Nagy Csaba az Anonymus zenekar dobosa volt az 1968 és 1987 közötti időszakban, akkor, mikor a beatkorszakbeli együttes a korral haladva átlépett a rockkorszakba.

Bálint Csaba:
Hogy kezdtél zenélni?

Nagy Csaba:
Tizennégy évesen az iskolazenekarban doboltam, közben keményen sportoltam. Tizenöt éves koromban választanom kellett. Vagy tovább atletizálok – futottam –, vagy zenélek. Hétvégén bulik, vasárnap délelőtt meg versenyek voltak, végül a zene mellett döntöttem. Sok együttesben játszottam ekkoriban, egyiknek sem emlékszem a nevére. Szidor Lacival például gyerekként zenéltünk együtt, 1963 körül. Koppintottuk a nótákat, és mentek a bulik. Nemrég beszélgettünk, egyikünk sem tudja megmondani, mi volt a zenekarunk neve.

Bálint Csaba:
Hogy kerültél az Anonymusba?

Nagy Csaba:
Pintér Pistát hívták a Dogsból az Anonymusba 1968 tavasza körül. De Pista végül a polgári életet választotta. Ő mondta, hogy „Csabikám, hívnak engem ide, de arra gondoltam, hogy menj inkább te”. Ekkor egyébként a Tombs nevű zenekarban játszottam, néha a Közgázon is felléptünk, meg a későbbi Kassák Klub épületében is. 1968 májusában volt egy Anonymus-buli, ahová elmentünk ketten Pistával, épp készültek a koncertre. Kérdezték tőlem, hogy a számot, amit játszanak, ismerem-e. „Ismerem.” „Mehet? Három, és!”. És onnantól én voltam a zenekar dobosa.  Állati boldog voltam.

Egy kis kitérő: középiskolai osztályfőnököm? Emi néni férje Paskó György volt, ő volt az Arany János utcai Utasellátó Klubban a főnök, így a Dogsot a kezdetektől, 1965-től követtem. Emi néni minden héten jelezte, hogyha van kedvünk, menjünk a Dogs-koncertre. Szerintem nem szokványos dolog, hogy valaki iskolában tanárként hirdessen egy beatzenekart. Örök hálával tartozom neki, mert fantasztikus zenészeket ismerhettem meg.

Bíró Sándor volt az elődöm, neki a jövendő apósa adott egy ultimátumot, hogy ha házasodni akar, akkor legyen rendes ember. Sanyiból aztán fotóriporter lett. 1967-ben már Verőcén játszottak egy nyári évadot, 1968-ban is itt voltak lekötve, oda már velem ment a zenekar, innentől sok évig mi játszottunk ott.

Az Anonymus még 1967-ben: Singer András, Makó György, Bíró Sándor, Novák András, Gábor Péter, Róka

Belépésemkor ez volt az Anonymus felállása: én doboltam, Singer András volt a zenekarvezető és billentyűs. Ő és Makó György alapító tagok voltak, Gyuri basszusgitározott. Kiss Ferenc szólógitár, Gábor Péter ritmusgitár. Illetve Hajdu István volt ekkoriban vendégként énekes, jól énekelte a Tom Jones-dalokat. Meg volt egy aranycsávó, a Willie Bart-Plange, egy néger srác, ő  is énekelt vendégként nálunk. Wille, mikor elvégezte az egyetemet, elment, vele 1974-ben találkoztam újra. Kicsit előre ugorva az időben. Düsseldorfban játszottunk, elmentünk az Altstadtba egy diszkóba, nagy hodály volt, bementünk, egyszer csak haláli csönd lett, és az erkélyről, ha te még ordítást hallottál: „CSABAAAA!” - üvöltött Willie, mikor meglátott, közben rohant le a karzatról, ő disc-jockey. Sajnos nem tudom, mi lett vele azóta.

A zenekari tagok a zenekarvezető dolgaival nem voltak megelégedve, 1968 nyár végén tudtam meg a többiektől, hogy nem akarják vele folytatni, helyette jött Papp Imre „Mityó” billentyűzni, akivel másfél évig voltunk együtt, ő a Geminiben szerzett később nevet. Neki mi voltunk az első komolyabb zenekara. Ekkoriban az FMH-ban volt klubunk, itt az Illésékkel rohadt jóban voltunk. Ekkoriban egyre több lett a buli, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy én lettem a zenekarvezető.

Az Anonymus 1969-ben a Fehérvári úti klubban: Tóth János, Kiss Ferenc, Willie Bart-Plange, Makó György, Papp Imre Mityó, Gábor Péter, Nagy Csaba

1968 őszén Tóth János csatlakozott még hozzánk szaxofonon. 1970-ben Kiss Ferit elvitték katonának. Megbeszéltük vele, hogy a helye megvan, bármikor szabadul. Ekkor Bán Sándor és Kárpáti Elemér csatlakozott hozzánk, és kicsit Novák Öcsi is visszajött énekelni. Mikor Kiss Feri leszerelt, visszatért, és hozta magával egy katonatársát is, Berthóthy Istvánt. Ekkor jött Baumgartner Ferenc billentyűsnek, ez volt a legerősebb felállása az Anonymusnak. Ez 1971-ben történt, nagyon beindult a zenekar, ekkor már meg is tudtunk élni a zenekarból, fix helyeink voltak. Csodás volt, nagyon élveztük a helyzetet, egészen addig, amíg 1971 szeptemberében orvul be nem hívtak engem is katonának. Na, ott az azért is érdekes volt, mert egészségügyi alapon előtte mindig felmentettek. Som Lajos segített ötletekkel korábban, mit kell produkálni, hogy ne vigyenek el. Súlyhiányra játszottam. Mégis megkaptam a behívómat, Kiss Feri kísért el, este bulink lett volna az Akácfa utcában. Nyugodt voltam, hogy most se lesz semmi, leültem hátra, vártam a soromra, hosszú hajjal. Egyszer csak mondják, hogy Nagy István Csaba. Azt hittem, csak egy névrokon, de mikor már harmadszor üvöltötték a nevet, és akkor már hozzátették édesanyám nevét is, be kellett látnom, hogy ez én vagyok. A gatyám tele lett. Jó, Szolnok, repülőezred. Huszonkettő elmúltam, az utolsó pillanatban rántottak be. Ez volt szeptember végén, vittek is már a Nyugati Pályaudvarra, tanácsolták, hogy mielőtt vonatra ülök, vágassam le a hajam, mert ha így jelenek meg Szolnokon, nagyon nehéz életem lesz. Este meg buli van! Zenekarvezetőként nekem kellett valami ötlettel előállnom, be is mondtam Ferinek, hogy hívják el a Szikora Robit, ő leüti. Így is lett, én meg elmentem katonának. Persze rögtön beindítottam a gépezetet, hogy onnan én mihamarabb szabaduljak, november végén sikerült is leszerelnem, de közben nem tudtam a zenekari tagokkal beszélgetni. Mikor kijöttem, kiderült, hogy már nincs zenekar. Tudniillik Kiss Feri és Berthóthy elmentek máshova. Kiss Feri a Kék csillagba ment Szécsi Palit kísérni, Berthóthy meg elment Kiss Ernőhöz a Volánba. Maradtunk hárman: én, Baumgartner Ferenc és Makó György.  Tulajdonképpen a háttérmuzsikusok. Kész! Jókora letargia. Ekkor meghoztam életem egyik legjobb döntését. Gyerekek, megcsináljuk Magyarország legkisebb, de legjobb zenekarát. Miért ne? Hát jók vagyunk, nem? Mi hárman fogunk énekelni. Pedig én előtte egyetlen egy nótát énekeltem szólóban, Feri meg Gyuri is csak vokáloztak előtte. Tremeloes, Hollies - szépen fel voltak ezek korábban is rakva, de azért ez most egy más helyzet volt. De szólót énekelni hangszeresen nem könnyű. Elkezdtünk próbálni és rájöttünk, hogy ez így nem is olyan rossz. És gitár se kellett. Mindenki énekelt szólót, ehhez ragaszkodtam.

1972 nyarára az Express Utazási Iroda megint hívott Verőcére, illetve konkrétan a tábor igazgatója, Marx Feri hívott. „Csaba, lesz zenekar?” „Lesz.” „De így hárman.” „Jó, de akkor meghallgatás!” -  zsákbamacskát nem vettek. A teljes vezetőség februárban meghallgatott, és sikerült. Ez egy elismerés is volt, és Verőce mindig rengeteg plusz bulit is hozott, az ott nyaraló fiatalság vitte haza a hírt az otthoni művelődési házba, hogy van egy jó zenekar, hívják meg. Ez egy nemzetközi tábor volt, és bár külföldi szerződések nem jöttek, na de az NDK-s hölgyek igen!

Az Anonymus 1971 kora nyarán Verőcén: Makó György, Nagy Csaba, Kiss Ferenc, Baumgartner Ferenc, Berthóthy István

Közben 1972 márciusában jött egy piros lámpa is. Az ember életében vannak furcsa és meghatározó pillanatok. A Felszabadulás téren megálltam a piros lámpánál gyalogosként, mellettem pedig megállt egy régi csajom, egy jó nevű manöken leányzó. Két perc alatt kiderült, hogy az Interkoncertnél dolgozik, amiről én akkor még nem is hallottam. Mondta, hogy csináljuk demót és vigyem be hozzá, ő odaadja Zsigó elvtársnak. Így is lett, bevittem, becsetlettem-botlottam, alázatos szolgálja, de egyébként barátságos hangulat volt. Végül Hirschler Andráshoz kerültem be, aki egy jó srác volt. „Ha bármi van, Verőcén vagyunk májustól az Express táborban, hívjatok!” - mondtam, aztán semmi nem történt. Május első hétvégéjétől játszottunk ott, lementünk, miénk a világ, adj neki! Amikor is a második héten a hangosbemondón azt halljuk, hogy „Nagy Csaba, gyere az igazgatói irodába”. Úristen, mit csináltunk? Rapport délelőtt fél 11-kor. Telefon. Nekem? „Szevasz, Hirschler Andris vagyok, megjött a szerződésetek Finnországba.” „Jaj, de jó. Mikortól?” „Június 1-jétől”. „De hát egész nyáron itt játszunk.” „Az a ti dolgotok, oldjátok meg. Június 1. Amilyen gyorsan csak tudsz, gyere be, mert alá kell írni a szerződést”. „Jövök!” A mai napig kiráz a hideg a feelingtől, ha erre gondolok. Még útlevelünk sem volt. Azonnal mentem a „cementtaxihoz”. Verőce a váci cementgyártól pár kilométerre van, és akkor az volt a módi, hogy a gyárból Pestre lehetett utazni a teherautókkal is a 2-es út leágazásától. Három hónapos szerződés, rögtön aláírtam. Moszkva érintésével mentünk Finnországba. Vittünk magunkkal zenekari cuccot, de volt mézesmadzag. Az impresszárió felajánlotta, hogy Helsinkiben bemegyünk a hangszerboltba, kiválasztjuk, ami kell, és majd kifizetjük. Ő semmit nem vont le a gázsiból, de ki kellett fizetni. Olyan cuccokat vettünk, amire valóban szükség volt, olyat, amivel minőségi megszólalást tudtunk produkálni,  majd másnap lementünk a helyszínre játszani. Eltelt két hét, amikor érkezett egy telefon Helsinkiből, hogy az év végéig hosszabbítanának. Azt is aláírtuk, úgy látszik, jók voltunk a próbaidő alatt. Még az első hónapban azt mondtam a srácoknak, hogy annyi pénzt fogunk a havi fizetésből kiosztani a hó végén, ami a cigarettára és a levelezésre elég - szállást, étkezést kaptunk -, hogy a tartozást mielőbb ki tudjuk fizetni. A többiek is megértették ezt, játszottunk és spóroltunk. Már a nyár folyamán beindult a folyamat, amit itt és ekkor mi még csak tanultunk, elkezdtek az impresszáriók jelentkezgetni. Hát, nagyon olcsón vállaltuk ezt az évet, jöttek a jobb ajánlatok. És hát háromtagú zenekar voltunk, ami úgy szólt, mintha öttagú lenne. Novemberben már két komoly ajánlatunk volt máshová, ahol a dupláját ajánlották az aktuálisnak. Eldöntöttük, hogy váltunk, nem itt hosszabbítunk. November végén elmentem Helsinkibe, mert innen is megkaptuk az új ajánlatot, amit 1973. január 1-jétől 1974. január 2-áig szövegeztek, ezt sem értettük ekkor még. Miről szólt ez? Arról, hogy 1974-ben se tudjunk már új szerződést kötni, mert általában a szerződések teljes évre vonatkoztak. Tehát elmentem Mr. Hakkulinenhez, és mondtam neki, hogy nagyon szépen köszönjük, de ezt a szerződést nem tudjuk elfogadni. „Hát de Nagi” - a Nagyot nem tudták kiejteni. Vele egyébként oroszul beszéltem. Jól beszéltem németül, de azt a finnek nagyon nem kedvelték. „Hát de Nagi. Hát de ti tartoztok nekem tizenháromezer márkával.” „Oppardon, épp akartam mondani, itt van, tessék.” És átadtam a pénzt. „Bocs.” A csávó egy nagy asztal mögött ült, és megállt a levegő. „Megvan a pénz?” „Meg.” „Nagi. Van egy sokkal jobb ajánlatom”. Abban a pillanatban bemondta. De nem, köszöntük szépen. Ráígért a másik ajánlatunkra, de már késő volt, eldöntöttük, hogy nem maradunk.

Az Anonymus felszerelése 1972 júliusában Laanihoviban

Az Interkoncerttel ezekben a hónapokban kezdődött a későbbi munkám. Persze jöttek ellenőrizni Zsigóval az élen, és akkor ők még csak Hakkulinent ismerték, én meg elkezdtem bemutatni őket másoknak is. Az Interkoncert csináltatott nekem névjegykártyát, hogy derítsem fel Európa impresszárióit, építsek ki velük kapcsolatot, hogy jobb ajánlatokat tudjanak a magyar zenészeknek közvetíteni.

Tudod, voltak az úgynevezett vendéglátós bandák, de mi egy kicsit többek voltunk ennél. És véletlenül se értsd úgy, hogy cikizem a vendéglátót, mert nagyon kemény munka és nagyon komoly képességek kellenek hozzá, egymillió dalt tudni azonnal. De mi, ha olyan volt az igény, akkor akár klasszikus dalokat is játszottunk, majd utána jöhetett az Eagles, meg amit akarsz. Tudtunk csendesen is játszani, meg keményen is. Olyan helyeken zenéltünk, amik nem éttermek voltak, hanem egyfajta ifjúsági szórakozóhelyek, amiket akár puboknak is hívhatnánk, és táncolni jött a közönség, de nem lebujok voltak. Uriah Heepre, meg Deep Purple-re ropta a közönség. Mai fejjel elgondolkodom, hogy mennyi bőr volt nekünk akkor a pofánkon. Olyan dalokat csináltunk meg, ami nem volt jellemző vendéglátóban. Hotel California gitár nélkül például. Én énekeltem, embertelen volt a dobolás mellett ezt megcsinálni. Törekedtünk rá, hogy nagyon szóljon az alja és üssön a vokál. Négy órákat játszottunk, kemény meló volt. Ez persze szedte ki az energiát az emberből, de iszonyatos rutinunk lett, és ekkor kezdtük igazán élvezni.

Bekezdtünk az új helyen, mikor Hirschler Andris megint hívott, hogy: „Csaba lenne itt egy misszió. El kellene menni Norvégiába.” „Hagyjál békén, mit keresnénk mi ott?” „Ti lennétek ott az első magyarok.” Az Interkoncert kapcsolatai ekkor még nem voltak túl jók odakint. Elmentünk két hónapra Sortland szigetére, ez Narviktól nem messze van. Finnországból északnak autóval mentünk, pedig egyikünknek sem volt jogosítványa. Mikor a finn rendőrök megállítottak, az ORI működési engedélyt voltam kénytelen felmutatni, elfogadta. Norvégiában összesen több mint öt évet játszottunk.

Bálint Csaba:
Hogy viseltétek az északi éghajlatot?

Nagy Csaba:
Nagyon szerettünk síelni, így igazából örültünk neki. Megválogathattuk a szerződéseket, így jó helyekre mehettünk játszani, és szempont volt az is, hogy hegyekbe menjünk szállodákba, ahol síelni is lehet. Aranyos és becsületes emberek a norvégok, megszerettük őket. Nem buták, hanem jóhiszeműek. Ha tisztességesen viszonyulsz hozzájuk, azt meghálálják. Csak jó élményeink voltak. Sokat játszottunk hajón is Oslo és Kiel közt, az is jó volt.

Az Anonymus 1973 júniusában a Viking Line-on: Nagy Csaba, Makó György, Baumgartner Ferenc

Bálint Csaba:
Rátok is érvényes volt, hogy két év külföldi játék után egy évre haza kellett jönni?

Nagy Csaba:
Azon kivételezettek közé tartoztunk, akiknél ezt nem érvényesítették, köszönhetően annak, hogy nekem volt egy ilyen kapcsolatépítési feladatom is. Sorra kötöttem össze az impresszáriókat az Interkoncerttel. 1972 júniusában mentünk ki, és 1975 májusában jöttünk vissza, mert a 36 hónapot nekünk sem engedték, nehogy 100%-ig vámmentesek legyünk.

Bálint Csaba:
Milyen volt hazajönni?

Nagy Csaba:
Nagyon furcsa volt. Nagyon hozzászoktunk dolgokhoz. Hozzátartozik, hogy kint voltak fura ideológiai beszélgetéseink. Ugye nem láttak sok helyen akkor még a keleti blokkból érkezőt, és rögtön azzal fogadtak, hogy akkor ti kommunisták vagytok, ugye? És akkor az ember visszakérdezett, hogy tudod te, hogy mi az a kommunizmus? Hát de hogy onnan jöttünk, nyilván mi is azok vagyunk. És akkor leültünk szépen beszélgetni, hogy ha betű szerint vesszük, a svédek kommunistábbak nálunk is. És ezek a beszélgetések jók voltak arra is, hogy mi is a helyünkre kerüljünk. Egyfajta misszionáriusoknak képzeltük magunkat, akik becsülettel képviselik a hazájukat, de nem csattogtatják a bokájukat. Ezzel kivívtuk a megbecsülést.

Mielőtt hazajöttünk, egy fél évig más se volt a téma, hogy menjünk-e, vagy ne? A mi fejünkben is megfordult ennek a lehetősége. Feleségek ekkor még nem voltak, függetlenek voltunk. De volt bennünk egy tökös magyar vér, ami hazahúzott. Itthon jó. Hála az Istennek, hogy így döntöttünk. Függetlenek voltunk politikailag is, a két kezünk munkájával értük el, amit elértünk. A fő érv az volt, hogy hazamegyünk, aztán kijövünk újra.

Nagy Csaba 1975-ben a Vár Klubban

Bálint Csaba:
Na és milyen volt megérkezni nyugatról a hetvenes évek Magyarországára?

Nagy Csaba:
1972-ben elment egy kis zenekar tojáshéjjal a fenekén. Lelkesek voltunk és szerettünk zenélni. De a három év alatt egyfajta üzem lettünk. De nem voltunk magamutogatók, ha bementünk az Erzsébet sörözőbe hazaérkezés után, ugyanúgy mindenkivel jóban voltunk. Persze, mikor hazajöttünk, lerohantak az itthon maradt zenészek. És én mindenkit hűtöttem, reálisan elmondtam, mi van. Figyelj, legyetek kurva jók, és dolgozzatok normálisan. Állandóan dolgozni kellett, a repertoárt frissíteni kellett kint is. De a kérdésedet értem. Kint hozzászoktunk egy színes világhoz, és sokkoló volt megérkezni a szürkeségbe. Saját buszunkkal jöttünk haza, befelé az 1-esen. Budapestre akkor megérkezni drámai volt! Szürke volt a kinthez képest a város. És mégis jó, de azért mellbe vágott. A Vár Klubban a bárban Ferivel két Baccardi kólát kértünk, és nem tudták mi az, én meg szégyelltem magam, nem akartam nagyképűnek tűnni, de a reflex kintről megvolt, oda kellett figyelni ezek után. Egy-két hét kellett, hogy hozzászokjunk az itthonhoz. Sőt, a nyelvhez is.

1975-ben úgy jöttünk haza, hogy 1976-ra már volt szerződésünk. De addig itthon kellett lenni. Magyarországon újra kellett építenünk magunkat, három évet nem lehet kihagyni. De azért még megvoltak a csápjaink, és a kinti hangzásra nagyon vevők voltak itthon is. A Vár Klubban sikerült állandó helyet szereznünk. Először a kisterembe raktak minket próbajátékra, de egy buli után már fixre kerültünk. Ó, nagyon jó. És egy idő után már a nagyterembe is minket hívtak. Közben Turbókkal jött a KEK, E Épület, ment a drót, hogy más klubokban is nyugodtan elférünk. Hajnal Gabi orrba-szájba hozta az egyéb haknikat: vállalati bulik, szalagavatók. Még a hetvees években is rengeteg klub volt.

Aztán jött egy kis kellemetlenség, mert a billentyűsünk húga disszidált az USA-ba. És amikor újra beadtuk az útlevélkérelmünket, akkor szembesültünk azzal, hogy disszidens rokonnal ez nem olyan egyszerű… Kerestem az illetékes elvtársakat, és akkor tényleg az ember a szőnyeg alatt ment be, végül megkapta Baumgartner Feri is az útlevelet. Norvégia, Dánia, NSZK. És a hetvenes évek második felétől megszaporodtak kint is a magyarok. 1978-ban megint volt egy hároméves nyugati ciklusunk.

Bálint Csaba:
Nem nagyon kérdeztem közbe, mert olyan gördülékenyen meséltél, de engedj meg néhány kérdést, amivel visszaugranánk az időrendben. Volt-e olyan, hogy az Anonymus hazai karrierje során felkértek esetleg stúdiófelvételen kísérni valakit, esetleg kislemezfelvételt ajánlottak?

Az Anonymus 1982-ben a Szovjetunióban: Makó György, Szűcs Judit, Szűcs Antal Gábor, Nagy Csaba

Nagy Csaba:
1981-ben a folyamatos kint létből visszavettünk kicsit, elegünk lett és eldöntöttük, hogy többet leszünk itthon, akkor a Szűcs Judittal voltunk egy szovjet turnén, illetve 1982-1983 körül Soltész Rezsővel itthon játszottunk nagyon sokat, vele rádiófelvételünk is készült. Aztán vele is csináltunk egy szovjet turnét. Jucival a Kis Luzsnyiki Stadionban (Malenkij Luzsnyik) is játszottunk. Az huszonötezer személyes. Telt ház. Két nap, hat előadás. Kemény volt, mert volt önálló blokkunk, és utána jött a szólóénekes kísérése. A Szovjetunióból a legnagyobb élmény hazajönni volt. Meg is beszéltük, hogy ehhez képest nagyon becsüljük meg magunkat mi magyarok. Ahhoz az életszínvonalhoz képest nagyon jól éltünk idehaza. Seftekről nem tudok neked beszámolni, mert zenekari alapelv volt, hogy baromságokban ne vegyünk részt, el ne basszuk a renoménkat. Ez nyugatra is igaz volt nálunk. 1983-ban a Közel-Keleten is megfordultunk, Jordániában, ekkor csatlakozott hozzánk Fábián Éva énekesnő is. 1985–’86-ban hét hónapig Dubai-ban voltunk Kegye, Makó, Baumgartner, Fábián, Nagy felállásban.

Az Anonymus 1985-ben: Kegye János, Nagy Csaba, Fábián Éva, Baumgartner Ferenc, Makó György

Visszatérve a felvételekre: azzal megbékéltünk, hogy saját nótát nem nagyon tudtunk írni, bár próbálkoztunk vele. 1969-ben Salgótarjánból ezüst diplomát hoztunk el. Nem akarok mentegetőzni, de mi jól éreztük magunkat a bőrünkben, éreztük, hogy nincs értelme sajáttal próbálkozni, mert annyira nem jók, de ettől mi még jól éreztük magunkat. Az is egy teljesítmény, hogy 1971-től 1987-ig tagcsere nélkül, mindenféle viszálykodás nélkül tudtunk együtt dolgozni mi hárman. Voltak kiegészítő tagok, de ez a három ember tudott együtt dolgozni. Itthon a nyolcvanas években is a fő helyünk a Vár Klub volt. Hajnal mellett a másik nagy hakniszervezőnk Matus Imre volt, főleg a nyolcvanas években. Ő hozta a Soltész Rezső-fellépéseket is. Szóljon hangosan az ének, buli tömkeleg, de kellett egy gitáros. Kőrös Buksi akkor lépett ki a HBB-ből, hozzánk jött utána játszani. Nagyon jó gitáros és nagyon jó ember volt. Vendég volt, nem zenekari tag. Azért nem vettük be tagnak, mert – és ezt nagyon idézőjelbe írd – „csak” egy gitáros volt. Nem énekelt, nem játszott más hangszeren. A nyolcvanas évek elején Kegye Jani is az Anonymus tagja lett, ő énekelt, billentyűzött, szaxofonozott és pánsípon is játszott. Őt egyébként Som Lajos ajánlotta nekem.

Bálint Csaba:
Érdekes, hogy már másodszor említed Lajost, de talán az a megfejtés, hogy a testvéred, Nagy Árpád meg a Piramis roadja volt.

Nagy Csaba:
Lajossal 1966-tól ismertük egymást. Jó barátok voltunk, összejártunk. Az Anonymusból Pásztor Laci hívott is dobosnak mielőtt Cikit leigazolta a Neotonba. Ha itt igent mondtam volna, akkor Lajossal is játszottam is volna… De akkor már nagyon futott az Anonymus, nem mentem, pedig Fecóval is barátok voltunk. Galáczért nagy kár, hogy a civil életért otthagyta a zenélést. Felmerült az is bennem, hogy hívom őt énekelni, de akkor jött Finnország. Aztán 1975-ben Gidófalvy Attilát is hívni akartam, akkor nagy billentyűőrületben voltam, dupla billentyűs posztot szerettem volna. Akkor egyébként Lajos is ezt csinálta a kezdeti Piramisban. És ha már Lajos, meg a Piramis szóba került, nagyon bennem van, ahogy a Várban játszunk a nagyteremben, és még koncert közben látom, hogy Lajos vadul integet a közönségből. Vége a koncertnek, és tovább integet, hogy menjek. Izgalomtól elfúló hangon mondta, hogy: „Megvan a Kölyök!” Révész igent mondott. Lajos nagyon akarta! Öcsém rajtam keresztül került bele ebbe az egészbe, hat évvel fiatalabb nálam. Mikor 1975-ben hazajöttünk, hoztunk egy zenekari buszt, egy Fordot. Azt odaadtam neki, hogy vigyen vele zenekarokat, vitte a Piramist is.

Bálint Csaba:
Úgy tudom, abbahagytad egy idő után a zenekarozást.

Nagy Csaba:
1987-ben abbahagytam a zenélést. Úgy éreztem, hogy amit el lehetett érni, azt elértük. A külföld már nem volt vonzó. Zenészinvázió volt, és nem csak Magyarországról, de az egész KGST-ből, és mondjuk a bolgárok olcsóbbak voltak és minden téren kisebb igényűek. Az élőzenész helyek is egyre kevesebben voltak, bejött a gépzene, nem volt tovább. Meg mikor majd húsz évig zenekarvezető vagy, belefáradsz. És nem akartam Depeche Mode-ot sem játszani. Zeneileg és mentálisan elég volt. Pedig Kegye Jani belépése is frissített a zenekaron, és nem volt a tagokkal sem semmi probléma, de elfáradtam. Akkor már volt két fiam is. Összehívtam a zenekart és bejelentettem, hogy részemről vége. Jóban vagyunk a mai napig, de ezt azóta sem tudják nekem megbocsátani.

Bálint Csaba:
A kilencvenes években foglalkoztál exkluzív személyszállítással is. Mi volt ez?

Nagy Csaba:
Az idegenforgalomban tevékenykedek több mint harminc éve. Például 1996-ban mikor itt volt Michael Jackson, akkor egy hétig kísérgettem. A fő dolgom az volt, hogy mindig Jacko autója mögött legyek. Én szerveztem az összes kocsit, és én voltam a biztosítóautó vezetője is, hogy bármikor tudjunk autót cserélni, ha kell. Brad Pittel is hetekig dolgoztam együtt a Spy Game című film forgatásán.

Az interjút Bálint Csaba készítette.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.