikerek helyszínén, Óbudán, a Lajos utcában és az Ady Endre Kultúrházban.

Kassák Klub, a színpadon balról Halmos Béla, Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Éri Péter

A nyolcvanas évek hajnalán az első Táncháztalálkozó létrejöttéhez óhatatlanul szükségeltetett némi politikai háttérjátszma: kellett hozzá, hogy az egyik – a táncházas körön kívüli – szervező jól ismerje Németh Károlyt, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának akkori titkárát. Ahogy tulajdonképpen a táncházmozgalom egész kádár-kori története felett végig ott lebegett az aczéli „három T” kultúrpolitika árnyéka, ha nem is mindig azonos intenzitással.

Az Omega együttes az Eötvös Klubban, Kovacsics András balról a második

Kovacsics András neve ma talán már nem annyira ismert, mint az Omega együttes ma is aktív tagjaié, pedig Benkő László és Kóbor János mellett talán ő a zenekar első öt évének legfontosabb szereplője. Az 1962 és 1967 között az Omegában a zenekarvezetői feladatokat is ellátó Kovacsics a korszak más neves együtteseiben is megfordult a későbbiekben: játszott az Olympiában, a Syconorban és az Universalban is.

Jóllehet, a hetvenes évek hazai folkirányzatának úttörője kétségkívül a Vízöntő, illetve az abból kivált zenészek által európai világhírűvé tett Kolinda volt, legalább ilyen erős életművet hozott az utóbbi oldalhajtásaként indult, folytonosan változó felállású Gépfolklór, illetve annak nyolcvanas-kilencvenes évekbeli reinkarnációja, a Barbaro.

A Gépfolklórt a Kolindából kivált Szabó András (hegedű) és Jorgosz Tzortzoglou alapította 1975-ben. Leginkább ballada- és versfeldolgozásos vonalon próbálkoztak, mérsékelt közönség és minimális szakmai visszhangot aratva. Mindössze egyetlen négyszámos kislemez (Hej páva, hej páva / Gyere ki te gyöngyvirág / Kórus / Hej tulipán, tulipán, 1977) maradt utánuk, mielőtt a szűkülő lehetőségek miatt szép lassan feloszlottak volna.

A Művelődési és Sportház 1963 óta, öt évtizede tölt be meghatározó szerepet Szombathely és Vas megye kulturális és főként zenei életében. A „Sportház” – ahogy a helyiek nevezik – minden szombathelyi zeneszeretőnek jelent valamit, de a fontossága országos viszonylatban is mérhető.

A Művelődési és Sportház tervezésével a Csempeszkopácson született Ybl-díjas építészt, Károlyi Antalt bízták meg. A multifunkciós – koncertek és sportrendezvények lebonyolítására egyaránt alkalmas – épület gondolata a hatvanas évek elején újszerűnek számított. A tizenöt millió forintból elkészült létesítményt az 1960-as alapkőletétel után három évvel, 1963 augusztusában, a megye és a város vezetőinek jelenlétében avatták fel. Felsorolni is nehéz lenne, mennyi egyesület, művészeti csoport lelt otthonra az intézmény tereiben. Innen indult a városi fúvószenekar és a Savaria Big Band, de itt próbált a Lord zenekar is. A szervezés hőskora volt ez, így ne feledkezzünk meg az itt dolgozó közművelődési szakemberekről sem, hiszen nekik is köszönhető, hogy megfordult itt Kodály Zoltán, koncertet adott Szvjatoszlav Richter, s a fiatal nemzedék olyan világsztárokat láthatott-hallhatott a Sportházban, mint John Mayall, a Nazareth, vagy a Deep Purple.

Különleges kiadvány jelent meg a magyar könyvpiacon: az önmagát fényképregényként meghatározó kötet Cseh Tamás és Bereményi Géza második lemezéhez, az Antoine és Désiréhez kötődő, megkésett kiegészítés.

Az 1978-as lemez legfontosabb vonása az volt, hogy bevezette a két alteregófigurát, Antoine-t és Désirét. Itt szerepel többek közt az Antoine, Désiré és a szél, a Désiré apja, az Antoine és Désiré történelemkönyve, az Egy bogár, Az ócska cipő vagy az Amikor Désiré megérkezett Budapestre című dal. A két barát hányattatásai, humoros és keserű kalandjai a dalokban nem függtek össze annyira, hogy egységes történetet adjanak ki, mint Cseh Tamás első lemeze, a Levél nővéremnek. Ugyanakkor az Antoine és Désiré mégis megteremtett egy olyan, könnyen felismerhető, egyszerre hétköznapi és líraian elemelt világot, ami mindkét alkotó pályáját meghatározta.

Szabó Kata:
A hetvenes évek elején hol és milyen dalokat játszottál?

Huzella Péter: 
Mindig kezemben volt a gitár, és saját dalok mellett főleg Jeszenyin- és Weöres Sándor-megzenésítéseket játszottam KISZ-klubokban. Egy ilyen vállalati KISZ-klubja volt a Középülettervező Vállalatnak (KÖZTI) is a Kecskeméti utcában. Három évig dolgoztam a KÖZTI-nél építészként, és ott is úgy éreztem, hogy annyira nem találtam meg a helyem a világban, viszont gyakran hívtak fellépni, aminek viszont örültem már akkor is. Többször játszottam az ÁÉTI klubjában is, a Krisztina körúton.

A hetvenes évek elején szárba szökkent táncházmozgalom a nyolcvanas évek elejére kétségkívül mérföldkőhöz érkezett: az ország legnagyobb fedett létesítményében, a Budapest Sportcsarnokban ugyanis 1982. március 28-án megrendezték az I. Táncháztalálkozót. Ráadásul állami finanszírozásban.

A régóta várt országos fórum sajátos kölcsönhatások láncolataként jött létre: miután fővárosi értelmiségi körök felfedezték maguknak az erdélyi népzenét, és az ott ért élményekre reflektálva beindították a népzenei revival mozgalmat, annak hatására a környező országokban élő magyar közösségekben is egyre-másra szerveződtek a táncházak, és sorra alakultak az új szemléletű népzenei együttesek. Így Erdélyben a Barozda, a Bodzafa és a Venyige, a Felvidéken a Varsányi és a Ghymes, míg a déli szomszédságban a Hívogató. Az erdélyiek viszont már 1978-ban összefogtak, és Székelyudvarhelyen megtartották az első Magyar Táncháztalálkozót, amelyre a táncházas zenekarok mellett az arrafelé még nagy számban élő parasztzenészeket és -énekeseket is meghívták. Az újabb erdélyi minta nyomán pedig jogos igényként vetődött fel Budapesten, hogy a lassan jubiláló táncházmozgalom szintén szervezze meg a maga országos fórumát, ahol évről évre át lehetne tekinteni, legalább nagy vonalakban, hogy épp hol tartanak, vagy milyen irányokba készülnek továbbhaladni.

Móri Pál, Lándori Péter, Turcsányi Attila, Schmidt György, Ducz Ferenc, Bárdosi László

A beatkorszakban százával, ezrével alakultak a zenekarok. Csak töredéküknek lehetett rádiófelvétele, és még kevesebbeknek kislemeze. Ezen együttesek közül mára már jó párról szinte semmilyen információ nem maradt fenn, pedig a hatvanas évek színes zenei világát nem csak az Illés, a Metro és az Omega határozta meg. Az országban ezernyi koncerthelyen több ezer formáció játszott akár heti rendszerességgel. Igaz, akiknek nem lehetett lemeze, azok kevésbé lettek ismertek. A Victors valahol a két kategória között rekedt meg, mert bár készült velük rádiófelvétel és Ki Mit Tud?-díjat is nyertek, mégsem váltak legendává.