Egy Piramis-korong a Krugozor mellékleteként

1964-ben új színes magazin jelent meg a szovjet újságok piacán. Ez volt a Krugozor, amely az impresszumban magát havi társadalmi-politikai irodalmi-zenei képes hangzó folyóiratként (!) határozta meg. Kislemezméretben jelent meg, és lapszámonként hat darab átlátszó kék flexilemezt rejtett. Igazából a vastag papírra nyomott színes kis füzet volt inkább mondható a lemezek mellékletének, mivel a cikkek majdnem egészében az albumok tartalmát egészítették ki. A flexilemezeket 1962-ben az USA-ban vezették be, Eva-tone Soundsheets néven. Ott is főleg újságmellékletként kerültek forgalomba. A szovjet kiadó ennek a licencét vette meg, és bizony a legnagyobb flexilemez-forgalmazás a világon a Krugozorhoz kapcsolható.

A magyar könnyűzene történetében gyakran felfedezhetjük, hogy egy-egy ismert hazai sláger szerzői a mintát egy korabeli, nyugati sikerszámról vették. Ezzel nincs is semmi baj, hisz már Paul McCartney is bevallotta a Beatlesszel kapcsolatosan, hogy „plagizáltunk nyakra-főre, mi voltunk a legnagyobb tolvajok”. Így megy ez tehát a világ minden táján, mert az átlag zenehallgató közönség szereti az érthető akkordmeneteket és él-hal a „jól bevált” sablonokért – ha beismerjük, ha nem.

A műfaj hőskorában nem csupán populáris zenei lapok nem létezhettek Magyarországon, de a rockkal kapcsolatos könyvek száma is rendkívül szegényesnek tekinthető. (Összehasonlításképpen: csupán a Beatlesről több tucat biográfia jelent meg 1968-ban, tehát még működésük idején.)

1984-ben megjelent a harmadik P. Mobil-nagylemez, a Honfoglalás. Régi adóssága volt ez a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak, a popzene nem szokott elbírni egy hatéves spétet, ráadásul a később megírt István, a király már 1983-ban megjelent. A Honfoglalást 1978-ban még nacionalista műnek könyvelte el a politikai vezetés, 1983-ra már meg lehetett őket hintáztatni a már említett István, a királlyal, majd rá egy évvel megjelenhetett a P. Mobil nemzeti témájú szvitje is. A borítón és a plakátokon pedig feltűnt egy gitár, melynek alakja a Trianon utáni magyar államhatárokat követi. Az 1920 előtti határokról ekkor még persze szó sem lehetett.

Róna György

Az ismert Róna György az Edda basszusgitárosa volt, de mostani interjúalanyom – bár ugyancsak miskolci – nem az a Róna György, hanem egy színházi fénytechnikus, aki rockzenei eseményeknek is tanúja volt, először a Miskolci Nemzeti Színházban és a Diósgyőri Várban, majd Pestre költözése után szerte a fővárosban.

Interjúnk apropója a nemrég megjelent, A Nemes című könyv volt. Gyuri keresett meg, hogy kiegészítené a kötet egyik történetét. Bár alant egy nagyon speciális kérdéssel fogunk foglalkozni, mégis érdekesnek találom a nagyközönség számára is, hogy milyen technikai és egyéb viszonyok uralkodtak az akkori könnyűzene színpadai körül, mennyire valós életveszélyben léteztek az akkori szereplők.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

Csatári Bence:
Egy idő után elengedhetetlenül szükségessé vált, hogy előadóművészi működési engedélyt szerezzen, mert a Kádár-rendszerben csak így lehetett színpadra lépni. Ezt az Országos Rendező Iroda (ORI)-vizsgával kellett kiváltani. Hogy zajlott le ez az Ön esetében? 

Mátrai Zsuzsa:
Ma már kicsit talán furcsán hathat, de a zenei tehetség és a képzések ellenére első alkalommal elbuktam a vizsgán. Persze még nagyon a pályám elején tartottam, így nem törtem le, következő évben újra nekifutottam, és akkor már sikerült. Mindkét alkalommal Majláth Júlia állította össze a repertoáromat, és Turán László zongorázott.

1982 és 1999 között állt a Budapest Sportcsarnok a Hungária körút és a Kerepesi út kereszteződésénél, a Volánbusz autóbusz-pályaudvarának tőszomszédságában. Működése alatt mindvégig koncerthelyszínként is működött.

Nagy Csaba az Anonymus zenekar dobosa volt az 1968 és 1987 közötti időszakban, akkor, mikor a beatkorszakbeli együttes a korral haladva átlépett a rockkorszakba.

Bálint Csaba:
Hogy kezdtél zenélni?

Nagy Csaba:
Tizennégy évesen az iskolazenekarban doboltam, közben keményen sportoltam. Tizenöt éves koromban választanom kellett. Vagy tovább atletizálok – futottam –, vagy zenélek. Hétvégén bulik, vasárnap délelőtt meg versenyek voltak, végül a zene mellett döntöttem. Sok együttesben játszottam ekkoriban, egyiknek sem emlékszem a nevére. Szidor Lacival például gyerekként zenéltünk együtt, 1963 körül. Koppintottuk a nótákat, és mentek a bulik. Nemrég beszélgettünk, egyikünk sem tudja megmondani, mi volt a zenekarunk neve.

Bálint Csaba:
Hogy kerültél az Anonymusba?

Nagy Csaba:
Pintér Pistát hívták a Dogsból az Anonymusba 1968 tavasza körül. De Pista végül a polgári életet választotta. Ő mondta, hogy „Csabikám, hívnak engem ide, de arra gondoltam, hogy menj inkább te”. Ekkor egyébként a Tombs nevű zenekarban játszottam, néha a Közgázon is felléptünk, meg a későbbi Kassák Klub épületében is. 1968 májusában volt egy Anonymus-buli, ahová elmentünk ketten Pistával, épp készültek a koncertre. Kérdezték tőlem, hogy a számot, amit játszanak, ismerem-e. „Ismerem.” „Mehet? Három, és!”. És onnantól én voltam a zenekar dobosa.  Állati boldog voltam.

Amikor az ember már azt gondolná, hivatalosan megjelent hanghordozó rocktörténetileg már nem fog meglepetést okozni neki az életben, akkor mindig történik valami, ami után ezt a rezignált hozzáállását újra sutba dobja.Tudtátok, hogy egy P. Mobil-szerzemény már 1979-ben megjelent nyugaton? Akkor, amikor idehaza a dalt még letiltották az aktuális kislemezről? Szerintem ennek akkor még a zenekar sem volt tudatában, talán ma sem. De megtörtént. Mégha nem is az eredeti P. Mobil-felvétel jelent meg, hanem a Ferrum zenekar általi feldolgozása. Sokkal tempósabban, két percben és punkosabban, de felismerhetően. A tempó ugyan megöli az eredeti P. Mobil-dalt, de ennek a felvételnek maga a létezése az értéke.